Elment a szélsők doktora – N. Pál József publicisztikája

Sorsom úgy hozta, hogy 2008-tól többször voltam egy légtérben vele. Kezet fogtunk, szót váltottunk röviden, ám hosszabban egy alkalommal beszélgettünk csupán, akkor is telefonon. Történt, hogy a Fradi-magazinba Vilezsál Oszkárról készültem írni, s mert az 1980-ban elhunyt játékos visszavonulás utáni életéről szinte semmit sem tudtam összekaparni addig, Bánki József főszerkesztő két korábbi csapattársa telefonszámát is megadta nekem. Mit mondjak? Az elsőül hívott sokszoros válogatottat rossz pillanatában kerestem alighanem, hisz rögvest lerázott („Mondtam neki – Bánkinak –, ne adja meg a számomat akárkinek”), ám Fenyvesi Mátéban nem csalódtam. Barátja 1965 utáni életére hosszan, szeretettel emlékezett, s arra is válaszolt – hogyan jutott valamely földművelésügyi minisztériumi kapcsolat által a felsőgödi birtokhoz Vilezsál, ahol meghalt hirtelen –, amit nem kérdeztem. Kimérten, de végtelen udvariassággal beszélt hozzám, az ismeretlen „akárkihez” (nem emlékeztettem, hogy „találkoztunk” már), úgy éreztem, páratlan „úriemberrel” válthattam szót akkor. 2014 tavaszán történt ez, a nyolcvanegyediket taposta. Villanásnyira – futballunk november 25-i emléknapja egyikén – láttam még, aztán soha többet, de kézjegyét – Borsi-Kálmán Béla Az Aranycsapat és a kapitánya című könyvébe a bemutató résztvevőjeként írta bele csodálatos kalligráfiával, a nevét – ma is őrzöm, 2022. február 17-től beszerezhetetlen kincsként, mindörökre már.

Egy bájos történetet is hallottam vele kapcsolatban. Eszerint Puskás Ferenc így szólt a válogatott kapitányához: „Guszti bácsi, csináljon már valamit! Ilyen balszélsőkkel nem lehet játszani. Az egyik az anyámat szidja állandóan, a másik meg nem szól egy szót sem napokig.” A históriában jártasak tudják, hogy Czibor volt az „egyik”, Fenyvesi a „másik”, aki a gyászos világbajnoki döntőt követő mérkőzésen, a románok ellen lépett először pályára, a huszonegyedik születésnapján – ’54. szeptember 19-én – éppen. A Jánoshalmáról elszármazott szélső később sem lett bőbeszédű, legendás volt sportszerűsége, futballunk egyetlen sokszoros válogatottja alighanem, akit – bár küzdött szakadásig – nemcsak nem állított ki a játékvezető, de nem is figyelmeztetett soha.

Kevesebb mérkőzést rendeztek az újabban szokásosnál akkoriban, mégis hetvenhatszor játszott a legjobbak között, több mint öt és fél százszor a Ferencvárosban, oly korban, amikor labdarúgásunk a világ élvonalában tartatott még számon. Tette mindezt „észrevétlenül”, a klubjában Mészáros, a válogatottban Puskás mellett kezdve, s Rákosi illetve Tichy – ’64-től ott is inkább Rákosi – oldalán végezve, no meg az Aranycsapat utáni idő legtöbbet emlegetett ötösének tagjaként, 1954 (a Fradiban ’53) és 1966 (a klubban ’68) között. A Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi „sor” mitológia már, ahogy a Csehszlovákia elleni meccs is ’62-ből, amelyet Fenyvesi élete traumájaként emlegetett, az ’58-ban megesett Wales elleni találkozóval egyetemben. Mi tagadás: fáj e két eredmény, futballtörténeti kudarcaink szimbólumaivá lettek szinte, ahogy a szovjetek elleni zakó is ’66-ból, aminek nem volt részese, hisz a korábbi évtized egyik legstabilabb válogatottja a vébét megelőző utolsó meccsel a nemzeti tizenegyből örökre kimaradt.

Kimaradt, mert abban a hol káprázatosan (a brazilok ellen), hol gyarlóbban (az „oroszok” ellen) játszó csapatban nem volt már szélső, jobbszélső is alig-alig, balszélső meg egyáltalán nem. Futballtörténeti fordulat előhírnöke volt-e Baróti Lajos – a brazil meccsre nézvést zseniális! – ötlete, nem tudom, de akkortájt végérvényesen megváltozott valami. Azt, hogy az 1966 utáni idő a „pozicionális” játék hattyúdala volt-e, holland áttöréssel a végén, nem firtatom, ám, hogy a balszélső nyugodtan fogadta a változást, bizonyos.

Mondják, nem volt „született tehetség”. Képességei Albertéhoz, Vargáéhoz nem hasonlíthatók, de Benééhez, Farkaséhoz, Mészölyéhez sem igazán. Hiszem, mégis tudott „valamit”, ami hiányzik a játékból ma már. A róla írt könyveket lapozom, s jó húszperces fölvételt nézegetek. Szombathy Pállal beszélget hetvennyolc évesen, a gyerekkoráról, a futball titkáról, az állatorvoslásról, mindenről. A nyugalma, a derűje lenyűgöz, mégis más jut eszembe. Nagyot mondok, de vállalom. Tán az „autentikus lét” esélyét kutató Heideggernek kellett volna látnia őt, mert az „önmagával való azonosság” oly tökélyét tapasztalom, ami simogató nekem. Nem jólneveltség vagy szerénység ez, hanem „őstermészetesség” inkább, gesztusok nélküli „üzenet”, hogy így is lehet.

Az ifjúságát, a becenevét, az öccsét – jó hetven meccset játszott a Fradiban – hozza szóba, hogy őneki nála jobb labdaérzéke volt, csak hát „a Jóskánál” a kitartás, a szorgalom hibádzott valahogy. Aztán a beadásokat emlegeti: hogyan kell futtából „elérúgni” a labdának, hogy az érkező csatár fejére zuhanjon szinte, de úgy, hogy fölé fejelni se nagyon lehessen. Egyáltalán: a szorgalomról szól újra meg újra, ha a játékosként elvégzett egyetem felé fordul a beszéd, akkor is. Még akkor is, amikor sokat emlegetett „tette”, a torinói VVK-döntőn fejelt győztes gól históriája jön elő: nem volt az olyan nagy dolog, kifigyeltem, hogy az olaszok Albertet rendre kilökik a labda alól, s ennek – szóval: a tanulásnak – köszönhetően jókor voltam jó helyen. Még egyszer mondom: nem „szerénység”, amit látni-hallani vélek, de nem is a „hát, ennyi jutott” bölcs belenyugvása ez, hanem a teremtett élet törvényének s a föladattudatnak oly jelenvalósága, ami nemcsak élet-, de futballtörténelmi modellt is példázhat nekünk.

Amikor a hála szaván szól, Gyetvai Lászlót, a Fradi nála másfél évtizeddel korosabb balszélsőjét idézi többször, aki – még a „Kinizsiben” – önként, fogyhatatlan türelemmel tanítgatta elfutni, beadni őt. Laci bácsiként, a szeretet s a hagyománytisztelet fordulatával említi rendre, egy megszakíthatatlan sor folytatójaként, akitől nemcsak a poszt fortélyait leshette el. Hanem a tartást is talán, ahol a játék szeretete egy szolgálatelvű morálban s kötelességtudatban nyeri el a lényegét: tanulj folyvást, légy egyre jobb, amiben az lehetsz, s amit tudsz, állítsd a közösséged szolgálatába híven s rendületlenül! Légy a helyeden (nem csak a pályán!), add önmagad, s mindig lehessen számítani rád!

Fenyvesi Máté nem a játék forradalmasítói, hanem klasszikus formáinak, értékeinek őrzői, tökéletesítői közé tartozott. Nem játszott „színesen”, ritkán csillogott – bár akadt meccs, amelyen négy gólt szerzett! –, de hogy amit tudott, szinte mindig megbízhatóan, jókor, csapata érdekében s a közönség örömére „adta elő”, aligha vitatható. Jókor, mondom, hisz nála több – igen fontos! – gólt szerző, előkészítő balszélsőt nemigen említhetünk. A VVK-döntőt meg a ’65-ös, Ausztria elleni világbajnoki selejtezőt szokás elősorolni, de én az utolsó, ’68 decemberében játszott meccsét is fölidézném, amelyen a bajnokság sorsát eldöntő gól az ő beadásából született. Igen, sokszor volt jó helyen, vélem, azért, mert „jó helyen” – önmagával azonos! – volt egész életében is.

A békebeli példákat (Borbás Gáspár, Sárosi György, Szoyka Kornél, Kalocsay Géza) követően, 1945 után ő lett 1960-ban a futballpályák első honi doktora alighanem. Ahogy a játékot, szakmáját is teljes szívvel űzte, a „nagy állatokra” (szarvasmarha, ló) szakosodott, azokra hát, amelyek a paraszti világban – ahonnét ő is jött – az életet jelentették egykoron. Malonyai Péter a Népsport ’75-ben kelt írását idézte nekrológjában, ami Balassagyarmat főállatorvosáról beszélt immár. Gumicsizmában a sarat taposva járta a határt, ahogy gondos gazda teszi, lélekben is gazdagon, figyelve, rendületlenül.

Nagy idők őrzője marad a szememben ő, a magyar futball utolsó fénykorából, midőn a játéknak és az életnek volt arányos, örömre, jó szándékra szólító rendje még, s nemcsak „győzni” kellett akárhogyan, mindenáron. Látom, ahogy ama kisebb és a nagyobb pályát elhagyva most, kimért léptekkel – akár a határban valamikor –, csendben távolodik.

Isten áldja emlékét, s miként a belőle sugárzó s az őt körülfonó szeretet, maradjon velünk!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!