Üllői úti mentőöv – a Ferencváros megújulva lett kupagyőztes

A háborús helyzet kedvezett az MLSZ szándékainak a negyvenes években, a csapatok nem is gondolhattak hosszabb európai portyára, így belevethették magukat a Magyar Kupa küzdelmeibe. Korábban, 1935 és 1940 között ugyanis azért nem írták ki a kupát, mert a csapatok minden kisebb és nagyobb bajnoki szünetben túrázgatva igyekeztek némi pénzt keresni.

A szövetség azzal is támogatta a részvételt, hogy a bajnokságokban azonos pontszám esetén nem a gólarány döntött a jobb helyezésről, hanem az, hogy melyik csapat jutott tovább a kupában – legyen szó bajnoki címről, kiesésről vagy egyéb sorrendről.

Az 1941–1942-es kupaidényben az előcsatározásokról már volt szó (Népsport, 2022. február 14.), akkor a legjobb nyolcig jutottunk el. A negyeddöntőket június elején játszották, az eredmények a papírformát igazolták.

A Ferencváros a Gammán lépett túl (6:2) meglehetősen könnyedén, talán azért is, amit Jánossy Béla, a Gamma sportigazgatója a játékosok rejtélyes formahanyatlásának nevezett. Az Újpest az Elektromost győzte le (3:2), hiába lett szoros az eredmény, Zsengellér Gyula és társai sokkal jobbak voltak. A DiMÁVAG–Kolozsvár mérkőzésen (5:3) a diósgyőriek jobb második félidejüknek köszönhették a továbbjutást.

A legérdekesebb csata Wekerletelepen volt, ahol az NB III-as WSC (edző: Gallowich Tibor, a későbbi szövetségi kapitány) azért nem tudott győzni az első osztályban 9. SalBTC ellen, mert rengeteg helyzetet hagyott ki. Az eredmény (1:1) a salgótarjániaknak kedvezett, a kiírás szerint ugyanis döntetlennél a vendégcsapat jutott tovább, függetlenül az esetleges osztálykülönbségtől.

Az elődöntőkre és a fináléra egymást követő napokon került sor június végén, valamennyi összecsapásnak a Hungária úti, akkor már MOVE-pálya adott otthont. Megmérkőztek a 3. helyért is, a négy meccset 54 ezren látták, a 13 500-as átlag jelentős érdeklődésre vall.

A négy között először az Újpest és a DiMÁVAG játszott egymással. Csapkay Károly, a diósgyőriek edzője büszkén mondta, hogy idegenben még nem kaptak ki az újpestiektől (otthon többször is), és láss csodát, ezúttal is nyertek, ráadásul három góllal (6:3), miközben végig jobbak voltak. „Mentségnek mentség ugyan Mészáros és Nagymarosi sérülése, ez azonban egyáltalán nem magyarázza meg például azt, hogy miért helyezkedett olyan hajmeresztően könnyelműen Bíró Sándor, és miért játszott olyan lélektelenül és ötlettelenül a második félidőjén az egész csatársor”   – értékelte az Újpestet a Nemzeti Sport.

A másik mérkőzésen a Fradi szenvedett, de nyert (2:1) a SalBTC ellen. Talán az volt a gond, hogy Nagy II András és Sárosi III Béla katonáskodott, a megelőző héten erősen gyakorlatozott, fáradtak voltak. A tarjániak sem lehettek túl frissek, hiszen csak a meccs napján, a déli gyorssal indultak útnak a fővárosba.

Jöhetett a döntő, amelyen a Ferencváros 6:2-re nyert, így lett kupagyőztes. A szünetben már 2:0-ra vezetett, ám aztán a diósgyőriek kiegyenlítettek, mi több, támadásban maradtak. Ám mindvégig bizonytalan kapusuk, Gáspár László „megint kint van a kapuból. Füstös lövése visszapattan ugyan a kezéről, de aztán Lukácshoz kerül a labda, a szélső mintegy 17 méterről az üres kapu bal sarkába lövi a labdát” . A 65. percben ezzel vezetett 3:2-re a Ferencváros, a DiMÁVAG játékosai pedig      „teljesen összecsuklottak”.

A Fradiban a Nemzeti Sport szerint „alig volt gyenge pont”, részletesebben: „A Ferencváros sokat javult vasárnap óta. Úgy látszik, levonták a SalBTC elleni mérkőzés tanulságait. Nagyon sokat jelentett számukra, hogy Sárosi III és Nagy II, a két támadófedezet, a csapat gerince, tetemes javuláson ment keresztül.”

A Ferencvárosnak mentőöv volt a kupagyőzelem, a csapat ugyanis csak a tavaszi szezon második felében futballozott kielégítően.  „A Fradi csak titkos esélyese lehetett a Magyar Kupának. Aki a Magyar Kupa-döntőn a második félidőben látta a Ferencvárost, az rá sem ismert benne a tavaszeleji és tavaszközepi Ferencvárosra, amely lélektelenül ődöngött a pályán, amelynek nem volt stílusa, nem volt taktikája, nem volt szíve és nem volt szelleme”   – így az értékelés az NB I-ben 6. csapatról.

A változásban főszerepe volt Tóth Potya Istvánnak, aki ezúttal nem edzőként (a titulus Dimény Lajost illette), hanem sportigazgatóként felelt a szakmáért. „Mindenekelőtt rendbe hozta a csapat lelki egységét, a csapat szellemét. Aztán rendbe hozta a csapat erőnlétét. Véget értek a bohém edzések. Tóth Potyának volt szíve és bátorsága kihagyni a csapatból a sérülteket, a valódi és képzelt betegeket, a félig gyógyultakat, a lelki defektusban szenvedőket és azokat, akik bármi más okból nem illettek bele az ő elgondolásába”, s ez hatott. Nem véletlenül tapsolták meg a játékosai a döntő után az öltözőben, ő pedig jó szívvel mondhatta: „Köszönöm a fiúknak azt a fáradságot, amelyet ennek a szép díjnak az elnyerése érdekében kifejtettek.”

A másik oldalon Csapkay Károly kifogásolta, hogy néhány játékosa szív nélkül játszott, „a győzelemhez pedig tizenegy ember lelkes, odaadó játéka kell”.   A diósgyőri edző a döntő utáni napon is beszélt, közölte, hogy megóvják a meccset, mert Égner Kálmán játékvezető a kelleténél hamarabb, a 87. percben lefújta a mérkőzést, mert az ünnepelni vágyó nézősereg már felsorakozott a pálya körül.

Az óvásról nincs további hír (nyilván elutasították), a játékvezetőkről annál inkább. „Szomorú volt, hogy a játékvezetés sem vasárnap, sem hétfőn nem állt egy színvonalon a csapatok játékával. (...) Valamennyi játékvezetőtől a mérlegelés iskolapéldáit láttuk. Láttunk nem egy esetet, amikor szabályosan testtel támadták egymást a játékosok és a játékvezető lefújta, mert a közönség kiabált. (...) Játékvezetőink és partjelzőink még mindig nem tudják magukat kivonni a név és a közönség hatása alól”   – rögzítette a Nemzeti Sport, de a lényeg, hogy „a mai MLSz-nek sikerült a Magyar Kupából komoly díjmérkőzést csinálnia, ami a régi MLSz-nek évek óta nem sikerült” .