A veréb nagy túlélő – Malonyai Péter publicisztikája

Ülnek a verebek a faágakon, néznek a semmibe, aztán jön valaki, megrázza a fát, a madarak huss, elrepülnek, de aztán visszatérnek, s újra ott ülnek a fán. Csak éppen más a sorrend. A korabeli karikatúra a kommunista pártnomenklatúra élenjáróit jellemezte a rajzzal, jelezve, hogy mindig ugyanazok a vezérek, csak éppen más helyen. Függően az erőviszonyoktól s persze Kádár elvtárs és bizalmasainak szándékától.

A rajz most is aktuális – a futballedzőkre kihegyezve. Aki itt volt a szakma éllovasa, nemsokára ott lesz, akit onnan kirúgnak, ide szerződhet, akinek amott telik ki a becsülete, emitt nevezik ki megváltónak. Keringő ez a javából, nem angol, nem bécsi, ám klasszikus.

A mi kis tucatbajnokságunkban a mostani kiírásban már a hatodik forduló után elkezdődött a tánc. Debrecenben Joao Janeirótól, majd a Vasasnál Kuttor Attilától, Mezőkövesden Supka Attilától köszöntek el. Ahány ház, annyi eset, ám mindegyik kiebrudalt edzőre jellemző, hogy jön és megy a magyar labdarúgásban.

Janeiro 2018-ban Szegeden lépett elő portugáliai videoelemzőből szakmai felelőssé, majd jött Debrecen előtt a Kisvárda és Dunaszerdahely, Kuttor 2015-ben kezdve Szombathely és Mezőkövesd érintésével érkezett a Fáy utcába, Supka pedig már 2003-ban nekilátott a táncnak, csak a Bp. Honvédnál megfordult háromszor.

Nincs nekem semmi gondom velük, nem az én pénzemet viszik a vásárra, ami – ez meggyőződésem – jól jövedelmez. Nekik mindenképp, hiszen amikor elege lesz belőlük egy-egy klubelöljáróságnak, a közös megegyezés az úr, és olyan kölcsönös tisztelet, amilyennek szerintem a közös munkát kellett volna alapvetően jellemeznie. Mert azt is sejtem, hogy a válás előtti napokban, hetekben nem feltétlenül csak az eredmények csorbították a mesterek tekintélyét, volt némi háttérmunka is, amíg elpattant a húr.

A szakítást követő közlemények hemzsegnek a köszönettől, meg a további sikereket kívánó ellentmondástól, hiszen a „további” azt jelenti, hogy most is (sikeresek), de hagyjuk a logikát. Tán még csak annyit, hogy Debrecenben így fogalmaztak: „Joao Janeirónak és stábjának köszönjük az elkötelezettséget, a professzionalizmust.”

Nem kell nekem értenem, hogy ha van egy elkötelezett, professzionalista edzőm, miért kell lecserélni, ahogy azt sem, hogy mi van azokkal, akik szerződtették őket, miért maradnak, maradhatnak a helyükön, miért nem inog meg a trónjuk attól, hogy rosszul választottak. És akkor nem beszéltem arról, hogy a bajnokságnak még a negyede sem folyt le, a hátralévő játéknapok sok mindenre elegendőek. Lennének.

Aggódnom persze nem kell az edzőkért, hiszen máris előkerült Kuttor neve Mezőkövesden, de például Supkáért sem kell izgulnom. Ő egyébként nagy visszatérő, Kispesten mindenképpen. Amikor 2008-ban először távozott a Bp. Honvédtól, indokai között szerepelt, hogy „legalább az engem köz­ellenségnek kikiáltó közönség is visszatérhet a lelátóra”. Hogy aztán 2017-es visszatérésekor úgy fogalmazzon, hogy jól ismeri a kispesti drukkereket, tisztában van azzal, hogy „tudnak szeretni és kevésbé szeretni”, ami nagy fordulat egy közellenség gondolatvilágában.

Kuttor egyébként a Vasasnál, ahol vele jutott végre vissza az első osztályba a csapat, mindössze két vereséget számlált, azt is az NB I-ben, újoncként, néhány forduló után ez nálam nem rossz eredmény. Feltéve, de meg nem engedve, ha egy hirtelen döntéssel pontlevonás-cunamival sújtanának éppen annyi csapatot, hogy a Vasas 5 pontjával is tabellaelső lenne, aligha köszönték volna meg Kuttornak a szép napokat.

Az érkezők közül egyelőre csak Kondás Elemér szerepvállalása biztos a Fáy utcában. Kell-e mondanom, ő is megjárta a hadak útját, hiába van Debrecenben otthon, az ottani sikerei elegendőek voltak ahhoz, hogy később Győrben és Diósgyőrben is kiteljen az ideje, s most ugyebár a Vasas, ahol vereséggel kezdett. És ha már Diósgyőr, örülök annak, hogy Dragan Vukmir sem kell már a klubnak, elvégre morális mélypont volt, hogy a feljutási csata közben a tavasszal elhagyta a Szegedet a DVTK kedvéért. Hogy nem járt sikerrel, a sors igazsága. Nem mellesleg a Nyíregyháza (Feczkó Tamás), a Budafok (Csizmadia Csaba), a Kozármisleny (Tóth László) és a Haladás (Németh Szabolcs) is száműzte soraiból a kispad urát a másodosztályban.

Arra persze kínosan vigyáznak a felek, hogy a részleteket fedje jótékony homály. Az edzőknél érthető a csönd (a közös megegyezés azt jelenti, hogy pénzt kapnak, nem két fillért), ám a kluboknál is, minek teregessék ki a szennyesüket.

Régebben másképpen volt. Például a Fradinál 1930-ban, amikor a sikeredzőt, Tóth Potya Istvánt azért cserélték le Blum Zoltánra, mert állítólag felajánlkozott a nagy vetélytárs Hungáriának. „Potyának közel két évtizedes ferencvárosi múltja van, s hogy éppen az ősi ellenfél, a Hungária zászlójához akart átpártolni, azt a Ferencvárosban semmi esetre sem tekinthetjük hűséges cselekedetnek” – állt az állásfoglalásban.

Később is nyíltabb volt a közeg, mint ma. Amikor 1948-ban, a külföldön (világ)híressé váló Guttmann Bélát Kispestre hívták, azzal kezdte, hogy csak akkor szerződik oda, ha elődjével, idősebb Puskás Ferenccel mindent elintéztek, békés úton. A kaland nem tartott sokáig, novemberben a csapat nem csupán kikapott Győrben 4:0-ra, még az edzői tekintélye is csorbát szenvedett. Le akarta cserélni Patyi Mihályt, ám Puskás Öcsi intett, hogy ne menjen le. Ha finoman is, de a Népsport jelezte, mi történt: „Ha az edző int, az azt jelenti, hogy mondani akar valamit. Ha a játékos mondani akar valamit, akkor int. Ebben az esetben nem a játékos jön le, hanem az edző megy el.”

Ez ugyebár egyértelműen a játékosuralom ideje. Nem mondom, hogy ez napjainkban is tétel (ha az lenne, azt jelentené, hogy vannak nagy, megkerülhetetlen futballistáink), ám mindenütt vannak olyan labdarúgók, akiknek szavuk van. Az okos edzők először őket nyerik meg maguknak, ennyi kompromisszum belefér, hiszen az egzisztenciájuk a tét. A hatvanas évek végén még voltak igazi és nem kinevezett klasszisaink, nem véletlen, hogy a legtöbbet akkor cikkeztek a játékosuralomról. „Göröcs és Rákosi ezt nem tagadja, de azt mondja: nem küzdelem eredményeként alakult így, a másik tábor tagjai, a vezetők maguk adták fel pozícióikat. Pontosabban: megalkuvásra késztette őket azoknak a helyzeteknek a sokasága, amelyeket képtelenek megoldani. Legalábbis eddig hiába próbálták” – állt a Népsportban több mint fél évszázada, de a vezetőkről szóló rész (megoldásképtelenség, megalkuvás) talán (talán?) napjainkra is vonatkoztatható.

Erre is akad példa a múltból. Az Ajka 1970-ben az NB II-ben vitézkedett, köszönhetően az edzőnek, Major Józsefnek, aki rendet csinált – így írta a Népsport – az öltözőben. Olyan hangosak voltak a sikerek, hogy a csapat körül megjelenő állami és pártvezetők annyian voltak a szünetben az öltözőben, hogy Major kénytelen volt kitessékelni őket. „Nosza, lett erre nagy ramazuri... Egyszerre ­rossz lett az addig kitűnő edző, s egy hétre rá leváltották... Indok: szakmailag nem megfelelő (!?)...” – tudjuk meg a következményekről.

Az is máig ható, amit a Ferencváros válságáról (1971) írtak, a lényege, hogy „tűzoltásra” vállalkoztak ahelyett, hogy megelőzni igyekeztek volna a tüzet. A vezetőség „a legkritikusabb helyzetekben sem mert nyíltan állást foglalni, s nemegyszer ártatlan vagy csaknem ártatlan emberek »áldoztattak fel« a bajok elodázására”. Az edzők közül Lakat Károly és Kalocsay Géza járt pórul ennek jegyében.

Persze a lényeg akkor is, most is, hogy mit látunk a pályán, ám az sem közömbös, hogy mit nem látunk a vezérkarban.

A verebekről (Passer domesticus) pedig jó tudni, hogy nagy túlélők.

Mi több, jól tűrik az ember jelenlétét.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!