Akkor is győzünk – Ballai Attila publicisztikája

KARANCSLAPUJTŐ NEM EGÉSZEN háromezer lelket számláló, kies település Nógrád megyében, Salgótarján közelében, a Dobroda patak völgyében, a Karancs lábánál, fő nevezetessége a hagyomány szerint IV. Béla király által emelt Szent Margit-kápolna. 2022 nyárutóján azonban egészen más miatt kelt országos híre a községnek: a Hatvan elleni labdarúgó Magyar Kupa-mérkőzés a második félidő közepén, a vendégek 5–0-s vezetésénél félbeszakadt, mert az addigra öt futballistát kiállító játékvezető nem látta biztosítottnak a mérkőzés normális folytatását, ezen belül nyilván a saját testi épségét. Ez az ő verziója. A derék lapujtőiek szerint ezzel szemben minden azzal kezdődött, hogy a hatvaniak kapusa egy beadásnál a labdával együtt kiütötte a fejelni igyekvő csatárt, Puporka Richárdot, ám a bíró nem állította meg a játékot, majd sorra szórta ki a hazai fiúkat, miközben a legsúlyosabb pályán kívüli rendbontás az volt, hogy szotyival dobálták a partjelzőt.

Most már mindegy is, akárhogy történt, a sportkedvelőknek innentől Karancslapujtő említésekor nem a misztikus keletkezésű kápolna, hanem a kurtán-furcsán véget érő focimeccs villan majd be. Sőt, több ezer ember ebből az alkalomból mondta ki vagy olvasta életében először Karancslapujtő nevét. És nincs ebben semmi különös. Hajdan, az általános iskolában, egy földrajzdolgozat írásakor nekem is az segített a Karancs hozzávetőleges elhelyezésében, hogy a fülemben csengett a szurkolói rigmus: „Itt vagyunk a Karancs alján, hajrá, hajrá, Salgótarján!” Pironkodva vallom be, még ifjabb és tájékozatlanabb süldő koromban azt hittem, hogy Pénzügyőr Diósgyőrhöz hasonlóan egy város vagy városrész. Sőt, hogy tovább menjek, a Videoton UEFA-kupa-menetelésekor, az 1980-as évek közepén híre járta, hogy angol és spanyol futballhívek bőszen keresték e település nevét Magyarország térképén, de nyomát sem lelték.

Mielőtt szánakozva mosolyogni kezdene a tisztelt olvasó efféle súlyos tájékozatlanság láttán-hallatán, hadd kérdezzem meg: hol található Pereces? Egyáltalán, mi az? Vagy mi volt? A Miskolc környékiek mellett valószínűleg csupán a labdarúgás megszállottjai tudják, hogy igenis létezett e bányászfalu, amelynek a csapata a második világháború után egyetlen idényt az NB I-ben töltött, és 3:0-ra vezetett a Ferencváros elleni bajnokin, amikor a mesterhármast jegyző Kertesi Ignác a harmadik gólnál beszaladt a kapuba, belecsimpaszkodott a hálóba, magával húzta és eltörte a keresztlécet, így a nagy meccs a perecesiek bánatára félbeszakadt. Perecest amúgy addigra már Diósgyőrhöz – és nem Pénz­ügyőrhöz – csatolták, nevét és emlékezetét máig leginkább az a bizonyos felső kapufa őrzi.

Körmend viszont napjainkban is élénk életet élő, színes kisváros. Nekem mégis mindenekfelett és -előtt a kosárlabdát jelenti, az első vidéki bajnokcsapatot, a semmi máshoz nem fogható miliőt. Amelybe az is bőven belefért, hogy az egyik ünneplés csúcspontján Patonay mester, az aranykovács kijelentette, kizárt, hogy kollégámmal hazainduljunk Budapestre, odaintette magához a legnevesebb játékosát, és közölte vele, hogy nála alszunk. A klasszis csak annyit jegyzett meg, persze, de elég kicsi a lakása, mire „Putesz” rávágta: ja, te anyádnál alszol! Annyi minden eszembe juthatna még Körmendről, de a sportőrült ember hajlamos az „együgyűségre”. Mármint arra, hogy egy ügye legyen, ami meghatározza a gondolkodásmódját, a véleményalkotását, a világlátását.

Neki Firenzéről elsőként Batistuta ugrik be, míg másnak, a „normális”, hétköznapi átlagnak az Uffizi, Michelangelo Dávid szobra, esetleg a Ponte Vecchio. Solothurnról, Rancaguáról vagy Irapuatóról meg valószínűleg semmi. Pedig micsoda nevezetes helyek! Az első az a svájci kisváros, ahová az Aranycsapat bekvártélyozta magát az 1954-es vb idejére, de a döntő előtti éjszakán éppen utcabált rendeztek, így szegény fiúk nem tudtak pihenni. (Más források alapján közismert, egyesek nem is akartak, de ezt most hagyjuk.) A második a chilei „kegyhely”, ahol az 1962-es vb-n 2:1-re legyőztük az angolokat. A harmadikról legyen elég annyi, 1986, 0–6. Pedig Irapuatót a világ eperfővárosaként is ismerik, de mi, akik annak idején picit belehaltunk abba a szovjetektől beszedett hat gólba, valljuk be: kit érdekel Irapuato kapcsán a földieper? Mint ahogyan Leicester is lehet az Egyesült Királyság egyik leggazdagabb múltú és tizedik legnépesebb települése, honfitársaink többsége a nevét sem volt képes helyesen kiejteni – lásd, azaz halld, „Leicseszter” –, míg aztán a helyi futballklub 2016-ban korszakos meglepetésre megnyerte a Premier League-et, és onnantól mindenki pontosan tudja, hogy a helyes megfejtés „Lesztör”.

Leicester puszta létéről azért a többség már korábban értesült, de például Kamisin nevét akkor hallottam először, amikor kisorsolták az UEFA-kupa 1994–1995-ös kiírása első fordulójának párosítását. Igaz, ekkor rögvest az is kiderült, hogy a városban a könnyűipar is jelen van, hiszen a klubot Tyeksztyilscsiknek hívták, a Kamisinből pedig arra következtettem – kamis oroszul nádat jelent –, hogy ez valami lápvidék lehet. El is nyelte a Békéscsabát, 6–1-re – így tanulja meg az ember tisztelni azt, amiről néhány héttel korábban még halvány fogalma sem volt.

Más sportágak kis és közepes városai is hasonló módon emelkedtek értékítéletünkben a legnagyobbak közé, hogy csak a vízipólóból Reccót, a kosárlabdából Kaunast, a kézilabdából Lemgót, Ikastot említsem. Vagy Irúnt, amelyhez igen kellemetlen emlékem fűződik. Onnan tudósítottam a férfi KEK 1997-es döntőjét, az Elgorriaga Bidasoa–Veszprém összecsapást, és mivel itthon, a szerkesztőségben az egyik nagyokos úgy vélte, Irún nincs, ez csak elírás lehet, konzekvensen mindenütt átjavította az anyagomban Iránra. Akkori lapom szerint így Iránban jártam, európai kupafinálén. Hazatérve kisebb balhét csaptam, ezért az érintettek legalább egy életre megjegyezték, hogy Irún – vagy baszkosan Irun – igenis van.

Egészen messzire jutottunk Karancslapujtőtől. Másrészt persze, akárhonnan indulok, akármerre haladok, mindig ugyanoda lyukadok ki. Mint Rózsás János a Keserű ifjúság című önéletrajzi regényében, amelyben ez áll: a második világháború után a Szovjetunióba hurcolt hadifogolyként onnantól bántak velük emberibb módon, hogy az 1952-es helsinki olimpián a magyar sportolók 16 aranyérmet nyertek, mert az őrök is úgy vélték, nem lehet alja nemzet az, amelynek a fiai ilyesmire képesek. Én magam, külföldön járva először 1986 nyarán tapasztaltam hasonlót. Egy kempingben, a francia Riviérán, az angol és holland turisták levegőnek nézték a szakadt Skodával és sátorral szerénykedő négy keleti kölyköt, míg egy vasárnap délután meg nem nézték televízión a Formula–1 első Magyar Nagydíját, és ezzel mindjárt az érdeklődés középpontjába kerültünk.

A talán legjellemzőbb példát a végére hagytam. Volt egyszer egy Dunapentele nevű falucska, amelyet az őrült szocialista iparosítás – a világon egyedülálló módon – vasérc- és kőszénbázis nélkül jelölt ki kohászati központtá, így megalkotva a füstfelhőben gomolygó, Sztálinváros nevű betonszörnyet, amely az ezredforduló előtt vákuumhelyzetbe került. Csakhogy a helyi sportklub, a Dunaferr ekkor élte virágkorát, kézilabdában, jéghokiban, röplabdában, futballban, még uszonyos búvárúszásban is szekérderéknyi érmet nyert, és bár a vetélytársaktól rendre megkapta, hogy eszelősen költ a sportra, így is a piaci alapú hirdetési költségek töredékéért jutott országra, világraszóló reklámhoz. A helyiek pedig nem a rendszerváltozás veszteseinek érezték maguknak, hanem győzteseknek, és így tekintettek rájuk mások is, ha Győrtől Debrecenig bárhol felzúgott a biztatás: „Gyerünk, gyerekek, Újváros veletek!”

Úgyhogy gyerünk csak, gyerekek, Kamisintől Irúnig, a Volgától a Bidasoa partjáig! Vagy éppen a Dobroda patak mentén, Karancslapujtőn. A fentiek ugyanis új értelmet adnak az egyébként is filozofikus mélységű szurkolói tételnek: akkor is győzünk, hogyha kikapunk.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!