Végtelen utazás – Kun Zoltán publicisztikája

Tizenhét éves még nem voltam, amikor egy keddi napon bandukoltam hazafelé Egerben, és a belvárosban találkoztam az akkor nagyon menő röplabdacsapat egyik igazi fanatikusával, aki nélkül nemhogy mérkőzés, edzés sem kezdődhetett. (Állítólag egyszer késett valami gikszer miatt, így a tréning is csúszott huszonöt percet, de szerintem ez csak városi legenda, legfeljebb negyedórát várhattak rá a lányok.) Nem udvariaskodott sokat, látásból már ismert a csarnokból, megfordultam ott én is egyre többször. „Kisgyerek, holnap reggel jössz velünk Prágába, háromnapos túra, a csajokkal utazunk, a buszban alszunk, kell a szurkolás” – parancsolta egy szuszra. Nem állítom, hogy a csütörtökre beharangozott, totóalapon nézve fix egyesnek ígérkező franciadolgozat kihagyása teljesen mellékes lett volna, mégis csak a csapat iránti nagy rajongásból mondtam igent, és a gyors szülői egyeztetést követően már javában készülhettem életem első idegenbeli túrájára. Visszagondolva csaknem három évtized távlatából az volt a kisebb meglepetés, hogy az Eger győzni tudott a Slavia otthonában – az pedig a nagyobb, hogy a siker másnapján hazafelé induló röpis lányok mind túlélték a napokig a buszban élő tíz szurkoló „illatozását”.

Utána kicsit jobban kihúztam magam, hiszen különleges klubba kerültem. Mert a hazai meccs az oké: jó, ott is van belépő, néha fel kell áldozni miatta az esti focit, vagy gyorsabban kell bemagolni az Anyám tyúkját, olykor át kell szervezni a családi programot, netán a reptéren kell hagyni a végre hazalátogató nagynénit. De maga a program utazással, izgalommal, búfelejtéssel vagy örömünneppel is alig három-négy órányi, és általában minden a jól megszokott menetrendet követi, legfeljebb rangadók alatt hangosabban illik szidni az ellenfelet.

Idegenbe menni, na, az más. Idegenbe csak a szurkolók szurkolója, az ultrák ultrája, a legkeményebb kemény mag legkeményebb kemény magja utazik rendszeresen. Olyan fanatikusok, írhatnám, akiknél a sorrend mindig a csapattal kezdődik, és csak utána jön a család, a munka, a sok-sok egyéb tennivaló. De ez nem így van: a sorrend szerintem az élménnyel kezdődik, amelynek persze a csapat is nagyon fontos része, de ugyanilyen lényeges a haveri kör, az utazás miliője, az ezernyi kiszámíthatatlan tényező, ami egy idegenbeli mérkőzésnél fokozottan megvan. Van, aki hidakról ugrik le kötéllel a lábán, más kétszáz kilométereket fut egy szuszra, vagy naponta három filmre is beül a moziba, és akad, aki abban látja élete egyik legfőbb időtöltési és pénzköltési értelmét, hogy minden második héten autóba, buszra, vonatra száll, és átutazva az ország negyedét, felét, olykor egészét, azt teszi, amit a legjobban szeret.

Mint a fehérvári szurkolók. Az egyik legrégebbi magyar szervezett ultracsoportról van szó, akik 1992-ben alapító tagok voltak, azok lassan már ötvenesek. Így legalább volt idejük hozzászokni, hogy régen a fél ország utálta őket, most a biztonság kedvéért már az egész. Néhány hete oly sok viszontagság után életük meccsére készülhettek, ami még a 2017-es kispesti bajnoki döntőt is felülmúlta: a remek németországi eredmény után jött a Köln tradicionális Bundesliga-csapatként, sok ezer drukkerrel olyan mérkőzésre, amelyen a hazaiaknak is a legjobbat kellett nyújtaniuk. Megcsinálták, hatalmas létszámmal, látványos vonulással, korrekt szurkolással – és egy sima háromgólos pofon hozta letargiával. De nem volt megállás, három nappal később Kisvárdán volt jelenésük egy átlagos bajnokin, mint utóbb kiderült, újabb három kapott góllal tetézve. Oda-vissza úgy hétszáz kilométer, talán huszonöten vállalkoztak rá, kapták is a szokásos röhögő fejeket a neten, hogy na, divatok, hol maradt a többi. Igen, szabad jókat mosolyogni a huszonötön, de azt is át lehet gondolni, hogy egész napos utazással, fejenként saccra jó húszezret elköltve, a Fradi következő jégkorszakig megjósolható bajnoki címeitől lehangolva mi a ménkű viszi rá őket egy ilyen semmilyen túrára.

Az, hogy szurkolók, igazi szurkolók.

Éppúgy, mint a diósgyőriek, akik a hetedosztályú parasznyai és boldvai kirándulás után megjárták a számukra mennyei fővárosi vendégszektorokat, de most egy hétfő esti meccsen újra csak alsóbb osztályban, az úgynevezett gyirmóti rangadón kellett tombolniuk olyan bajnokságban, amelyben még a legutóbbi, meglepő MTK elleni 3–0 dacára is csak az lehet a kérdés, a fővárosiaknak meglesz-e a kétszáz rúgott góljuk. Vagy mint a fradisták, akik Zágráb, Razgrad, Sevilla, Pozsony és megannyi rázós helyszín után most a talán még épphogy európai Monacóban, majd Belgrádban is ott lesznek, a lilák, akik régen az egész világot átutazhatták, most egy ilyen sokadrangú csapat mellett is újra felpörögve itthon csinálják ugyanezt, a kispestiek, akik végre visszahozták kilencvenes évekbeli nagyszerű önmagukat a lelátókra. Folytathatnám lettországi kupameccsre napokig zötykölődő Vasas-drukkerekkel, saját kilométer-táblázatukat évtizedek óta vezető szegediekkel, az ország keleti felébe minimális létszámban, de „csak azért is” eljutó egerszegiekkel, na és persze a Marseille-ben, Münchenben, Wolverhamptonban eksztázisban szurkoló, a lipcsei vócser megszerzéséhez alighanem hacker gyorstalpalót végzett „összmagyar” különítménnyel.

Na ők azok, akiket a futballban nagyon meg kell becsülni, ők azok, akiknek minden egyes jegyvásárlásnál, minden kedvezménynél előnyt kellene élvezniük. Mert biztos lesz közöttük olyan is, aki nem mehet ki a szeptember végi magyar–olasz Nemzetek Ligája-csoportmeccsre – lévén egy másik ember szerencsésebb, gyorsabban vehette meg a belépőt, és most éppen százezerért árulja a közösségi oldalakon.

Ha már olaszok… Mindig csodáltam a Cagliari fanatikusait. Nyilván nem a legnagyobb olasz szurkolótáborról van szó, és a tehetősebbek pedig inkább repülnek, mégis van egy mag, amely Szardínia szigetéről minden második bajnoki fordulóban felkerekedik, becsomagol kétnapi élelmet, pénteken korábban elkéredzkedik a munkából, és nekivág a kikötő, tenger, vonatút már nagyon unt, mégis megunhatatlan hármasának. Alszik kompon, alszik pályaudvaron, alszik ott, ahol éppen van néhány csendesebb pillanata, és mire vasárnap délután holtfáradtan hazaér, elmondhatja magáról, hogy egy meccs miatt elment az egész hétvégéje. Régen megjárta Milánót és Torinót, ma legfeljebb Bolzanóba vagy Cittadellába mehet, de ha a Serie C-be zúgna ki a csapata, ugyanúgy elindulna, és ha belepusztulna a hétfői melóba, akkor is úgy érezné: megérte.

Mert neki, az igazi szurkolónak mindig megéri. Megéri, ha bedugul az autópálya, megéri, ha meleg a sör a büfében, és bizony még akkor is megéri, ha egy ötöst kap a csapat. Hiába fogadja meg, hogy nem, soha többet nem költ ezekre, és az óriási zászlók lengetése helyett ezentúl póréhagymát locsol a kiskertben, ő lesz az első, aki már másnap nézegeti a menetrendet.

Most csak rövid szünet lesz a bajnokságban, novembertől hosszabb. És míg mi, hétköznapi futballkedvelők várjuk úgymond a labdarúgás négyévenkénti ünnepét, ők tízen, húszan, százan, ezren vagy amennyien vannak még mifelénk ezek a végsőkig kitartó valódi fanatikusok, nagyon dühösek, helyesebben inkább nagyon tehetetlenek lesznek: itt ez a rohadt vb, és nem kísérhetik el Felcsútra a Lokit.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!