Hlavay György tudta, de nem mondta

Az átigazolások legnagyobb meglepetéseként tálalta a Sporthírlap, hogy Hlavay György a Nemzetiből az MTK-ba „gravitál”. A hír azért volt váratlan, mert a középfedezet „nemcsak a gerince volt csapatának, hanem a lelke is. Szinte heroikusan küzdött az első perctől az utolsóig, s látszott a játékán, hogy tudja és a szívén viseli klubjának szorongatott helyzetét.”

Legalábbis, amíg erkölcsi felfogása nem ütközött az NSC-ben történtekkel. A klub arról volt híres, hogy a játékosok és a vezetők között az egészséges szellem és a baráti érzés az úr, „az a nagy valami, ami magát a klubot is megteremtette”. A Nemzetit néhány, a BTC-ből kilépett „sportsman” alapította 1906-ban, az együttes a Tattersall melletti MÁV-telep, az úgynevezett „nyolcház” ifjaiból került ki, a futballisták közötti viszony tehát meglehetősen szoros volt. Történetünk idején az első osztályban vitézkedett a társaság, vékony mezsgyén egyensúlyozva. Olyannyira, hogy Hlavay kiválása után a csapat éppenhogy csak benn maradt, majd egy esztendő múlva (1914) ki is esett az NB-ből.

Hlavay utoljára 1912. november 24-én játszott az NSC színeiben, amely 3:1-re kikapott a 33 FC-től a Millenárison. Az NSC-ben a vereség ellenére „Hlavay kitűnő munkát végzett”, pedig ő sem lehetett a legjobb idegállapotban.

Előző este ugyanis este tízig vártak a vezetőkre tanyájukon, a Keleti kávéházban, hogy megkapják másnapi szabadjegyeiket. Máskor, boldogabb időkben már csütörtökön hozzájutottak, most még a mérkőzés előtti este sem, köszönhetően annak, hogy Boros Ödön főtitkár és Rohonyi Endre intéző a MAFC úszóversenyén múlatták az időt. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, Boros és Rohonyi ugyanis minden mással törődött, csak éppen a futballcsapattal nem. Úszószakosztályt alapítottak, céllövőtanfolyamot szerveztek, s a tornát is pártfogolták – a futball rovására.

Hlavay nem fogta vissza magát, „dühösen kifakadt a footballintézésnek ilyen könnyelmű módja miatt”. Szavait nem válogatta meg, ezért Boros és Rohonyi a választmány elé vitték az ügyet, a választmány pedig a fegyelmi bizottság elé utalta. A tárgyalásra Hlavayt is megidézték, ám ő csak egy levelet küldött, benne a kilépési nyilatkozatával. A klub közölte, hogy ha nem vonja vissza átigazolását az MTK-ba, törlik a tagok sorából.

Nem vonta vissza. Tavasszal még nem játszhatott a Hungária úton bajnokit, de a dán Boldklub elleni barátságoson (9:0) pályán volt. „Révész és Hlavay brilliánsan dolgoztak”– rögzítette a tudósító, majd még hozzátette, hogy Hlavay „bravúros lekapcsolásokat produkált”. Ez volt az erőssége, ennek volt köszönhető, hogy 1913 tavaszán négy válogatottságnál tartott. Rendre az volt a vélemény, hogy      „beállítása nem volt hendikep”, tudták, mire számíthatnak nála. A Fradi klassszisával, Bródy Györggyel hasonlították össze, megállapítva, hogy „kiváló erő, és ha talán kevésbé mozgékony, mint Bródy, de labdaelvételei kiforrottabb stílusúak és főképp leadásai jobban segítik elő a támadást. Pontos passzai és kitöréses adogatásai az a magasabb klasszis, amely ellentéte a csapkodásnak.” Egy osztrákok elleni győzelem (1912: 4:0) után a tudósító nem fogta vissza magát: „Olyan lekapcsolásokat mutatott be az első félidőben, amiken örömükben fölsikoltoztak az emberek.”

A világháború aztán kettétörte karrierjét. Angol fogságba került, 1919 decemberében érkezett csak haza. „A kitűnő és kellemes egyéni tulajdonságaiért is rendkívül népszerű játékos szerencsés szabadulása közörömet keltett, különösen mikor meglátták széles vállait és izmos termetét. Hlavayt nem viselte meg a fogság. Napbarnított és rugalmas, mint régen, amikor a legjobbak közt emlegették. A footballt sem felejtette el, mert a fogságban rengeteget játszott a fogolytábor magyar csapatában az osztrákok, németek, sőt az angol ezredek csapatai ellen is”– örült mindenki, és azonnal versenyfutás kezdődött a csapatok között, hogy hol játsszon. Az NSC, a Zugló és a VII. ker SC is szerette volna megszerezni, ám ő közölte, egyelőre pihenni szeretne.

Ez volt december 5-én, pénteken, 9-én, kedden pedig „már vígan rugdalta a labdát a Hungária-úti sporttelepen. Az MTK játékosai lelkes örömmel üdvözölték a körükbe visszatért játékost, s érthetően emelkedett hangulatban tartották meg a tréninget Hlavayval a centerhalf posztján.”

Hogy aztán december 14-én jobb­összekötőként lépjen pályára a MAC ellen (4:1). Nem volt akármilyen belső hármas (Hlavay, Orth György, Schlosser Imre), s hiába számított Orth és Schlosser kimagasló klasszisnak, nem maradt el tőlük. Két gólt szerzett, „oly frissen, ötletesen és fürgén mozgott a jobbösszekötő posztján, hogy már első játéka alapján bátran merjük állítani, hogy jobb lesz, mint valaha”.

Nem gondolta, hogy ez lesz az utolsó meccse, pedig így volt. Januárban kiújult egy régi sérülése, kiugrott a térde. Így lett vége a játékoskarrierjének – az MTK-val kétszeres bajnokként.

Edzőként folytatta. Újpesten kezdett, aztán jöttek az olaszországi évek, némi bukaresti kitérővel. A Nemzetihez tért haza, onnan vitte el a Ferencváros 1938 nyarán. Nem akármilyen körülmények között mutatkozhatott be, „Springer Ferenc dr. ügyvezető lakásán. Ekkorra odarendelték azokat a játékosokat, akik itthon vannak, akiknek az ügyvezető elnök bemutatja az új edzőt s ezzel beiktatja tisztségébe. Innen a játékosok Hlavay György társaságában az Üllői úti pályára mennek, ahol a szokásos péntek délutáni edzést már Hlavay vezeti.”

Kevesebbet nyújtott az Üllői úton, mint várták, de ez nem feltétlenül az ő hibája volt. A játékosok, közöttük a sztárok (Polgár Gyula, a két Sárosi, György és Béla, Tátrai Sándor, Toldi Géza) nem voltak rá a legfogékonyabbak. A munkára sem. Amikor a csapat a Közép-európai Kupa döntőjének első meccsén diadalt sejtető döntetlent (2:2) ért el idegenben, ám az Üllői úton 2:0-ra kikapott a prágai Slaviától, Hlavay sokat sejtetően nyilatkozott: „Hogy a vereségnek mi volt az oka, azt nagyon jól tudom. De ha elmondanám, akkor a játékosok között uralkodó amúgy is rossz hangulatot még jobban rontanám. Nekem nem ez a feladatom, hanem az, hogy a vereség lelki nyomait eltüntessem és csapatomat a bajnoki mérkőzésekre ismét jó formába hozzam.”

A bajnokságot az Újpest nyerte meg, egy ponttal megelőzve a Fradit, az edző maradt, ám az 1939–1940-es idényben mindössze öt meccs jutott neki. Négy győzelem (Szolnok 3:2, Törekvés 4:2, Szegedi AK 5:1, Nemzeti 1:0) után az Üllői úton vereség a Taxisoktól (3:4). Hlavay a meccs után csak röviden nyilatkozik, ám ismét sokatmondóan („A labdáért futni kell”), a tudósító pedig, hogy lehet valami a háttérben      („Sárosinak mintha lövőundora lenne”), az edző pedig másnap lemond.

„Szerénytelenség nélkül mondhatom, igazán nagyon türelmes ember vagyok, de amit a Ferencváros egyik-másik játékosa művelt, azt mégsem bírtam lenyelni. Megérteném, ha az utasításaim semmibevevése senkinek vagy semminek nem ártana. De néhány játékosunk ezt nem látta be, nem jött rá arra, hogy nemtörődömsége, felületessége, sőt sokszor a becsületérzés hiánya saját egyesületének, a Ferencvárosnak a rovására ment”– indokolt, majd még hozzátette: „Nem, nem ez volt az egyedüli ok. Volt több is. Egyike ezeknek az, hogy X vagy Y játékos hibája miatt nem hagyhatom magam a közönség egyik részétől lehülyézni és lecsirkefogózni. Elvégre igazán nem tehetek arról, ha például a középcsatárunk öt lépésről, tiszta helyzetből kétszer egymásután hibáz. Nem rajtam múlott, hogy némelyik játékos pontosan az ellenkezőjét csinálta annak, amit mondtam.”

Hlavay érzékenysége ezúttal is jogos volt, az is bizonyíték lehet rá, hogy a végén a Fradi lett a bajnok Dimény Lajossal, s jobb gólaránnyal a Hungária előtt. A Taxisok elleni meccs ennek fényében egyértelműen edzőbuktatás volt.