Ki kit rekeszt ki? – Ballai Attila publicisztikája

Fellebbezésnek helye nincs, kirekesztő vagyok. Bár én egyáltalán nem tartom magam annak, a FARE, a Football Against Racism In Europe nevű szervezet bizonyosan egészen másként látna engem, ítélne rólam. Ezennel meg is gyónom az alábbiakat. Családom tagjait mindenkinél, minden embertársamnál jobban szeretem. Barátaimhoz sokkal inkább ragaszkodom, mint futó ismerőseimhez, az ismeretlenekről már nem is beszélve. Tagja vagyok olyan közösségeknek, amelyek nem tömörítik a Föld összes lakóját. A szívembe, a lelkembe vésődtek olyan eszmények, amelyek mások számára nem jelentenek az égvilágon semmit. A FARE „értékítélete” szerint mindez már bőven kimeríti a kirekesztés, a diszkrimináció fogalomkörét. Hiszen szeretni valakit, valamit, kötődni valakihez, valamihez nyilvánvaló különbségtétel azokkal szemben, akiket, amiket nem szeretek, akikhez, amikhez nem kötődöm annyira.

A FARE úgy véli, a magyar futballstadionokban ez büntetendő cselekmény. Például közös múltunkat, Nagy-Magyarországot – a történelmi, Szent István-i Magyarország elnevezés ugyan kedvemre valóbb, de az egyszerűség kedvéért maradjunk a bevett termi­nológiánál – megidézni, térképét felmutatni is az.
Efféle szigor, kérlelhetetlenség másutt nemigen tapasztalható. A derék norvég drukkerek végigüvöltözhetik egész Európát viking sisakjaikban. Ha éppen Angliában tűnnek fel, senkinek, így a FARE szorgos aktivistáinak sem jut eszébe, hogy ez azt jelentené: több mint ezer év után itt vagyunk megint, hogy feldúljuk, kiraboljuk otthonaitokat, kolostoraitokat, kardélre hányjuk fiaitokat, megbecstelenítsük asszonyaitokat. Ugye, milyen hagymázas rémlátomás, hülyeség az egész? Hiszen a harmadik évezredben a norvég szurkolók azért járják a világot, hogy jó meccseket nézzenek, jó söröket igyanak, aztán békében hazamenjenek. Nem is bántja őket senki a viking sisakokért. Miként az északmacedónokat sem, ha Nagy Sándor katonáinak öltöznek be a lelátón; pedig fél Ázsia és Észak-Afrika, mindenki, aki szeret félni, retteghetne tőlük, ha kedve szottyanna rá. De nem teszi, ahogyan a FARE sem, és ez így normális.

Ami olykor velünk történik, az viszont nem az. Ha nálunk feltűnik Nagy-Magyarország képe, az nem az összetartozás jele, hanem súlyos fenyegetés a szomszédoknak: tankjaink felsorakoztak a trianoni határon, és vezényszóra indulunk észak, kelet, dél felé.

Hozzáteszem, önmagában nem lenne nekem semmi bajom a rasszizmus ellen focival küzdeni vágyó egylettel. Annak idején, sráckorunkban, a nagyszüleim háza mögötti parkban mi is alakítottunk indián törzset, és ádáz harcban álltunk más indiánokkal és fehérekkel, főként parkőrökkel és óvónőkkel, de konfliktusaink nem emelkedtek az európai politika szintjére. Ha a kontinentális labdarúgó-szövetség, az UEFA nem döntött volna úgy, hogy a FARE-ügynököket hivatalos partnereivé avatja és szavaikat, intelmeiket szentírásként fogadja, tőlem annyi bélyeget ragasztgathatnának ránk, amennyit csak akarnak. Ám jelen helyzetben és erőviszonyok mellett komolyan kell venni őket.

Ezért elsősorban meg kellene ismerkednünk. Nekünk velük és nekik velünk. Az első fele könnyebben menne. Érdeklődéssel olvasnék egy listát arról, kik alkotják a FARE tagságát, hányan vannak, mely nemzeteket képviselik, mi a végzettségük, milyen tanulmányokat folytattak és vizsgákat tettek azért, hogy e munkát felelősséggel elláthassák, vajon mindegyikük minden célország pályáit látogatja-e vagy szakosodtak, és ha igen, a magyar specialisták mit és milyen forrásokból tudnak rólunk. Persze, már hallom a riadt ellenérvet, hogy meg kell őrizni az anonimitásukat, de nem is hoznám nyilvánosságra óriásplakátokon vagy a Nemzeti Sport hasábjain a fényképeiket, csupán tisztelettel kérném, hogy legyen arcuk és vállalják. Mert bizonyságot szeretnék kapni arról, hogy a hevület és a küldetéstudat önmagában nem elegendő ahhoz, hogy több tízezres szurkolótáborokról és áttételesen országokról véleményt, ítéletet alkothassanak, amely súlyos következményekkel járhat. Megnyugtató lenne például, ha a tevékenységüket hazánkban végző „kollégák” kitöltenének egy száz pontból álló kérdőívet, történelmi, eszmetörténeti, kulturális témakörökben, és nyolcvan-kilencven százalékos eredményeket produkálnának.

Addig is, amíg ez megtörténik, ismerkedjenek ők velünk! Kezdésként hadd mondjam el, mit jelent, jelképez Nagy-Magyarország térképe. Hangsúlyozva, hogy természetesen nem mindenkinek ugyanazt, de érzések, vélelmek alapján súlyos büntetéseket kiszabni jogi és morális nonszensz.
Íme, egy közelmúltbeli, gyakorlati kapaszkodó, egy hétköznapi eset. Az Üllői úton haladtam a Nagyvárad tér felé, amikor egy „vadbarom” úgy elém vágott, hogy a fékezéstől majdnem kiestem a szélvédőn. Dühödten dudáltam és látványosan gesztikuláltam, vissza is előztem az emberemet, majd megálltam a Fradi-pálya és a Pénzverde közti felüljáró alatti parkolóban. Ő pedig besorolt mellém. Nem tudhattam, neki is éppen itt akadt-e dolga vagy engem követett, mindenesetre zord ábrázattal szálltam ki az autóból. Ő ugyancsak. Előbb egymásra néztünk, aztán a másik kocsijára. Amelynek a hátulján felfedeztük ugyanazt a matricát. A történelmi Magyarországét. Ekkor ismét egymásra néztünk, egészen más tekintettel. Ő felém lépett, a kezét nyújtotta, és azt mondta, bocs, bepörögtem, én erre azt feleltem, én is bocs, túlspiláztam. Mire ő, semmi baj, vigyázz magadra, mire én, te is, Isten áldjon! Egyetlen szót sem kellett vesztegetnünk hirtelen, a semmiből jött hangulatváltozásunk okára. Minden magától értetődött.

Nem volt ebben semmiféle kirekesztés, diszkrimináció, fenyegetés, mások iránti ellenérzés, megvetés. Csak az összetartozás érzése, futó egymásra találás, kézszorítás egy ismeretlennel, egyetlen jelből, jelképből adódóan. A Felvidéken, Erdélyben, a Délvidéken ezerszer megéltem hasonlót. Félreértés ne essék, Dunaszerdahelyen elvétve beszélgetünk a szlovákokról, Adán a szerbekről, Parajdon a románokról. Sokkal inkább magunkról. Arról, hogy összefűz minket a közös múlt, jelen és jövő, nem más kárára, hanem a mi üdvünkre. Aki nem hiszi, járjon utána! Ne a számítógép mellől, a pesti belvárosból ítéljen, hanem lépje át a trianoni határt, és töltsön el néhány napot azokkal, akiket addig éppen ő diszkriminált, rekesztett ki az életéből, a világából. Mint a közelmúlt kiváló, de nem túl barázdált lelkületű kézilabdása, aki tavaly augusztusban fenntartásokkal érkezett a székelyudvarhelyi, Kárpát-medencei kézifesztiválra, gondolván, a haverok és a csíki sörök miatt elvisel némi „magyarkodást”, aztán élete első erdélyi túrája és a gálameccs után az öltözőben leroskadt a padra, és csak annyit mondott: mindenben tévedtem.

Hát kíméljük meg magunkat és egymást a felesleges, elkerülhető tévedésektől! Nagy-Magyarország térképe nem vízió, hanem valós, ezeréves történelmi tény. Az ország határai, mondani sem kell, megváltoztak, de a nemzet, a lelki, szellemi összetartozás határait ettől még a Kárpátok vonulata és a többi, természet adta, azaz természetes elem jelöli ki. Itt éltünk, itt élünk, ez a hazánk. Nem én állítom, hanem Babits, aki szélsőjobboldali elhajlással igazán nem vádolható: „Oly hazáról álmodtam én hajdan/mely nem ismer se kardot, se vámot/s mint maga a lélek, oszthatatlan.” A vers megjelenésekor, 1925-ben ez csupán álom lehetett, de száz év múltán igenis valóra válhat. A határok „légiesedésének”, az informatikai robbanásnak, a napi, percnyi szintű kapcsolattartásnak köszönhetően délvidéki barátokkal találkozom a Csallóközben, a DAC-stadionban, felvidéki fiúk támogatnak erdélyi árvaházakat, és mindegyikükkel rendre összefutunk a Puskás Arénában. Ők állnak ott Nagy-Magyarország térképe alatt. A szeretet fűzi össze őket, nem a gyűlölet. Persze, több tízezer emberből néhány gyűlölködő tetszőleges mintában akad, de azoknak sem a románokkal, szlovákokkal, hanem a világgal, saját magukkal van bajuk. Csakhogy saját magát ritkán gyalázza az ember.

Annyi mindent kéne még elmondanom, de a lélekkel, a nemzettudattal ellentétben a publicisztikának vannak korlátai, határai. Majd innen folytatjuk, lesz még rá alkalom. A FARE bármely munkatársával addig is szívesen beszélgetnék egy jót, ha felkeres. Izgalmas lenne egymás szemébe nézni. Csak úgy. Sine ira et studio – harag és elfogultság nélkül.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!