Huncut harminchármas – Vincze András publicisztikája

A bajnoki átszervezésről írni hálás téma, hiszen a labdarúgás kapcsán ez a tétel minimum a második helyen áll a „Majd mi megmondjuk, kik legyenek válogatott kerettagok!” kezdetű okoskodás után. Hozzáteszem, van aktualitása – sokadszor is – előráncigálni a témát, hiszen elég ránézni az NB I-es tabellára, és mindjárt találunk (több) kapaszkodót az elemezgetéshez... A helyzet éppen úgy fest, mint évek óta mindig, azaz alig van vége a télnek, de tekintélyes pontelőnye apropóján már-már biztosra mondható, hogy a Ferencváros lesz a bajnok, sőt nagyjából már azt is látni, mely klubok folytathatják majd a másodosztályban. Nincs itt semmi izgulnivaló, kérem szépen.

Ami baj...

Ha arra gondolok, hogy egykor a dupla gyakorlati órán az osztály fiútársasága a technikaterem hátsó padsoraiban egy agyonlapozott kockás füzetet böngészett, hogy a Marci gyerek vajon jól számolgatott, vagyis a még hátralévő meccsek alapján a bajnoki versenyfutásban az Újpest valóban megelőzheti-e a Fradit, netán a Honvéd áll majd a tabella élére nevető harmadikként; és hogy mi a helyzet a Volánnal, a ZTE-vel vagy a PMFC-vel... Na, hogy hosszúra ne nyújtsam, addig-addig zajongtunk az NB I-es csapatok helyezési esélyei felett egyre hangosabban és hevesebben, amíg a sok alumíniumhajlítgatásban és sorjázásban megkérgesedett tenyerű tanár szó szerint szét nem csapta ezt a zsibongó futballkört.

Most pedig...

Tizenegy forduló még hátravan a bajnokságból, vagyis az élvonalbeli meccsek harmada előttünk áll, de – ha a marketingoldalt nézem, s azt, hogy a mai kölykök aligha elemezgetik oly hevesen a suliban az NB I-es esélyeket – nagyon nincs már mit kirakatba helyezni, hiszen a legfontosabb részlet (ki lesz a bajnok?) végén már ott a pont, ami elgondolkodtató fejlemény. Régebben is idekopácsoltam már jó néhány száz betűt annak apropóján, hogy talán orvosolható lenne az unalomfaktora a tizenkét csapatos lebonyolításnak, mégpedig egészen egyszerű módon: ne három-, hanem négyfordulós legyen az élvonalbeli bajnokság. Ez a huncut harminchárom fordulós rendezés – szerintem – nonszensz, hiszen már a második bajnoki kör feléhez érve megrajzolható az eseménygörbe: az a csapat, amelyik képes viszonylag rövid idő alatt tizenöt győzelmet produkálni, kilencvenöt százalékos biztonsággal bajnok lesz, míg az a klub, amelyik a bajnokság második körének végéig nem szerez legalább harminc pontot, erősen gyötrődhet a kiesés miatt.

Szóval, túlságosan végletes a történet: vagy nagyon jó a csapat, vagy nagyon rossz, vagyis az egészséges egyensúly és rivalizálás nincs meg; nem véletlen, hogy a focirajongó szinte a bajnoki rajt pillanatától hallhatja vagy olvashatja a közhelyes szakmai mantrát minden médiaplatformon: a csapat a kiesés elől menekül. Mondja ezt edző, játékos, sportvezető, még akkor is, amikor a csapat bőven-bőven a dobogó közelében nyomul, ám még ekkor is kiderül, hogy a sikeréhségnél erősebb a félelem...

Na ne már!

A győzelmi kényszer a labdarúgás (és egyáltalán a sport) legjobb, sőt legfelemelőbb érzelme, ráadásul aligha van olyan futballrajongó a földön, akit a kiesés miatti csetlés-botlás hozna lázba (inkább idegesíti vagy elszomorítja), ezzel szemben be­lobbantja a lelkesedését, amikor a kedvenceit hétről hétre az érmes helyezésért zajló bősz csatákban látja küzdeni.

Na, hát ehhez kellene az élesebb versenyhelyzet! Csakhogy a szűk keresztmetszetű játékban (tizenkét csapat, háromkörös bajnokság) viszonylag gyorsan elfogyhat a lelkesedés, hacsak nem egyenlő képességű, erejű és azonos lehetőségekre támaszkodó csapatok küzdenek egymás ellen.

S ha már az izgalomfaktor... A jelenkorban nem a legendás magyar futballfellegvárak klubjai harcolnak a dicsőséget jelentő helyezésekért. A Ferencvároson kívül nincs olyan, az élmezőnyhöz tartozó csapat, amelynek kedvéért tíz- vagy netán húszezer fanatikus beállna a sorba a jegyért – de nyilván más lenne a helyzet, ha most (huszonkét forduló után) az FTC nem tizennégy ponttal vezetné a bajnokságot a KTE, tizennyolccal a Kisvárda és tizenkilenccel a DVSC előtt...

A dobogóról jut még eszembe: ugyancsak elgondolkodtató volt a minap lapunkban megjelenő rövidke beharangozó a Kisvárda–KTE, azaz a második és harmadik helyen álló csapat bajnokija elé. Kiderült ugyanis, hogy két olyan együttes feszül egymásnak, amely az addig eltelt huszonegy bajnoki forduló során összesen húsz döntetlent játszott (a várdaiak nyolcszor, a kecskemétiek tizenkétszer ikszeltek) – nos, a szűk csapatlétszámú versengésben ez is mellbevágó adat. Ennek apropóján elkezdtem bogarászni a magyarhoz hasonló törpebajnokságok adatsorait, s láthattam, hogy a tizenkét csapatos rendezés kapcsán a mifelénk „bezzeg bajnokságként” emlegetett dán élvonalban, továbbá a futballszomszédság okán érdekes Ausztriában (szintén tizenkét klub), illetve az NB I-nél is kisebb, tíz élvonalbeli együttest felvonultató Szlovéniában nincs ilyen meghökkentően szürke fociról árulkodó adatsor – gyanítom, arrafelé a jobb képességű csatárok vannak túlerőben, vagy nem a kieséstől való permanens félelem ad muníciót a meccsekhez. Tovább nézve a számokat feltűnhet, hogy az NB I-ben igencsak furán alakul a gólkülönbség, roppant alacsony ugyanis a csapatnevek mögött látható érték, sőt ha azt nézzük, hogy a tabellán momentán hány csapatnak mínuszos a gólmutatója (amúgy a tizenkettőből hétnek), még fontosabbnak tűnik, miért kellene többet beszélni, sőt egyre sürgetőbben vitázni arról, hogy a magyar labdarúgásnak valóban bejött-e a tizenkét csapatot felvonultató lebonyolítás, vagy...

Nos, arról senkit sem kell meggyőzni (talán még a Fradi-szurkolót sem), hogy hosszú távon nem annyira jó a trend, ha már a bajnoki félidőben odaadhatnák az aranyérmet a tabella élén álló csapatnak. Nálunk már – a még zajló 2022–2023-as idényt is ideszámolva – öt éve ez megy. Ráadásul ebben a struktúrában elég hamar, a bajnokság első harmada után elfogy az üldözési kedv, marad a tuti védekezés, a sok iksz, és inkább a pironkodásra, semmint a dicsekvésre okot adó gólkülönbség.

Okoskodni persze könnyű, úgyhogy okkal kérdezheti bárki: na, firkászkám, akkor mi a megoldás?

Vannak alternatívák, s elég sokszor írtunk is róluk. A legegyszerűbb tétel nyilván visszatérni a klasszikus, tizenhatos lebonyolításhoz; ennél merészebb húzás lenne területi alapon meghirdetni a küzdelmeket, a végén szuperdöntővel az érmekért, valamint osztályozós párharccal a feljutásért; extrémebb esetben jöhetne az amerikai minta, vagyis a zárt, de magasabb létszámú bajnokság, a mostaninál profibban menedzselt csapatokkal és persze közönségkiszolgálással (hot dog, sör, csecsebecse, bérlet, kedvezmény...).

Oké, álmodozni könnyű, de azt talán érdemes lenne megfontolni, vajon megérett-e a helyzet, hogy valami kis vita induljon arról, mi adhatna impulzust a klubfutballunknak. Mint ahogyan érdemes lenne elmerengeni azon is, hogy nem véletlenül ragaszkodnak az európai topbajnokságokban a klasszikus lebonyolításhoz (minimum tizenhat csapat), ráadásul Magyarországon mindig kiderül, igen erőteljesen megvan az igény rá, hogy Szombathelytől Pécsig, Szegedtől Diósgyőrig egy-egy régióban legyen élcsapat.

S ha már a több csapat, több helyszín, több gól, több néző, több tehetség kérdéskört vizsgáljuk, azt is látom, hogy semmivel sem unalmasabb a húszcsapatos NB II versenye, mint a tizenkét klubos NB I-é – sőt! Feltűnhet, hogy az élvonallal ellentétben a másodosztályban a dobogós helyezésekért és a kiesést jelentő pozíciókért még hosszú fordulókon át, sőt az is lehet, hogy a sorozat utolsó meccséig nyílt lehet a küzdelem.

Nos, lehet, ennyi kacskaringós mondattal hosszú volt az út a kérdésig: nem lenne jobb, ha március és május között a mostaninál kicsivel több izgalom lenne az élvonalban?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!