Kezdőrúgás: itt a vége! – Vincze András publicisztikája

Rögvest pontosítok: remélem, hogy a megvásárolt szurkolói kezdőrúgásnak lesz vége!

Ezzel tulajdonképpen meg is írtam a cikket, nem is kellene már különösebben cifrázni a történetet: lám, micsoda botrány lett abból, hogy egy hete az MTK–DVTK NB II-es rangadón, a második félidő kezdetén a diósgyőri kapus nem engedte gólt rúgni a kezdőrúgás után nekiiramodó, születésnapját ünneplő kis­srácot. A jelenet újbóli érzelemelemzésénél azért sem időznék hosszasan, mert vasárnapi lapszámunkban megjelent publicisztikájában Ballai Attila ezt már megtette, s többek között ezekkel a szavakkal foglalta keretbe: gólt ajándékba nem adunk! A hazai hangokkal, vagyis az érvekkel, ellenérvekkel, beszólásokkal, magyarázkodásokkal, ígéretekkel sem foglalkoznék hosszasan (ha úgy vesszük, mindenkinek igaza van, és senkinek sincs igaza), ami viszont erősen elgondolkodtatott, hogy még a portugál szaklap, a Record is írt az esetről, és „kibickritikusként” természetesen (vagy inkább sajnos) a skandalum kapcsán lehúzta a lelketlen magyart, és így a közeget is.

S akkor itt kérdezném meg: vajon van-e még egy bajnokság az általunk ismert fociuniverzumban, ahol a profi osztályokban olyan vircsafttal kezdődhetnek a félidők, mint nálunk, hogy valaki a pénzéért cserébe elpöccintheti a labdát a kezdőpontról? Mint ahogyan azt is megkérdezném: a kezdőrúgásos jelenetnek amúgy mi az üzenete? Netán az, amikor a kommentátor ország-világ előtt elmondja, hogy – például – Vincze András az ötvenhetedik születésnapjára kapta ezt a kezdőrúgást a kollégáitól? No, hát ez tényleg nagyszerű, de… A lelátón üldögélő néhány száz vagy ezer embernek ehhez mi köze? Nem beszélve a százezrekről, akik a televízió előtt ülve várják a valódi meccskezdést, ráadásul még Bandi bácsi távoli ismerősei közül sem sokan kapják fel a fejüket, hogy nicsak, ki rúg ott!

Sajnos a helyzet a következő: vásári produkció ez.

Maximálisan tiszteletben tartom a klubszínek iránt érzett elkötelezettséget, elfogadom a gesztust is (mármint hogy ez a nyilvánosság előtt zajló labdapöccintés valakinek emlékezetes ajándék), de a totális értékvesztés éppen ott és akkor érhető tetten, ha azt látjuk, manapság már két félidő is ezzel a néhány másodperces műsorral kezdődik. Sőt, ha jól érzékelem, valamiféle trend kezd kialakulni – vagyis hogy a kezdőrúgásból mindenki által tolerált szurkolói góllövés legyen –: a Vasas meccsein két „pluszelfutásos” jelenetet láthattunk, sőt a Fáy utcában mindkét „akció” végén a hálóban kötött ki a labda, míg az MTK bajnokiján még tavaly októberben az ETO ellen egy pocakos úr „nyargalt el” a tizenhatosig, hogy aztán a „lövését” követően a kapus lazán kivédje a labdát. Mondjuk, abból az esetből nem lett akkora purparlé, mert mégiscsak egy felnőttről volt szó, de…

De ezt inkább ne…

Vagy ha már igen, akkor a „műkezdőrúgás” legyen szökőévente egyszer kivételes, ünnepélyes gesztus. Mondjuk, akkor, amikor a klub úgy gondolja, megbecsülést érdemelne az igazán elszánt drukker, a csapat mellett kánikulában, hóban-fagyban, vidéken és a külföldi szerepléseken is kitartó sporttárs, akitől a kezdőrúgásért cserébe nem kérnek több száz-, vagy éppenséggel negyvenezer forintot, hanem a megbecsülés jeléül megajándékozzák. Vagy ugyanígy megsimogatná a lelkeket az egykori játékoslegenda megjelenése a jelenkor labdarúgói között, hogy a meccs egyik legszentebb pillanatában valóban bevillanhasson a lelátón tapsoló ezrekben s a televíziókészülék előtt kuporgó százezrekben a kezdőrúgóhoz kapcsolódó feledhetetlen emlék a dicső múltból.

De Bandi, Jóska, Kata, Klára labdába rúgása – s lehet, ezt a mondatot fájó lesz olvasniuk a pillanatnyi népszerűségre vágyóknak – semmilyen összevetésben nem érdekes…

S akkor itt merüljünk el kicsivel jobban e rendhagyó (magyar) üzleti vállalkozás bugyrában. Ha jól látom és olvasom, akkor – a nagy átlagot számolva – a legtöbb klubnál minimum negyvenezer forintért lehet megvásárolni, hogy valaki spiccel belepöcköljön a lasztiba, a manapság rendszeresített két félidei szurkolói lelkesedés tehát nyolcvanezer forint bruttó bevételt jelent(het). Persze nem mindenütt ennyi: a Groupama Arénában speciel nem aprópénzes a lehetőség, ugyanis az m4sport.hu oldal által még 2022 novemberében készített összeállításban azt olvasni, hogy a kezdőrúgás lehetőségét értékesítő Sportfive VIP-szolgáltatással is összeköti a kivételes lehetőséget, az FTC hazai meccsein a labdaérintés luxus, ellenféltől és félidőtől függően 265–440 ezer forint közötti összeget kóstál(t). Ám legyen olcsó vagy drága ez a „szolgáltatás”, a kérdésem a következő: vajon mi szükségük van erre azoknak a futballvállakozásoknak, amelyek igencsak tekintélyes központi támogatást kapnak azért, hogy lehetőleg profi produkcióval (értsd ezalatt a futballozást) próbálják elkápráztatni a nagyérdeműt? Mi szükségük van idényenként (ismét átlagot vonva a hazai rendezésű bajnokik kapcsán) évi bruttó hétszázhúszezer, vagy akár négymillió forintra?

Tegyük fel, jótékony célra fordítják, ami nagyszerű, de még e rendkívül nemes gesztust figyelembe véve is roppant fura, hogy az amúgy bevétel-, és ami ennél talán fontosabb, eredményorientált meccseket ilyen rendhagyó produkció vezesse be; a könyvelés bármelyik rubrikájában vajon mennyiben meghatározó tétel az, hogy egy-egy néző lepasszolta a labdát a kezdőpontnál álló játékosnak? Nos, ha valóban jelentős futballélet lenne Magyarországon, akkor ilyesféle virtuskodás – fizessenek érte bármennyit is – nem kerülhetne fókuszba NB-s meccsek kapcsán, vagyis még véletlenül sem fordulhatna elő (nemhogy valamely vicces biztatás hatására), hogy akár felnőtt, akár gyermek megiramodjon az ellenfél kapuja felé, és megpróbáljon gólt rúgni. Ha lenne (van?) például konkrét szerződés ezen árukapcsolási folyamatban, akkor abban (ha már fociprofizmust emlegetnek) nyilván szerepel(ne), hogy az ellenfél beleegyezett: személyét, szerepét, státuszát a kezdőrúgást értékesítő használhatja.

Amúgy pedig mindenkit lebeszélnék arról, hogy a hivatását napi szinten gyakorló és arra edzésekkel, erősítésekkel, technikai gyakorlatokkal készülő sportolóval szemben megpróbáljon csak azért is jobb lenni.

Erre van személyes példám is. 1990 augusztusában történt, hogy a Megyeri úton az Újpest–Ferencváros rangadó előtt színészek–újságírók tizenegyesrúgó-versenyt rendeztek (akkoriban indult az országos büntetőrúgó-bajnokság, s az eseményt reklámozták minden létező futballhelyszínen, így a derbin is), s valaki kitalálta, SZÚR-tizenegyes-megméretés még nem volt, úgyhogy a négy legjobb lövő az ősi párharc szünetében öt-öt rúgással döntse el, ki a legjobb. A gólvonalra pedig újpesti és ferencvárosi (csere)kapusok álltak – és mint kiderült, ez volt a betétműsor legfontosabb részlete: ők profik voltak. A selejtező során a Megyeri úti salakoson (igen, akkor még volt ilyen pálya…) ugyanis még egy ismert sporthírlapíró és egy legendás színész védett, maradjunk annyiban, gyakorta a hasuk alatt vagy a kezük között gurult el a labda, egyszóval nem volt nehéz „összeügyetlenkedni” a gólt. Hanem aztán jött az újpesti és ferencvárosi kapus… Mint a tizenegyespárbaj-döntő egyik résztvevője hallottam, amint a gólvonal felé sétálva megfogadták: ők élesre veszik a figurát, vagyis amit csak tudnak, védenek. Ekkor döbbentem rá, hogy ez nem játék. Mint ahogyan kiderült az is, hogy a régi fociközhely – a tizenegyest nem lehet védeni, csak rosszul rúgni – legfeljebb huszonöt százalékban igaz, mert a csupa izom, felkészült, bármikor bevetésre készen álló, mentálisan topon lévő futballista ellen az íróasztali, sőt bármilyen más munkából a zöld gyepre szédülő amatőrnek minimális esélye lehet már abban a pillanatban, amikor nekifut a labdának… Hiába átlag feletti a gömbérzéke, hiába ügyes(ke), hiába van a lábában a grundon szerzett lövőerő, ha a jobb pipa felé küldi a labdát tizenegy méterről, a képzett, profi kapus tanult mozdulattal onnan is kipofozhatja.

Az újpesti stadion napfényben fürdő gyepén, a szédítően zsúfolt lelátók előtt (Megyeri út, 12 ezer néző) pontosan ez történt: a két kapus minden, még viszonylag jól helyezett labdát is kivédett… Így fordult elő, hogy bár a negyedik sorozatnál jártunk, még nem született gól. A drukkerhad pedig egy emberként ünnepelte a kapusokat és nevette ki a „főszereplőket” – ugyanis a teljes stadion levette az üzenetet, hogy a profi játékosok nem csinálnak magukból bohócot. Teszem hozzá, ez így volt helyes. Nekik igenis meg kellett mutatniuk, a tudásuk, képességük megvan ahhoz, hogy akár húsz tizenegyest is kivédjenek egymás után (lásd még: gólt ajándékba nem adunk).

A négy tizenegyesrúgó húsz kísérletéből végül egyetlen lövés után talált utat a labda a hálóig…

Miután a televízió élőben közvetítette a tizenegyesrúgó-versenyt, volt nagy röhögés, amikor az Újpest–Fradi meccs (0–5) után átléptem a szerkesztőség küszöbét, sőt, ha manapság (tehát harminchárom évvel a történtek után) szóba kerül, hogy lehet-e védeni a büntetőt, kapom a zrikát szépen…

No ennyi lenne az egész: a profi futballt az első síp­szó pillanatától illik komolyan venni.

Szóval a kezdőrúgást is!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!