Műanyag futballkorsó – Malonyai Péter publicisztikája

HIÁBA A LEGNÉPSZERŰBB    játék a világon a futball, hiába prolisport, mert Mándy Iván plasztikus megfogalmazásában a nagy bérházak körfolyosóin, a külvárosi telkeken született, hiába ért hozzá mindenki (ugyebár), a bennfentesek igyekeznek a fejünkbe verni, hogy nincs nála előkelőbb, fontosabb.

A nyelvében is. Ma már nincs taccsbíró, még partjelző sem, asszisztensek ugrándoznak a vonal mellett, ebből következik, hogy partot dobnak (nem könnyű, ha szó szerint veszem), és persze a posztok is – nem elmosódtak, átmosták őket. Azok közül, akiknek a jóvoltából örökre beleszerettem a játékba, Sándor „Csikar” nem jobbszélső, hanem jobb oldali futó lenne, a csatárklasszis Tichy Lajos támadó, a mindentudó centerhalf, Mészöly Kálmán pedig belső védő.

Értem én, miért ne érteném, komoly tudomány manapság a labdarúgás, az okoskodás marketingje pedig az egeket veri, olyannyira, hogy már szinte nem is érv a roppant egyszerű lényeg: az a csapat nyer, amelyik jobban futballozik.

De mindez hagyján, nálam sem ér többet az egész egy elnéző mosolynál, azt viszont kikérem magamnak, amikor a csalást is utoléri az eufemizmus.

A műesésre gondolok. Ami, ha szó szerint veszem, nem is létezik, fogalmilag kizárt, hiszen nem az esés mű, földre zuhan a játékos, hanem az ok, amiért a fűbe harap (túlzok egy kicsit...). Nálam a futballista morálisan nulla, ha ilyenre vetemedik, nem érdekel a szent cél (győzelem!), az átverés az átverés, a kóklernek nincs helye a pályán. A játék ugyanis – hiszik, nem hiszik – lényegében lovagias küzdelem, amelyben a felek tisztelettel közelítenek egymáshoz. Hogy ilyen már nincs? Persze hogy nincs, de azért még jó gondolni rá. Legalábbis nemesebb körökben – ha már a pályán elképzelhetetlen.

Akad már irodalma is a műesésnek, azaz a csalásnak. A morális oldalt már érintettem, az egymás iránti közeledés mellé még idevehetem, hogy a futball szabályjáték, rögzítve, hogy mit lehet, s mit nem. A társadalmi oldal már érdekesebb, miért éppen a futballpályán ne érvényesülne az „élet”, esetünkben, hogy a hatalom (itt: játékvezető) eszén túljárni úri passzió, lásd például az általam példának mindig szívesen citált adózást.

Régen nem műesés volt, hanem – színészkedés. A kifejezés, lévén szó a valóság leplezéséről, hangulatában is rosszalló. A „mű” szócska hozzátoldása az „eséshez” legfeljebb korunkat jellemzi, amely szép csendben igazodott a hatvanas évek reklámjához, mely szerint „a műanyag nem pótanyag”. Pedig az, még akkor is, ha van, ahol a praktikum diktálja a létét (nem a csomagolt felvágottaknál...).

A színészkedés nem új keletű a futballban. A Nemzeti Sport a múlt század húszas éveiben fedezte fel, azonnal rögzítve, hogy az a jó bíró, aki képes pontosan megítélni egy-egy szituációt. Nincs könnyű dolga – rögzíti az újság –, hiszen 100 „lefekvés” közül 50 szimulálás, 45 jelentéktelen eset, és csak öt alkalommal állapítható meg komoly baj. A kor jeles bíróját, Vas Antalt azzal dicséri meg a lap, hogy „nem dől be ilyesminek. Tudja, hogy futballista nem lehet tagja a színészkamarának”.

Már csak a nagy számok törvénye miatt is előfordult, hogy a szimulálást mi is megszenvedtük. Például 1930 májusában Prágában, amikor úgy játszottunk döntetlent (1:1), hogy 1:0-ra vezettünk, amikor Turay „Suttyó” elpöckölte a labdát Jindrich Soltys elől, mire a csehszlovákok jobbösszekötője (bocsánat, jobb oldali középpályása...) a lába felé esve elhasalt. A közönség (30 ezer) tüntetett, a dán bíró, bizonyos Per Andersen megette a mozdulatot. Soltyst kivitték, élesztgették, de amikor Antonín Hojer belőtte a büntetőt, már vidáman ugrált.

A színészkedés egyébként mentségnek is jó volt, például az 1934-es olaszországi világbajnokságon, amikor a negyeddöntőben Fábián Pál profi kapitány szerint azért kaptunk ki Ausztriától (1:2), mert az osztrákok „különböző rafinériákban, időhúzásban, színészkedésben, vonaglásban és más hasonló dolgokban” jeleskedtek, miközben – ez azért fontosabb volt – az első félidőben három gólt is lőhettünk volna, Sárosi „Gyurka” pedig a mezőny leggyengébb embere volt.

Egy eset erejéig lépjünk túl a futballon, mert Régner ökölvívó esete tanulságos. Ellenfelének ütése után földre rogyott, és a mélyütés minden tünetét megjátszotta. Igencsak csodálkozott, amikor a mérkőzésvezető kiszámolta, azonnal felugrott és tiltakozott. Mindhiába, ráadásul három hónapra még el is tiltották sportszerűtlenség miatt.

Nincs olyan drukker, aki ne tudna felsorolni legalább három általa látott játékost, aki szívesen eljátszotta a nagy halált. Játékos-pályafutása során (1926–1939) ilyen volt P. Szabó Gábor (Újpest, Phöbus). Eleinte sok pontot szerzett bravúros alakításával, ám aztán utolérte a végzet, már akkor sem hittek neki, amikor tényleg derekasan elkaszálták. A játékvezető csak mosolygott, és továbbot intett. Mondanám tanulságként, hogy addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik, ám ez ma már nem igaz. Gondolom azért, mert a mai futballkorsók műanyagból vannak.

A futballhatalmasok nem nagyon foglalkoznak az átveréssel, ám nálunk volt időszak, amikor az MLSZ megtette. Nyolcvan esztendeje (1943) utasították a játékvezetőket, hogy a feltűnően színlelő játékost minden további nélkül állítsák ki. Már csak azért is – így az indoklás –, mert megesett, hogy azért kellett a kierőszakolt ápolás, hogy pihenjen a játékos, esetleg húzzon egyet a gyúró konyakos (!) kulacsából.

Azért néha elismerést érdemeltek ki a színlelők. A szinte éjjel-nappal futballmeccsre járó kabarészínész, Salamon Béla például így kiáltott fel egy különösen sok eséssel tarkított mérkőzésen: „Micsoda statiszták lennének ezek a játékosok valami háborús filmben!” Komolyan gondolta, szerinte ugyanis a hivatásos statiszták a futballistákhoz képest ügyetlenek, gyakran összetörik magukat. De a futballisták...!

Azért csak van határ a színészkedés és a futballistáskodás között. Oda és vissza. Mert nálunk a Csodacsatár (1957, rendezte: Keleti Márton) Pongrácz Imréje, a Mese a 12 találatról (1957, Makk Károly) Zenthe Ference és a Két félidő a pokolban (1963, Fábri Zoltán) című filmremek Sinkovits Imréje mellé a hiteles alakításhoz kellett egy futballista dublőr.

Ahogy megfordítva sem működik a forgatókönyv. Rényi Tamásnál például, amikor 1963-ban a Mindennap élünk című mozihoz Sándor „Csikart” kérte fel az egyik főbb szerepre. Egyszerű történet: a forgatókönyvet olvasva az volt a véleménye, hogy olyan figura kell, mint „Csikar”, így aztán a legegyszerűbb volt őt magát szerződtetni. A film megbukott, hiába vette célba a kor szokásainak megfelelően a kispolgári erkölcsöt, az önzést, a maradiságot, de Rényi áradozott a válogatott jobbszélsőjéről, milyen remek volt színészként is. Én inkább a kritikussal értek egyet, hiszen „a rutinos színészek mellett kiütközően vérszegény alakítást nyújt. A közönség a futballpályán kíváncsi Sándor Csikarra, s nem egy játékfilm kockáin”. „Csikar” mentségére legyen mondva, hiába hagyott ki jó néhány edzést a forgatás miatt, utána Stockholmban a vesztes (1:2) magyar válogatott legjobbja volt.

Ne keverjük tehát össze a szezont a fazonnal, a suszter maradjon a kaptafánál. Főként, ha a szóban forgó műfajok (futball, színház) megérdemlik, hogy komolyan vegyék őket. Nem eltúlozva, annyira, amennyire kell, hiszen mindkét hivatásnál a játék áll a középpontban. A bíró és a rendező dolga pedig az (lenne), hogy ezt a néző is érezze.

A színház jobban áll az összevetésben, aligha hiszem, hogy az átverést teljesen száműzné egyetlenegy bíró is a pályákról. Ha igen, ki tudja, hány vétót kapna a nagycsapatoktól, elesve ezzel a főszerep (és némi pénz) lehetőségétől. Így aztán a futballistákat figyelmeztetném Voldemar Panso észt színházigazgató szavaival: „A színész még nem színház.”

Ami megfordítva is igaz.

Talán akad, aki érti, mire gondolok.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!