Vonatbalesetek elkerüléséért – Ballai Attila publicisztikája

A felháborító és az érthető jelző nehezen fér meg egymás mellett, mégis mindkettő belém villant, amikor hírét vettem, hogy a Ferencváros vonattal Leverkusenbe utazó szurkolóit a helyi rendőrök több mint két órán át várakoztatták és vegzálták a cseh–német határon, arra hivatkozva, hogy veszélyt jelentenek Németországra. Empátiám egyik oka, hogy Németországra valóban számos és súlyos veszély leselkedik, részben külföldről, részben azonban már a „falakon” belülről; ezt az őslakosok pontosan érzékelik és tudják, ezért számosan folyamatosan aggódnak, de álságos világukban már nem is merészelnek attól, azoktól félni, amitől, akiktől valóban félniük kellene. Nos, a fradistáktól nem kellene – leginkább azért nem, mert ők e sorok írásakor már újra itthon vannak, és csapatuk 2–0-s csütörtöki veresége után javában készülnek a budapesti visszavágóra. Ellentétben például a generációk óta német földön élő sok tíz-, inkább százezernyi török futballbaráttal. Nem mellékesen, idegenben is török hazafival. A Besiktas bajnoki címét, illetve annak hatását egy német mikrokörnyezetre volt alkalmam megtapasztalni. 2016 májusában Kölnben jártam, a férfi kézilabda Bajnokok Ligája négyes végjátékán, és miután a szombati elődöntőben a Veszprém legyőzte a Kielt, emelkedett hangulatban ültünk ki sörözni egy belvárosi teraszra. Sejtelmünk sem volt arról, hogy a Besiktas futballcsapata éppen azon az estén dicsőült meg, de hamarosan tudomást szereztünk róla. Több száz tagú, üvöltöző, öklöt rázó, borogató, vonulásának útjából minden akadályt és avatatlan járókelőt félresöprő, a közlekedni próbáló autókat megbénító menet haladt ugyanis végig előttünk, a teraszok rögvest kiürültek, az ajtók, ablakok bezárultak, a kiérkező rendőrjárőrök pedig biztosították a Besiktas-hívek zavartalan randalírozását. A látvány olyan hatást keltett, mintha fél évezreddel ezelőtt oszmán sereg hatolt volna be egy leigázandó városba, azzal a jelentős különbséggel, hogy a „védők” ezúttal készséggel segédkeztek a hódítóknak. „Beteg világ ez” – csóváltuk döbbenten a fejünket, akkor is tudva, azóta egyre több bizonyságot kapva arról, hogy nem mi fogjuk meggyógyítani. Szegény németeknek tőlünk, most éppen a fradistáktól legalább szabad félniük, ez politikailag korrekt. Ki is használták.

Jellemző adalék ez a csütörtökön történtekhez, de nézzük a másik oldalt, a miénket! Arra ugyanis érdemi hatásunk lehet. Többször elmondtam, leírtam, hogy az emberi szabadságjogokra, a humanitárius elvekre a látszat szerint gondosan, riadtan ügyelő Európában a kollektív büntetés régen idejétmúlt, autokrata rendszerekben alkalmazott elve egyetlen közösséggel szemben maradt érvényben: ők a futballdrukkerek. Ha a villamoson valaki, nem beazonosíthatóan gyalázkodik, rasszista, idegengyűlölő rigmusokat skandál, fel sem vetődhet, hogy leszállítják a teljes utazóközönséget, szüneteltetik a járatot. A labdarúgásban ugyanez szektorok vagy teljes stadionok bezárásakor simán és gyakran előfordul. Hasonló helyzet állt elő a német határon is. Miközben a szurkoló a stadionba belépéssel, az első kontrollpontnál áthaladva válik szurkolóvá, ekkor kell és lehet ellenőrizni. A vonaton azonban utas és polgár – nemcsak magyar, európai is. Ezért testi motozásnak alávetni, órákig várakoztatni, csicskáztatni érthetetlen, megmagyarázhatatlan, felháborító.
Csakhogy innentől jön a másik oldal felelőssége. Mert ismerjük el, az ellenőrzések során nem elsősorban verseskötetek, kalocsai mintás hímzések kerültek elő, hanem egészen más célokat szolgáló tárgyak. Persze, szögezzük le először, hogy bárhol, bármikor átkutatnak ezer embert, néhány bicskát és egyéb, megütközést, riadalmat keltő eszközt garantáltan találni fognak. Másrészt, messze nem ez volt az általánosan jellemző.

Ám rögzítsünk egy aránytalan, oktalan, de igenis létező és ható alapigazságot, amely különleges erővel érvényesül azokkal szemben, akiket eleve előítélettel szemlélnek: egy közösség presztízse egyenlő a legalávalóbb tag presztízsével. Hiába van ő a száz, az ezer között tized-, harmad-, másodmagával, akár egyedül, miattuk, miatta a társaira is rásütik a bélyeget: „ezek” ilyenek.

Íme, erre példaként egy személyes, nem túl szívderítő emlékem. Újságírói pályám elején, 1990 szeptemberében úgy határoztam, szurkolói busszal vágok neki a Ferencváros antwerpeni UEFA-kupa-mérkőzésének, és a tapasztalatokról írok egy színes riportot. Váratlanul színesre sikeredett, bizonyságul néhány idézet. A negyven útitárs nyolcvan-kilencven százaléka jóravaló, érdeklődő, a klubért, a meccsért utolsó forintjait is feláldozni kész, szívbéli drukker volt, de sajnos akadt köztünk néhány előember is. Az ő felhalmozott italkészletük nagyjából Tatabánya magasságában fogyott el, onnantól minden benzinkútnál megállást követeltek. Németországban kifosztottak egy nálunk akkoriban még elvétve létező éjszakai boltot, az elárusító hölgy jajveszékelve futott utánunk, azt kiáltozva, mindent elloptunk, még a díszpárnát is, amikor ezt közöltem az egyik tettessel, röhögve mondta, na, ebből látszik, hogy hazudik, mert pont a díszpárnát hagytuk ott. Antwerpenbe érve elsőként ők szálltak, inkább estek le, és amint hozzánk lépett egy helyi srác, mosolyogva, angolul tudakolva, honnan jöttünk, a mi antihősünk mutatóujját fenyegetően felemelve, az egészből persze egy szót sem értve felelte neki: ilyet még viccből se mondjál, te birka! Mire beléptünk a stadionba, az az összkép alakult ki rólunk, hogy állatok vagyunk. Miközben messze túlnyomó többségünkben természetesen nem voltunk azok.

Sőt, a magyar szurkoló a maga nemében csoda. (Megadom, a svéd, az albán és a paraguayi is az, de őket kevésbé ismerem.) Ott álltam a soraikban 1985 áprilisában, Bécsben, az osztrák–magyar labdarúgó vb-selejtezőn, amikor hatezren fogadtuk üdvrivalgással a fiainkat, akiknek a magyar hangorkántól szinte a földbe gyökerezett a lábuk a bemelegítés alatt. Kell-e mondani, hogy 3–0-s diadal lett a vége? Három évtizeddel később, ugyancsak az osztrákok ellen, a 2016-os, bordeaux-i Eb-nyitányon már a sajtótribünön derültem rajta, hogy az ellenfél játékosainak bemutatásakor tízezren harsogták túl a műsorközlőt, minden osztrákot a „Conchita Wurst” névvel illetve, utalva az Eurovíziós Dalfesztivál nyertesére, akire letaglózott reakcióik alapján a sógorok sem lehettek túl büszkék.

Megindultan, keserédes állapotban éltem meg Zágrábban a 2003-as női kézilabda-vb döntője után, amint nyolcezer sportbarát igyekszik a lányoknak vigaszt találni a vigasztalanul elveszített döntőre. Hallottam őket akkor is, amint a pekingi olimpia két, iszonyatos csoportmeccse után, a bombaerős románok elleni negyeddöntő előtt azzal öntenek lelket hitehagyott csapatunkba, hogy azt skandálják nekik, „Szeretünk benneteket!” És lőn csoda, győzünk! Olvastam a kanadai NHL-menő nyilatkozatát a 2009-es, svájci jégkorong-vb kanadai–magyar meccse után, jelesül azt, hogy 9–0-s tarolásuk után irigyli a mieinket a szurkolóink miatt, és legszívesebben hazavinné őket, egytől egyig. Madridban 1995-ben, a Real elleni BL-meccsen találkoztam egy öregúrral, aki elmesélte, hogy az édesapjával már az 1937-es KK-döntő-visszavágón is ott volt Rómában, amikor a Ferencváros a hazai 4:2 után idegenben 5:4-re intézte el a Laziót. És ismertem a súlyos értelmi fogyatékos „Szájmont” is, aki valószínűleg egyetlen írót, színművészt, megyeszékhelyt sem tudott volna említeni, de ha megkérdezted, melyik szegedi csarnokban játszik szombaton a Fradi serdülő kézilabda, hogy lehet oda jutni, és ki a cserejobbszélső, kapásból rávágta a helyes válaszokat.

Ezernyi élmény és különleges ember. De mindezt nem írhattam volna le, ha az az egy az 1999. márciusi, pozsonyi szlovák–magyar labdarúgó Eb-selejtezőre menet fejbe talál a teli sörösüveggel, amely néhány centivel zúgott el az arcom előtt. Egy szurkolói buszról dobták; nem szlovákról, hanem magyarról. Rám, a békésen sétálgató „szlovákra”. Egy ezrelék mindent tönkretehetett volna.
Ezért kell nekünk, a 999 ezreléknek, na, jó, esetenként nyolcvan-kilencven százaléknak vigyázni. Magunkra, egymásra, szeretett csapataink, klubjaink presztízsére, hírnevére. Ráadásul még a „vaddisznókra” is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!