Még mennénk meccsre – Vincze András publicisztikája

Alul- (pontosabban e helyütt felül- és kissé oldalt-) írott cikkszerző ezúton azzal a kéréssel fordulok a Magyar Labdarúgó-szövetséghez, vegye fontolóra, amiről a Nemzeti Sportban már többször lehetett olvasni: változzon meg az NB I lebonyolítása!

Ezt a tizenkét csapatot felvonultató, háromkörös rendezést – na, hogyan is fogalmazzak finoman... – tessenek már elfelejteni!

Nyilván az MLSZ-ben is észreveszik, hogy az idén (is) akkor fejeződnek majd be az élvonalbeli küzdelmek, amikor végre kezd izgalmassá válni minden meccs: a Kecskemét megverte szombaton a Fradit, igaz, különösebb következmény nélkül, hiszen a Ferencváros már bajnok (ez lényegében márciusban eldőlt...), a Paksot 6–1-es összecsapáson elagyabugyálta a Mezőkövesd (lesz még nemulass a dobogós és a kiesőzóna relációjában), a DVSC pedig egész jó kis idényt fut, úgyhogy lehetne itt haddelhadd a helyezésekért, s megkockáztatom, ha lenne még plusz tizenegy meccs – vagy rájátszás – az élvonalban, az arany­érem sorsa sem lenne annyira biztos. Aztán itt van a kiesés... Még minden lehet, mint a búcsúban: szóval, ha lenne még egy kör a bajnokságból (ami nem mellékesen sportszerűbb megoldást kínálna minden szempontból), a sportújság tabelláján sem húztuk volna meg a vonalat a Vasas felett, ráadásul a „középmezőny” csapatai sem lehetnének annyira nyugodtak.

S ha már a három kör, vagyis a harminchárom forduló szóba került...

Bárhogyan is forgattam az újságlapokat az archívumban, nem bukkantam rá a magyarázatra, miért is olyan jó nekünk ez a bizonyos három kör. Ha pusztán a dán lebonyolítás másolása miatt, akkor íziben kijelenthető, hogy a módszer nem jó, ha pedig azért, mert így lehet befejezni a küzdelmeket május végére, akkor sem nagyon értem, mire a nagy sietség. A nemzetközi kupasorsolásra június közepén kerül sor, s ha netán a selejtezők selejtezőjét kellene megvívnia bármelyik sorozatban érdekelt magyar csapatnak, júliusnál hamarabb akkor sem kellene pályára lépnie. Szóval, lenne még idő futballozni, s ha az arra illetékesek kissé mélyebben elemezték az elmúlt öt esztendő eseményeit, akkor – a Ferencváros példájából kiindulva – láthatták, hogy a most érvényes lebonyolítás mellett az a csapat, amelyik szinte hiba nélkül hozza a bajnokság első két körét, menthetetlenül aranyérmes lesz.

Szimpla matek az egész – de hol van itt az izgalom, a futball kiszámíthatatlan varázsa?

Azt pedig csak ismételni tudom, amiről amúgy több cikkíró is értekezett már: a sokat emlegetett kiesés elleni harc is csak akkor lehet érdekes igazán, ha nem csupán két együttes ügyetlenkedik a tabella végén, hanem – ha már a szűkebb csapatlétszám mellett a mindvégig éles meccsek igénye állt – legalább öt, vagyis jó esetben a mezőny felének izgulnia kellene az utolsó forduló utolsó meccsének utolsó sípszaváig.

Ezzel szemben körzővel és vonalzóval mértani pontossággal megrajzolható, mi, mikor és miért történik majd a bajnokságban. Tény, erre az alapra nemhogy focibajnokságot, hanem felhőkarcolót is lehetne építeni, annyira stabil, ugyanakkor a szurkolónak rendkívül hiányzik a meglepetés, a bizonytalanság. Ha jobban belegondolunk, akkor éppen mostanában, május vége felé és a bajnokság zárásakor nyílna esély rá, hogy az emberek a hevesebb, izgalmasabb összecsapások apropóján elkezdjenek tömött sorokban meccsre menni. Kecskeméten futball-láz van, a Fradi-tábort is megmozgatná, ha az élen álló kedvencek sarkát taposná még néhány klub, az újpestiek csak kedvet kapnának a jegyvásárlásra, ha új távlat nyílna meg a bajnoki hajrában a csapat előtt, a DVSC esetében már-már olyan érzése van a kívülállónak, mintha éppen most alakulna a régi „fíling” az anno sorozatban bajnoki címet nyerő Loki és a B-közép között. Lelkesedésügyben talán nem kellene félteni a fehérváriakat sem (még akkor sem, ha igencsak elkeserítő nekik a jelenkori helyzet), s szinte biztos, hogy Angyalföldön is lenne kitartás a drukkerekben – na, tehát összegezve: ha valamikor, most nyikoroghatna többet minden stadion bejáratánál a forgókapu, mert tuti, nekiindulnának futballozást nézni a népek. Arról nem beszélve, hogy csak az igazán elszántak fagyoskodták végig a februárt és a márciust, míg áprilisban és májusban az esős napokat, szóval, a nyár eleje talán a szalondrukkerek kedvét is meghozná – ehhez képest május 28-tól nincs focizás az NB I-ben...

Eltékozolt esélynek tűnik az, ami most történik. Annak fényében főleg, hogy az elmúlt években mindennél jobban erősödött a magyarfoci-brand. A válogatott eredményei megváltoztatták a futballhoz, sőt a futballistákhoz való hozzáállást: a kilencvenes évek semmirekellőiből hősök lettek, a tehetségtelenekből sztárjelöltek, a focizgatókból profi labdarúgók, és nem utolsósorban valóra vált az az idea, hogy majd akkor lesz jó a focink, ha a stadionok környékén újra megjelennek a jegyüzérek. Nos, klasszikus értelemben manapság már nem lehet példa arra, hogy valaki a Puskás Aréna előtt emelt áron próbálja eladni a belépőjét, viszont ha valaki egy-egy jelentősebb válogatott mérkőzés előtt böngészte a netes fórumokat, a kereslet-kínálat jegyében láthatta, bőséggel volt hajlandóság arra, hogy százezer (vagy még több) forintért gazdát cseréljen egy-egy „megmaradt/felesleges” tikett. Mi több, ma már nemigen hallani a hangokat, hogy mi a fenének ide ennyi új stadion, mert nyilván még azok is szívesebben járnak a színház eleganciájú arénákba, akik egy tégla árát is sajnálták a modern fociműhelyek falaiba. Most éppen a budapesti Európa-liga-döntő kapcsán van országos hisztéria, ugyanis május 31-én mindenki ott akar lenni a Puskás Arénában, de még az is jelzésértékű, hogy a Mol Magyar Kupa-döntőn, a ZTE FC–Budafok meccsen is annyian voltak a nemzeti stadionban, mint, mondjuk, alig tíz évvel ezelőtt a magyar–cseh (1–1) válogatott összecsapáson.

Írnám is némi pátosszal: 2023-ban mindennek középpontjában a futballnak kellene állnia.

A minden alatt értem azt is, hogy vétek eltékozolni tizenegy – gyaníthatóan – izgalmas bajnoki mérkőzést (vagy, hogy ne legyek ennyire túlzó, mondjuk, a kétmeccses rájátszást, amelynek részletezésére ezeken a hasábokon nincs elegendő hely, viszont szerkesztőségi ötlet akad az ügyben), hiszen, ha valamikor, most biztosan szintet lépett a klubfutballunk: lenne benne pluszizgalom, ha...

Ha nem lenne vége két hét múlva...

Arról persze tudok, hogy (foci)berkeken belül többen, többször kritizálták már a háromkörös lebonyolítás torzóját, azt viszont nem tudom, volt-e valami hatása az érvelésnek, de túl nagy lángja nem lehetett a szakmai füstölgésnek, ha az elmúlt évek sodrásában nem sikerült megváltoztatni a módit. Persze azt sem tudom, hol kell a kérdéssel dörömbölni a meccsszámok ügyében: netán van valami bizottság, amely erről határozhat, vagy – visszakanyarodva e cikk megszólítottjához – az MLSZ elnöksége hivatott ez ügyben vitázni, érvelni és végül dönteni. Az információmorzsák alapján (évről évre elhangzik: még mindig nincs miért változtatni az NB I-es lebonyolításon, a legutóbbi MLSZ-közgyűlésen bejelentették, 2025-ig minden marad a régiben...) olybá tűnik, ennyi vacakolás után eljön a pillanat, amikor messze sodródunk a kínálkozó lehetőségtől, hogy még élesebb, izgalmasabb, ezáltal jobban is marketingelhető bajnokságunk legyen, s ha az elmúlt öt esztendő történéseit nézem (mármint, hogy nagy fölénnyel és könnyedén lett bajnok a Ferencváros), ez a halogatás öt elszalasztott esélyt is jelent, holott ilyen jó kockát, amilyenre kipörgött a mostani bajnoki évad, még egyszer nem dob az élet...

Ugyanis a helyzet a következő: még szívesen mennénk meccsre – sőt, ha a bajnokság állását nézem, csak most mennénk igazán!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!