Néhány tény a kákáról – Malonyai Péter publicisztikája

Hozzáértés híján visszatérően nézem egyszerre csodálattal és kételyekkel a magyar futballelitben honos gazdálkodást. Pontosabban az üzleti életet, mert azzal szembesülhettem még a sportág legjelesebbjeinél is, hogy nem a veszteség a mérce. Hogy rövidre zárjam a bevezetőt, idézem az egykori gazdasági rádiós Feyér Zoltánt, aki számomra a legérthetőbben fogalmazta meg a lényeget „Tudod, hogy lehet a kákán csomót keresni?” – kérdezte, majd mielőtt elgondolkodhattam volna rajta, máris rávágta: „Olcsón kell venni, és drágán eladni!” Telitalálat a javából.

Persze a dolgok nem ilyen egyszerűek, a futballban különösen. A napokban kissé közelebb kerülhettem a lényeghez a hvg.hu jóvoltából. Összeállításukban az NB I-ben 2010 és 2022 között szereplő klubok hatékonyságát vizsgálták, tehát: az éves mérlegbeszámolók mellé hozzátették, hogy hány úgynevezett ­UEFA-pontot szereztek, összehasonlításukban együtt szerepelt a pénz és az eredmény (hogy leegyszerűsítsem a dolgokat.) Nos, a listán a DVSC az első, a Kecskemét a második, a Ferencváros a harmadik.

Ezek után érdekes lehet, hogy a klubok honlapjukon feltüntetett támogatói mennyiben tükrözik az aktuális gazdasági folyamatokat, célokat. Nos, a futballelitben nyilvánosan szerepet vállaló cégek megfelelnek a stratégiának. Nem mennék bele a különféle elemzésekbe, legyen elég, hogy a fontosnak tartott ágazatok közül kettő, az építő- és az élelmiszeripar erőteljesen képviselteti magát. Az NB I-ben éppen egy tucat építőipari cég van jelen, az élelmiszeripart (növény- és állattenyésztés, feldolgozás) kettő képviseli. Magánszámításaim szerint – ezt azért kiemelten teszem hozzá –, s azt is, hogy a kötelező logókat (NB I- és Magyar Kupa-névadó, a szereplőket szolgálati autóval segítő cégek) nem sorolom ide.

Fontos, hogy stratégia ide vagy oda, mennyire stabilak ezek a cégek, s persze az is, mennyire tudatos a közreműködésük, azaz hány százalék a személyes ismeretség súlya (vigyázzunk: a kapcsolati tőke is erő!), s mennyi a gazdasági érdek (jelenlét, reklám) a közreműködésben. Ezt sohasem tudjuk meg, nincs is sok közünk hozzá.

Ahhoz már inkább – persze nem a futball miatt –, hogy az említett ágazatoknak milyenek a kilátásai. Ha hinni lehet a különféle elemzéseknek, akkor észnél kell lenniük a cégeknek, hogy talpon maradjanak, parlagiasan fogalmazva, legyen elegendő pénzük arra is, hogy a klubokat támogassák. Nos, nem nyújtom, nem irigylem őket. A KSH januári jelentése szerint a magyar építőipar termelése 3.6 százalékkal esett vissza egy esztendő alatt, kevesebb épület, építmény készült el, ráadásul az új szerződések száma is jelentősen csökkent (28 százalék). Persze a visszaesésnek számtalan külső oka is volt (infláció, energiaárak), ahogy az élelmiszeriparban is, ahol még ráadásul az időjárás (aszály, hősokk például) is számottevő tényező.

Nem folytatom, hiszen legfeljebb drukkolhatok azért, hogy jöjjenek egyenesbe a futballt támogató cégek (is), És az sem lenne rossz, ha az önkormányzatok is magukénak éreznék, hogy a labdarúgás tényező a városukban. Az NB I-ben kilenc vidéki csapat képviseli a városát, közülük csak egy szerepelteti támogatóként települését a honlapján.

Mindez azért fontos, mert a futball önmagában sohasem tudta eltartani önmagát. Az pedig gazdasági erő kérdése, hogy honnan jöhet támogatás. Ötven esztendeje, az 1973–1974-es bajnokságban sem volt másként, persze az akkori gazdasági szerkezetnek megfelelően. Az NB I tizenhat csapatot számlált, nyolc mögött állt nagyüzem (bánya, gyár, vállalat), négynél társadalmi tömörülés (szakszervezet), háromnál központi államigazgatási szerv (minisztérium) s egynél a város.

Sohasem tudjuk meg, hogy mennyi pénzt fordítottak a futballra, abban biztosak lehetünk, hogy sokat. És többnyire azokon múlott a legtöbb, akik az élén álltak a támogatóknak (akkori szóhasználattal: bázisszerveknek).

Közöttük legendás alakok. Ilyen volt Tatabányán a bányatröszt első embere, Gál István vagy a győrieknél a Rába vezérigazgatója, Horváth Ede. Náluk persze nem csupán arról volt szó, hogy szerették-e a futballt, láttak-e benne fantáziát, az általuk irányított cégek gazdasági ereje lehetővé tette, hogy egyáltalán gondolhassanak a támogatásra. Tatabányán 1968 után lényegesen kibővült a tröszt tevékenységi köre, terjeszkedtek is, sikeresek voltak. Ahogy Győrben a Rába szintén. A hatvanas évek végén kezdték el gyártani a híres 16 tonnás tehergépkocsikat, s éppen 1973-ban vették meg a Steigertől a licencet az úgynevezett nehéz mezőgazdasági vontatók gyártására.

Nem véletlenül lett Rába ETO a csapat neve a korábbi Győri Vasas ETO-ból, Horváth Ede gondolt arra, hogy a csapat külföldön is szerepel. Ahogy a Székesfehérvári VT Vasasból is Videoton lett ekkorra, más kérdés, hogy itt a vezérigazgató, Papp István kevesebb fantáziát látott a futballban, mint a tatabányai és a győri vezérek.

Persze más volt még a (futball)világ, presztí­zse volt annak, ha valakinek úgymond csapata van. Némileg hagyományosan. Gondoljunk csak arra, hogy amikor 1949-ben megalakult a Bp. Honvéd és Farkas Mihály honvédelmi miniszter azonnal sütkérezni kezdett a sikerek fényében, az államvédelem ura, Péter Gábor azonnal jelentkezett, így lett az MTK-ból Textiles után egy év elteltével Bástya. De ha már MTK, a csapatnak a tárgyalt korszakban sokat segített, hogy Szurdi István belkereskedelmi miniszter élt-halt a csapatért, így a textiles szakszervezet után a hatvanas évek végétől a KPVDSZ (Kereskedelmi, Pénzügyi és Vendéglátóipari Dolgozók Szakszervezete) is támogató lett, sőt a pénzügyi vonal jóvoltából Fekete János, a Magyar Nemzeti Bank alelnöke a klubnál is hasonló posztra került.

Van valami bornírt abban, hogy anno egy-egy minisztérium vagy szakszervezet mai szóhasználattal futballszponzor lehet(ett), de ez még semmi ahhoz képest, hogy a fegyveres testületek is szerephez jutottak. Mégpedig erőteljesen, hiszen a honvédelmi minisztérium által fenntartott Bp. Honvéd és a belügyet maga mellett tudható Újpesti Dózsa hatalom volt a sportban, s nem csupán az eredményeik jóvoltából. Kevés irat maradt fenn a témában, mindenesetre jellemző lehetett, amit egy 1964-es belügyminiszter-helyettesi utasítás rögzít. E szerint külön kell nyilvántartani a Dózsa-sport­egyesületek anyagi ügyeit. Nyilván a Bp. Honvédnél is így volt, ám az erőviszonyokra jellemző volt, hogy a klub fejlesztéséről Csémi Károly altábornagy tárgyalt a sporthivatal elnökével.

A települések akkor még kedvező anyagi helyzetben voltak, ezért meglepő, hogy mindössze két csapatnál, a Pécsnél és a Zalaegerszegnél állt a csapat mögé a város. Baranyában 1973-ban alakult meg a Pécsi Munkás Sport Club (PMSC), öt csapat (Dózsa, Helyiipari SK, Ércbányász, Bányász, Építők) egyesüléséből. Az volt az elv, hogy a modern egyesületeknek túl kell lépniük az üzemeken, vállalatokon, szakszervezeteken. Nem volt ez olyan rossz gondolat, a későbbieket ismerve semmiképpen, az sem, hogy a város állt a szerveződés mellé, ám nem volt igazán átgondolt a koncepció, legalábbis a gyakorlatot ismerve.

Zalaegerszeg különleges hely volt, a ZTE léte szinte egy emberen állt vagy bukott. A megyei tanács elnöke, Újvári Sándor vette a kezébe a dolgok irányítását, ha ő nincs, aligha lett volna NB I-es a csapat. Jellemző, hogy amikor a városban szóba került a neve, a legtöbben azt emlegették, hogy mindig ott van a meccseken.

A lényeg nem új: pénz nélkül nem ment, nem megy. Ahogy az is igaz, hogy minden korszaknak megvannak a maga szokásai a futballtámogatásoknál is. Hogy kívülállóként kevésbé látok tisztán akár a múltat, akár a jelent nézve, tudjuk be annak, hogy én a kákán nem keresek csomót, a lexikonnak hiszek, mely szerint hengeres, csomó nélküli, levéltelen szárú növény.

A naivitásom még a régi.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!