Jude Bellingham az NB III-ban – Vincze András publicisztikája

Csank János szavai kísértenek. A korábbi szövetségi kapitány – és cseppet sem mellékesen a magyar élvonalban a váci és ferencvárosi bajnokcsapat és a békéscsabai kupagyőztes Előre hajdani vezetőedzője – a minap lapunk NS-kerekasztal címet viselő rovatában a következőket mondta: „Már az NB III-ban is csak olyan ügynökök dolgozhatnak, akiknek megfelelő papírjuk van, pénzt azonban nem vehetnek fel a munkájukért a kluboktól. Naná, hogy megtalálták a kiskaput, aláírási pénzt kérnek a futballistáikért, mert abból csurran-cseppen nekik is.”

Na... Rögvest arra gondoltam, talán ez az a pillanat, amikor érdemes arról írni, elérkezett az idő, hogy a jelentős fejlesztés révén akkor ne menedzseljék, hanem inkább neveljék a jövő magyar talentumait – például arra, hogyan kell bánni a pénzzel. Konkrétabban: inkább néhány kiválasztott s kivételesen tehetségesnek tartott játékos pályafutását építsék fel száz- vagy éppen több száz millió forintért, semmint a tömeghatás kedvéért az ügynöki karriert egyengessék. Vannak erre kitűnő minták Hollandiától az Egyesült Államokig, ahol nem félnek attól, hogy a srácokat már tizenéves korukban hozzászoktassák ahhoz, hogy – mivel tehetségesek – sok pénzt kereshetnek, s ahelyett, hogy szétfolyatnák a sportolókra szánt befektetést, fokozatosan, az elvégzett munka arányában és persze az eredményesség tükrében kezelik azt a vagyont, amit maga az ifjú zsenialitása jelképez. Magyarul tehetséggondozásnak nevezik ezt, de – az NB III-as példából kiindulva, továbbá az NB I-es mezőny légiósarányát, korátlagát és a képességeket tekintve – a jelek szerint az elmélet még messze van a gyakorlattól.

Ám kicsit maradjunk még Csank mesternél (illetve még egy közbevetés: ha valaki eddig még nem találkozott a vitaoldallal, az archívumban december 7-énél megtalálja), aki amúgy nagy formában volt, ugyanis a boncolgatni kívánt téma kapcsán (Hol vannak a magyar tehetségek?!) húsba vágó véleménnyel rukkolt ki, s a magyar labdarúgók újkori sorsa, lehetőségei kapcsán is „csankosan” fogalmazott: „A magyarra sajnos jellemző, hogy nem bírja a nyomást. Jöttek a pszichológusok, integrálódtak a szakmai stábokba, de aki hülye, az hülye... Hiába mondják nekem például, hogy én vagyok a világ legjobb palija, menjek be nyugodtan a szórakozóhelyre, mindenki rám tapad majd, amikor odabent öt perc után rám sem néz senki. A nyomás elviselésére születni kell.”

Nos, bizony az oly régóta vágyott profizmus... Itt van Jude Bellingham esete, aki néhány napja vette át a kontinens legtehetségesebb futballistájának járó Golden Boy-trófeát, a maga korosztályában tehát aranylabdás lett, ráadásul ezt a státuszát (úgymint: futballsztár) erősíti, hogy az igazi Aranylabda-gálán övé lett a legjobb 21 éven aluli játékosnak járó Raymond Kopa-díj. Ergo idén minden szavazós fórumon megerősítést nyert, ő a jelen, de a jövő klasszisa is – Csank János szavával élve: van rajta nyomás szépen. S bár a húszesztendős angoltól az elismerés kapcsán roppant közhelyesnek ható szöveget hallhattunk: „...és köszönök mindent Carlo Ancelottinak!”, mégis mindent elmondott azzal kapcsolatosan, amit például a magyar futballból (most még) hiányolok.

Az utóbbi évek, sőt inkább évtized során ugyanis nemigen emlékszem, hogy az NB I-es relációban lett volna valami hasonló „köszönömözés”. Ellenben szembejött néhány szakmai vélemény, hogy ki mindenki ítéltetett tehetségtelennek azok közül, akik aztán profiként már Európa-bajnokságon „ügyetlenkedtek”, vagy lett belőlük például gólkirály az első osztályban. Szóval, mintha nálunk minden fordítva lenne: akit eltanácsolnának a labdarúgástól, szinte biztos, hogy nagyszerű karriert fut be – külföldön... Persze, most mondhatják, „nehogy már egy Real Madrid-játékost összehasonlítsak...”, de itt és most nem a státuszok a fontosak (La Liga kontra NB I), hanem a gesztus lehetősége. Ha Jude Bellingham díjátvevős beszédéből indulok ki, a jelek szerint a spanyol, sőt a világfutball egyik élcsapata, a Real Madrid minden lehetőséget megteremt ahhoz, hogy egy-egy húszéves sorozatban bizonyíthasson a klub szerelésében, s eljusson az európai futball viszonylag magas grádicsáig. S hogy ne húzzam itt az okoskodást a végtelenségig: Magyarországon az a vélekedés járja, hogy az NB I-ben pályára küldhető, az ifista korból kilépő labdarúgók nagy-nagy többsége nem érett a profi focira. Ellenben ha mégis, és ha az átlagnál kicsivel tehetségesebbek, akkor rendszeresen (átigazolási időszak) jön a siránkozós szöveg, hogy a hazai élvonalnak – szemben a nagy többségében kritikán alul teljesítő, s már-már öregfiúkkorban lévő légiósokkal – ez vagy az a jól focizó ifjú túl drága. Erre szoktam mondani és írni, hála az égnek, hogy ebben a zsoldoskínálatban a mi fiaink legalább drágábbak. Annak, persze, nyilván ezer oka van, hogy ez így alakulhatott, s most nem is bezzegelek sokadjára a szokásos régimódi sztorikkal a Húsostól, a 43. Számú Építőkön át a solymári Pemü-Agruma csapatáig, mint ahogyan nem kezdek el „paksozni” meg „kecskemétezni” sem (mármint, hogy csak tudnak futballozni a honi legények is), de ezt a „túl drágák a magyar fiatalok” kezdetű kifogásgumicsont remekül árnyalja a bevezető sorokban megénekelt NB III-as részlet, hogy a harmadosztályban szépen megy az ügyeskedés. S így már mindjárt értem, miért van az, amikor böngészem a meccsek jegyzőkönyveit, imitt-amott szembejön az „enbéhármas” valóság: nemhogy fogynának a pályáról, hanem már a cserepadon is ülnek légiósok... Ennek a részletnek (NB III, kispad) az ad aktualitást, hogy az Eb-kijutás kapcsán zajlik a szokásos melldöngetés, hogy „...és igenis több lehetőséget kell adni a magyar fiataloknak!” Na de hol? Rögvest a válogatottban? Mert a jelek szerint nemhogy az NB I-ben, az NB III-ban sincs meg nagyon erre a lehetőség... Az NB II-ben még úgy-ahogy, ugyanis a másodosztályban fejreállították a tételt, vagyis nem fizetnek azoknak a kluboknak, amelyek akár egyetlen zsoldossal feszülnek bele a mérkőzésekbe.

A fiatalok pályára küldésének fontosságát (menedzselését) némiképp abszurd módon mégis a bajnokságok kiírásáért, nem pedig a szakmai és menedzselési irányvonalak meghatározásáért felelős MLSZ veszi komolyan, ugyanis ettől a bajnoki évadtól újra derekas mennyiségű pénzt ad azért az egyesületeknek, ha saját nevelésű vagy „legalább” magyar korosztályos játékost szerepeltetnek az NB I-es meccseken. Az is jellemző, hogy erre a szerintem amúgy kitűnő kezdeményezést jelentő „fiatalszabályra” mostanság előszeretettel hivatkoznak – a kevéssé sikeres csapatoknál. Ugyanis ha nem megy a szekér, rögvest elkezdődik a sóhajtozás, hogy hát jaj, nekik kö-te-le-ző betenni a kezdőbe magyar gyereket is (a véletlen hozta így, de az Újpest vezetőedzője, Nebojsa Vignjevics a lapunknak adott interjúban éppen erről, és éppen ilyen szavakkal nyilatkozott vasárnap, mintha kizárólag a „fiatalszabályon” múlna a lila-fehérek hat fordulón át tartó nyeretlensége...). Elmerengek azon, vajon mi lenne a kifogás, ha valami fatális fordulat révén Carlo Ancelotti ülne az egyik NB I-es kispadon, s elkezdené favorizálni a keretben lévő húszesztendős srácokat (lenne zajongás szépen), sőt az is a vízióm része, hogy mifelénk nyilván arra is lenne forgatókönyv, hogy bizonyos Jude Bellingham miért találná magát – és most csak ráböktem a harmadosztályú futballtérképre – az egyik meccsen a putnoki vendégkispadon...

S a történet szálai valahol itt érnek össze.

A világfutball húszesztendős (!) nagy reménysége a Golden Boy-trófea kapcsán megköszönte Carlo Ancelottinak, hogy főszerepet szán és ad neki a Real Madrid kezdőjében, így aztán a spanyol élvonalban, valamint a Bajnokok Ligája-meccsein 2023 őszén eddig már tizenhat gólt szerezhetett, ezzel szemben a magyar élvonalban a központi támogatás sem kínál elég szakmai motivációt ahhoz, hogy a csapatoknál a fiatalok kifogáskeresés nélkül beférjenek az öltözőbe – lám, néhol már a harmad-osztályúba sem...

Szóval, igaza van Csank Jánosnak: őt már hiába küldik be a szórakozóhelyre, hogy ő a világ legjobb palija...

Igaz, neki legalább megvan az a szép emléke, hogy tucatnál is több magyar spíler megköszönte, hogy az edzője volt. Pedig... Akkoriban nem fizettek azért, hogy a tehetségnek legyen helye a pályán – a fene tudja, hogyan és miért, de a mester valahogy ezt észrevette magától is...

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!