Búcsúzik a tél – Csillag Péter publicisztikája

LASSAN KIKECMERGÜNK a télből, ami már rég nem tél, és ahogy hallani bolygónk híreit, belátható ideig nem is nagyon lesz az. Hóembert építeni szinte nehezebb, mint NB I-es csapatot, a földes-kopott sípályákon pedig régóta a hóágyú lövi szét a régi természet illúzióját. Beletörődhetünk abba, hogy az alföldi gyerek havas tájat legfeljebb a karácsonyi mesekönyvekben lát, a fővárosi pincékből pedig csak mutatóba kerülnek elő a szánkók, hogy az évi rendes hóesést kihasználva azon a bizonyos vasárnapon kötelességszerűen megszállják a Normafa lejtőjét, a makacs télvárók tömegének utolsó reménybázisát. Hol vannak már a nagy gellérthegyi lecsúszások a Citadella alatt, a végén az elmaradhatatlan tompa csattanással a fakerítésnél?! Hová lettek a hegyoldalon visszhangzó „Pááálya!” kiáltások, a talajgörbületeket meglovagoló sikítós ugratások, az unalmas-várakozásteli végeláthatatlan visszakapaszkodások a dombtetőre?! A húsz-harminc évvel ezelőtti budapesti telek alapélményei generációs emlékké halványultak, az új idők gyermekeinek nem marad más, mint a historizáló elnevezésű gellérthegyi szánkópályán télen-nyáron rettegni a lejtőt vigyázó zord szoborfejtől, Szabó Dezső legófigura stílusban bronzba öntött, dermesztően szigorú ábrázatától. Szinte hallani, ahogyan a nagyhangú publicista, az 1879-ben született népi író dörgedelmesen kikel a sportőrület ellen, mintha a Citadella-erődítmény falai visszhangoznák 1936-os szavait a nyári olimpiáról és az ünnepelt versenyzők fogadtatásáról a hómentes szánkódomb fenyegető díszletei között: „Az egyik állomásnál visító tömegek, himnusz, zengő miniszterek, sikoltó polgármesterek, hörgő államtitkárok, virágeső, rezesbandák: a boldog deliriumba torlott Budapest mámoros megcsordulásai. És a végén, mint messzi századokat átriadó fortisszimó: a magyar kultúra minisztere germán térfoglalatának boldog megfeszítésével kéjes-lihegőn húzza ki a vízből a győztes magyart! Künn vagyunk a vízből!”

Künn vagyunk a télvízből is, a boldog delíriumba torlott Budapest és a virágesőbe borult vidék ma már egyaránt élvezheti a korszerű futballpályák, arénák nyújtotta zavartalan élményt. A modern sportinfrastruktúra, a fejlett gyepkezelési technika manapság nevetve elbánik az időjárás szeszélyeivel, nincsenek már országos havazásba fulladt bajnoki futballfordulók, közösségi hólapátolással kezdett NB I-es mérkőzések, jégkásás sártengeren vívott labdás koszcsaták. Szinte nosztalgiával tölti el az embert, ha fellapozza a Magyar Hírlap 1969. február 22-i számát, beleolvasva a korabeli élvonalbeli stadionok helyzetét taglaló jelentésbe. „Csepel: jég és víz borítja a játékteret, hiába próbálták a vizet levezetni, minden kísérlet eredménytelen maradt. Vasas: a pálya állapotára jellemző, hogy a Vasas labdarúgói napok óta a stadiont övező betonlelátón tartják edzéseiket. Kispest: a Honvéd stadionjában minden havazás után megtisztították a játékteret, s ha fagyott, feltörték a jeget. A napok óta tartó esőzés viszont tönkretette a talajt, csaknem bokáig ér a sár. Egyetértés: Soroksáron seprűkkel próbálták eltávolítani a vizet – eredménytelenül. Az esőzés minden kísérletet meghiúsított. Komló: mély a talaj, de pénteken még alkalmas lett volna a játékra. A szurkolók vállalták – ha kell – társadalmi munkában jégtől, víztől megtisztítják a játékteret. Sajnos, a régóta várt mérkőzés elmaradt, így a közönség segítségére jelenleg nincs szükség… Dunaújváros: szünet nélkül fáradoztak a klub alkalmazottai a játéktér rendbehozatalán – hiába. Szombathely: csütörtök dél óta megszakítás nélkül esik az eső. Harminc ember és öt gép dolgozott állandóan a pályán, de a csatornák megteltek, nem vezetik le a vizet.”

Pedig akkoriban már felcsillant a télmentes jövő ígérete, a Népszerű Technika folyóirat 1965-ben futurisztikus rajzzal szemléltetve ábrándozott egy fedett stadionról, a vízió kapcsán idézve ugyanakkor a nyugatnémet Hobby című lap józan megállapítását az üvegházmeccsek esélyéről: „Die Bundesliga im Glashaus ist noch eine Utopie’’. Ami azonban már akkor sem számított utópiának nyugaton, az a gyepfűtés volt, a cikk szerint Angliában az Arsenal és a Leeds United is kiépítette a pálya alatt a műanyag borítású fűtőcsövek rendszerét. A csodaszámba menő módszerrel a rendszerváltás környékén idehaza is próbálkoztak, a Honvéd pályája alá telepítettek fűtőhálózatot, ám használni nemigen tudták, az anekdota szerint a mérnökök valamit félreszámoltak, kiderült, hogy ha a gyepfűtést bekapcsolják, a kispesti lakótelepen elmegy az áram.

A múlt században felejtett vad teleknek kétségtelenül megvolt a varázsuk, bár a „bezzeg régen” hatás érdekes mozgásban tartja az emlékeket: ahogy távolodunk időben, úgy lesznek egyre nagyobbak a régi hóakadályok. A harminccentis városi havat a tanúk húsz évvel később általában már félméteresnek mesélik, ötven évre rá pedig eljutnak oda, hogy a fejük búbja sem látszott ki alóla. A szárnyaló fantáziát csupán a leleplező fotók képesek megfékezni, az 1964 március közepén rendezett, évtizedekig emlegetett NB I-es „szibériai” futballmérkőzések esetében azonban kivételesen egybevág az elmesélt történetek és a fényképek valósága. Dorogon a hazai kapu mellé hóembert építettek, miközben Ilku kapus a mezőnyjátékot figyelve didergősen fújogatta fagyott ujjait (a 0:0-s döntetlen után nyilatkozta: „Azt a néhány szegedi lövést a hóember is kivédte volna”), Debrecenben pedig a DVSC–Dózsa mérkőzésen az újpestieket edző Szusza Ferenc „meteorológiai okokból” hagyta ki csapatából Solymosit és Lungot, mondván, „a havas, csúszós pályát nem a nagytermetű játékosoknak találták ki”. A magyar futballtörténelem talán legszebb téli közösségi akciója azonban a Népstadionba kiírt Ferencváros–Komló találkozóhoz kötődött, amelyet a pálya alkalmatlansága miatt eleinte nem akart engedélyezni Soós játékvezető. Aztán amikor a döntésről értesülő tízezres publikum éktelen füttykoncertbe kezdett, hirtelen meggondolta magát, és bemondatta a stadionban: akkor lesz meccs, ha a drukkerek vállalják, hogy letapossák a havat. Innen adjuk át a szót Albert Flóriánnak, aki három és fél évtizeddel később elevenítette fel a csodálatos epizódot Malonyai Péter kollégánknak: „Azt hiszem, a felejthetetlen emlékű Molnár Pista bácsi kérte meg a hangosbeszélőn át a ferencvárosi szurkolókat, hogy jöjjenek a pályára és segítsenek játékra alkalmassá tenni a talajt. Akkoriban nem volt szokás, hogy csak öt-tíz perccel a mérkőzés előtt értek a stadionba a szurkolók… Hihetetlen látvány volt, ahogy a drukkerek kéz a kézben, a Fradi-indulót énekelve jóval a kezdés előtt taposták a havat a pályán. Nem a hóekének, hanem a »Fradi-lábaknak« köszönhetően tehát meg lehetett rendezni a találkozót, s az volt a minimum, hogy mindezért cserébe legyőztük a Komlót…”

Albert Flórián rég az Óbudai temetőben nyugszik, a Népstadiont jó ideje lebontották, a Komlói Bányász az AutóCity Volkswagen Baranya vármegyei I. osztály középmezőnyében küzd, a havat taposó, kézen fogva éneklő Fradi-drukkerek emléke pedig a legendás telekkel együtt a múlté. A kialakult helyzet profetikus előrejelzését olvashatjuk ki Macuo Baso 17. századi japán költő szavaiból: „Havat seperve söprűt, havat feledek – nincs, csak a seprés.” Tömör haikujával magunk mögé seperhetjük a fagyos tegnapot, egyszersmind belenyugodhatunk az elkerülhetetlen változás tudatába: „Csak ülök csendben, semmit sem csinálok, a tavasz eljön, és a fű nő magától.”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!