Árulás helyett – Ballai Attila publicisztikája
A LEGNAGYOBB ÁRULÁSA a magyar futballtörténelemnek – így minősítette egy hozzászóló a pénteki hírt, amely sokkolta Győr városát: Borbély Balázs, az ETO FC vezetőedzője a Ferencvároshoz távozik. A bajnoktól az általa és fiai által legyőzött ezüstérmeshez, a BL-indulótól az Európa-liga selejtezőjébe sorolthoz, népszerűsége csúcsáról, csodatételének helyszínéről az ősi ellenfélhez. A kommentelők jelentős része ugyancsak a „gyűlölök és szeretek” őrjítő, kettős érzéséből fakadva fogalmazza meg gyakran nyomdafestéket nem tűrő véleményét, az ETO szervezett szurkolói csoportja is azzal kezdi a maga közleményét, hogy „Próbáltunk lehiggadni, és nem első felindulásból írni. De nem tudunk lehiggadni”, majd a folytatás ezt bizonyítja, nem is idézzük. Az egylet hivatalos kommünikéjében olyan nyilvánvaló állításokat tesz, hogy egyetlen személy sem állhat a klub fölött, a bajnoki cím nem egy ember sikere, továbbá az ETO története jóval több bármely játékosnál, edzőnél. Mindez természetes. Az már kevésbé, hogy ezt mondani, írni kell – ez is a Borbély döntése miatti traumából, értetlenségből, részben sértettségből fakadhat.
Csak annak az elvesztése gerjeszthet ilyen indulatokat, akit igazán szeretünk, megszerettünk. A magyar futball élvonalában nagy átlagban havonta áll tovább aktuális munkahelyéről egy tréner, de általában csendben, észrevétlenül, a közös megegyezés formulából fakadó szájzárral és a számlájára érkezett átutalással somfordál el a kertek alatt. Borbély Balázs viszont olyan bravúrt vitt végbe, amilyenre az NB I ötnegyed évszázados történelmében addig mindössze két példa akadt; a másodosztályból két év alatt az első vonal élére, az aranyéremig vezette a csapatát. (1904-ben az MTK, 2000-ben a Dunaferr nyert úgy, hogy két idénnyel korábban még nem volt az első vonalban.) Tette mindezt magyar fiatalok beépítésével, stílusos futballal, földközelben, normális, a józan paraszti, szurkolói észnek, léleknek kedves kommunikációval.
Hát hogyne szerették volna?! És ebből adódóan hát hogyne neheztelnének rá?! Mégis tegyük hozzá gyorsan, messze nem a magyar futballhistória legnagyobb „árulása” az övé. Minden generációnak megvan a maga „örökös bűne”, legalábbis azt éli át, szenvedi meg annak. Nem merülve el a különféle korokban és példákban, csak az első, elemeiben és összhatásában egyébként valószínűleg legkapitálisabb mezcserét idézzük fel. Schlosser Imre, a „karikalábú Slózi”, labdarúgásunk első össznemzeti és nemzetközi bálványa – megesett, hogy hívei a konflisa elől kivonták a lovat, és beállva a hámba, ők húzták haza a fogatot – 1915-ig nyolc idényt játszott a Ferencvárosban, hat bajnoki és ugyancsak hat gólkirályi címet nyert, majd a vezetőség nem teljesítette egy óhaját, és ezen úgy felhúzta az orrát, hogy 1916-ban az MTK-ba igazolt. Amellyel szintén hatszor diadalmaskodott, ám jóval később így vallotta meg belső vívódásait: „Titokban sok könnyet hullattam az elhagyott zöld-fehér színekért. Mindig igazi örömet éreztem, mikor a zöld-fehér sávos trikót magamon feszülni éreztem.” Pályafutása végén még egyszer újra magára is öltötte, de az FTC és az MTK közti feszültség Schlossertől eredeztethető.
Győr–Ferencváros viszonylatban a közelmúltban inkább női kézilabdában és ellentétes előjellel tapasztalhattunk efféle mozgásokat, megrázkódtatásokat. Az Európa legjobbjává magasodó Audi ETO több fradistát is sikeresen csábított el, közülük Háfra Noémi távozása ért fel földindulással a Népligetben, Elek Gábor vezetőedző sem titkolta, hogy – saját szavaival – ez „nagyon megütötte”. Tegyük hozzá, Háfra tizenhat éves korától cseperedett a Fradiban a magyar kézilabdázás királylányává, Borbély Balázs azonban negyvennégy évesen érkezett meg Győrbe – felvidéki előélettel, ráadásul edzőként a Fradi utánpótlásában is megfordulva. (Véletlen, de érdekes egybeesés, hogy az ETO előző három bajnoki címének sikerkovácsa, Verebes József és Pintér Attila is Üllői úti múlttal, bekötéssel szerződött annak idején Győrbe.)
Amikor a fradisták kiátkozták Háfra „Nonit” vagy Lukács „Vicát”, nekik is azt mondtam, amit most a győrieknek üzenek Borbély Balázs miatt: tudom, hogy nagyon fáj, elfogadom, hogy nem is értitek, hiszen a ti elkötelezettségetek életfogytig tart, nincs, ami és aki megingathatná, de a professzionális sportember más szempontok alapján hozza meg a maga döntéseit. Árulást akkor követtek volna el, ha aktuális munkájukat nem végezték volna teljes szívvel, odaadással, szakértelemmel, hanem már előre „lepaktáltak” volna a jövőbeni partnerrel – de erről szó sincs, nincs is ennek ragyogóbb bizonyítéka, mint a győri aranyérem. Ilyesmivel próbáltam érvelni erdélyi, székely hokiőrült barátaimnak is, amikor Adorján József vagy Salamon Bubu Csíkszeredából Bukarestbe szerződött, de ott, ahol a csíkiak azzal a transzparenssel fogadták a Steaua elleni bajnoki döntőre bekorcsolyázó kedvenceiket, hogy „Ti húszan egy nemzetért”, történelmi okokból is mérsékelt esélyem nyílt a meggyőzésre.
Most talán komolyabb reményekkel indulok. Nézzük először is, hogy állunk az ilyen esetekben alapvető taszítás-vonzás egységgel és ellentétpárral! Azaz, mi taszíthatta el Borbély Balázst Győrből, ahol akár saját pályáját, akár a csapatát nézzük, korszakos sikert ért el, a csúcsra jutott? Talán éppen ez. Amikor a harmadik évezred egyetemes futballmeglepetését keltve Claudio Ranieri 2016-ban angol bajnok lett a Leicesterrel, sokan javasolták neki, másnap vegye a kalapját, mert innen csak lefelé vezethet az út, csupán az ereszkedés íve és üteme kérdéses. Ranieri mégis maradt, bő fél évvel később, 2017 februárjában pedig menesztették, a Leicester már javában a kiesés ellen küzdött. Félreértés ne essék, az ETO sokkal fényesebb csillag a magyar futball égboltján, mint a Leicester az angolén, nyilván nem a bennmaradás, hanem a címvédés, a dobogó lesz a célja a következő idényben is – de hogy eléri-e, és a keretét egyben tudja-e tartani, arra ma semmi garancia sincs.
Egy bekezdést Robbie Keane és a Ferencváros kapcsán is megér e vonzás-taszítás ügy, hiszen Borbély az ír megüresedett helyére érkezik. De vajon miért távozik Keane? Erre majd csak következő klubja adja meg a választ. Ha egy Premier League-csapat vagy a Celtic kispadjára ül le, rossz szó sem érheti, él élete esélyével. Ha ellenben a Slovan Bratislava a cél, az minimum elgondolkodtató.
Hasonló logikából indulva, aligha kérdéses, hogy magyar futballedzőnek, különösen felvidéki származásúnak, a Ferencváros állandó vonzást jelentő omega pont. Még jelenlegi, némileg zilált állapotában is. Meg még úgy is, hogy a Fradi a magyar FC Hollywood, és Borbély egyáltalán nem az a rivaldafényben parádézó, médiában villogó típus. Ezért végképp nem süthető rá, hogy most beleül a tutiba, a jóba. Nem próbálok helyette gondolkodni, érezni, de szerintem legalább annyira hallgatott a szívére, mint az eszére. Ha a Fradi hív, menni kell. Ezt az ETO-t felvirágoztató tulajdonos, a dunaszerdahelyi születésű Világi Oszkár igencsak megértheti. Akkor is, ha e pillanatban talán ő is neheztel kicsit (nagyon?) a földijére.
Másrészt, Borbély Balázs a legjobb pillanatban toppan be az Üllői útra. Oda, ahol Máté Csaba 2023. őszi, kényszerű és átmeneti beugrásától eltekintve legutóbb a 2011–12-es bajnokságban dirigált magyar edző, Détári Lajos. A magyarszabály miatt most igenis újra fontosak a gyökerek. Nemcsak egy nemzetközi alakulat különböző vallású, nyelvű, identitású tagjait kell valahogy összefogni, hanem a magyar srácokat is fel kell nevelni, emelni a feladathoz. Odafigyeléssel, edzői helyett akár atyai intelmekkel, közös anyanyelvvel. Mert a formálódó lélekre és elmére így lehet hatni igazán. Mint tette azt Borbély Balázs Győrben, és amint nem tehette Robbie Keane a Ferencvárosban. Nem is titkolta, neki nyűg volt a magyarszabály.
A szintén felvidéki Hornyák Zsolt kellett ahhoz is, hogy Felcsúton huszonhat évesen felfedezze Nagy Zsoltot, és amikor megkérdeztem tőle, mit látott benne, megindító egyszerűséggel felelte: saját magamat. Ezért, a magyar futball egésze és üdve miatt kívánok sok sikert Borbély Balázsnak a Ferencvárosban, és legalább annyit az utódjának, no meg megbékélést a szurkolóknak labdarúgásunk legerősebb nyugati bástyáján, Győrben.
