Értelmes ajánlás – Bobory Balázs publicisztikája

A MINAP OLIMPIAI BAJNOKUNKKAL, az öttusázók korábbi legendás szövetségi kapitányával, Török Ferenccel beszélgettem, mi másról, természetesen a futballról. Feri bácsi és a labdarúgás kapcsolata évtizedes, most is állandóan dolgozik, készít tanulmányokat, terveket, hogyan lehetne javítani futballunk minőségén. 

Az MLSZ tavaly életbe léptetett „magyarajánlásával” kapcsolatban is ejtettünk néhány szót, és szóba került az élvonal létszámemelésének lehetősége is, amely, ha valamikor megvalósulna, csapatonként vélhetően további 5–8 hazai labdarúgónak biztosítana állandó lehetőséget, köztük fiataloknak is. A bővítésnek szerintem nemcsak ez lenne az egyik pozitív hozadéka, de erről is rengeteget írtam már.
Én egy évvel ezelőtt is azon az állásponton voltam, hogy bár hiszek a természetes előmenetelben, a szövetségnek valamit lépnie kellett, s bár mesterségesen avatkozott bele a klubok játékospolitikájába, divatosan szólva a filozófiájába, a magyar labdarúgásnak most ez volt az érdeke. Az világosan látszott, hogy a jelentős kormányzati szerepvállalás, a feltételek biztosítása ellenére sem olyan mértékben jönnek ki a tehetségek az utánpótlásműhelyekből, mint azt remélni lehetett volna. A Magyar Labdarúgó-szövetségben talán arra voltak igazán kíváncsiak, tényleg azért nem derül-e ki, milyen ifjú labdarúgóink vannak, mert a csapatok nem vállalnak kockázatot, és az eredmények hajhászása közben inkább az olcsó légióspiacról válogatnak – vagy így akart erélyesebben beavatkozni a szövetség a rejtelmes menedzser-edző-klubvezető összefonódásokba. Esetleg ösztökélni akarta a klubokat, hogy érdemes sokkal nagyobb hangsúlyt fektetni az utánpótlás-nevelés minőségére, mert nyilván melósabb, de jobban megéri kinevelni magyar fiatalokat, mint drágán vásárolni vagy esetenként lelketlen, külföldi zsoldosokkal próbálkozni. 

Aztán az is lehet, hogy mindhárom szempont sokat nyomott a latban. 

Az elmúlt esztendőkben akadt néhány példa, hogy a magyar futball bizony elveszít tehetségeket – ezekre azok az esetek derítettek fényt, amikor néhányan „megkerültek” közülük. Varga Barnabás az osztrák amatőr ligából küzdötte vissza magát, és most nagy valószínűséggel görög bajnok lesz. Nagy Zsolt 25 éves koráig szinte sehol sem élvezte a bizalmat, később lett csak stabil élvonalbeli játékos, és már harminc körül volt, amikor gólt rúgott tétmeccsen a németeknek és az angoloknak. Lukács Dániel pedig a másodosztály és az élvonal között hánykolódott, és ha nincs a tavaly életbe léptetett szabály, talán nem is kerül Felcsútra, nem lesz válogatott és közelében sem lenne a gólkirályi címnek. Örülnünk kell, ha egy kicsit későn is, de sikerült reflektorfénybe kerülniük, talán más országban, közegben nem lett volna ennyire göröngyös útjuk, ám ez már sohasem derül ki – biztosan vannak bőven olyan szakemberek az országban, akik most erre kapásból rávágnák, későn érő típusok voltak…
Én meg azt mondom, hogy az elmúlt évtizedekben sokkal több olyan légiós vette el a „vargák és lukácsok” elől a helyet, mint amennyien valóban megérdemelték volna. A magyarszabály ebben is változást hozott talán, mivel kevesebb a hely a külföldiek számára, így a vezetők, edzők is jobban megnézik, kit szerződtetnek, ezzel pedig javul a minőség. Sőt, ha vannak olyan csapatok, ahol az elöljárók azt gondolják, hogy nem elég erős a magyar mag, ott tényleg nincs vita, mert légiósnak húzóembereket kell találni, különben gyorsan megcsapja az együttest a kiesés szele…

A tehetség utat tör magának. 

Ezzel a közhellyel nem lehet, nem is szabad vitatkozni. A magyar futballban úgy tűnt a kilencvenes évek után, hogy a mennyiség korlátozva van, viszont tavaly kinyílt egy kapu – no nem magától, hanem mesterséges nyomásra –, és megjelentek a korábban lehetőséget nem vagy alig kapó ifjak, akik közül sokan bizonyították, nem rosszabbak az átlaglégiósnál, sőt… 

Debrecenben minden bizonnyal nagyon örülnek, hogy az elmúlt két esztendőben Szűcs Tamás kinőtte magát és válogatott lett, Cibla Flórián meccseket dönt el. Nyíregyházán folyamatosan kopogtatnak Manner Balázsért, Pakson kulcsemberré vált Horváth Kevin, aki mellé egyre több húszas évei elején járó fiatalt épít be Bognár György. Az MTK mindig élen járt az ifjak felfuttatásában, kinevelésében, most is ott a keretben és a csapatban is minimum fél tucat tehetség, akik, ha folyamatosan lehetőséghez jutnak, sokra vihetik itthon és talán külföldön is. Ebben az idényben még azoknál az együtteseknél is betartották a „magyarajánlást”, amelyekben korábban a légiósok vitték a prímet, ezért minden elismerés megilleti a Ferencvárost, amely a nemzetközi porondon is szinte végigjátszotta az évadot, illetve a Puskás Akadémiánál is sokkal hangsúlyosabban foglalkoztatják a saját intézményből kikerülő labdarúgókat. Az Újpest a tavaly nyári ellenállás óta változtatott a felfogáson, Dárdai Pál érkezése után érezhetően nagyobb a magyar jelenlét mindenféle szempontból. A bajnoki címtől karnyújtásnyira lévő ETO-ban több saját nevelés tesz rengeteget az aranyért: Vitális Milán, Tóth Rajmund, Bíró Barnabás, Bánáti Kevin vagy éppen Vingler László sok időt töltött a pályán, közülük Vitálist biztosan nagyon nehéz lesz megtartani a nyáron, és megint kiderülhet, anyagilag is jövedelmező lehet ilyen futballistákat kinevelni.

Tudom, sok klubvezetőnek és főleg edzőnek fájt a feje, amikor tavaly megmondták, hogy a „magyar­ajánlás” alapján kell dolgozni, összerakni a csapatot, keretet, ez alapján muszáj meccsek közben cserélni is, mindezt úgy, hogy ne menjen a minőség rovására. Azt hiszem, a jutalom nem marad el, még ha nem is manifesztálódik azonnal, de ha a jelenlegi modell néhány év alatt gyakorlattá válik, akkor hosszú távon a klubok és a magyar labdarúgás is nyerni fog ezen az erőből átvitt kísérleten. A lehetőségnek és a bizalomnak köszönhetően egyes fiatalok „Tóth Alex-szerű” ugráson eshetnek át, a lassú beérési folyamat gyorsulhat, és a beválási adatok, százalékok növekedni fognak. A minőségi légiósok ellen senki sem érvel, mindenkinek itt a helye, aki emeli a magyar bajnokság színvonalát és nagyobb erőfeszítésre, harcra készteti a mieinket. De talán mindenkinek elég a tucatkülföldiekből, a zsoldosokból, a teljesítmény nélkül fél év múlva továbbállókból. Abban biztos vagyok, hogy a tavalyi sokk után a következő idényre már tudatosan készülnek a klubvezetők és edzők, a keretek összerakásánál volt és van idő gondolkodni, még alaposabban fel lehetett térképezni a közvetlen utánpótlás kincseit, esetleg a más csapatoknál méltatlanul mellőzött tehetségeket vagy akár az alacsonyabb osztályokban felbukkanó gyémántokat. A rendszer lassan be fog állni, és teljesen természetes lesz, hogy egy-egy mérkőzésen a pályán lévő játékosok fele a magyar utánpótlás terméke, ami be is árazza majd a kluboknál zajló nevelői munkát. És ez az a terület, amelyre még nagyobb hangsúlyt kell fektetni, hogy esetleg később, amikor ismét 16 csapatos lesz a magyar bajnokság, akkor a rendszerbe belépő csapatonkénti öt–nyolc hazai labdarúgó ne hígítsa a mezőnyt, hanem nagyobb versenyt idézzen elő. 
A „magyarajánlással” lejátszott első bajnokság szerintem jól sikerült, érdemes ezen a vonalon továbbmenni. Ha pedig egyszer eljutunk oda, hogy természetessé válik, a hazai terméket részesítjük előnyben, akkor jöhet majd a szabad verseny, és megint kizárólag természetes módon törhetnek utat maguknak tehetségeink.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!