Egy csapat van csak nyugaton – Mohay Gábor publicisztikája

AZ ELMÚLT HETEKBEN mind többször hangzott el a győri szurkolók előadásában a régi-régi ETO-induló, az „Egy csapat van csak nyugaton” kezdetű. Persze, a nehezebb időkben is műsorra tűzték, de úgy istenigazából ez a nóta a sikerek velejárója, és mint ilyen, a bajnoki címek elnyerésekor zeng a legszebben. Volt szerencsém immár ötödször átélni ennek a végtelenül egyszerű, kedves dalnak az elsőségét a győri népszerűségi listán…

1. Hatvanhárom éve, 1963-ban, egy hűvös novemberi szerdai napon edzőmérkőzést játszott Sopronban az ETO. A város lakói általában nehezteltek Győrre a megyeszékhelyi rangja miatt, a zöld-fehér futballcsapat sem örvendett nagy népszerűségnek, így alig volt szemtanúja a 3–1-es vendégvezetésnél félbeszakadt találkozónak. Hogy miért szakadt félbe? Örömünnep következett. A Ferencváros ugyanis elmaradt mérkőzését játszotta Dorogon, a hajrában Szuromi Antal góljával 2–1-re legyőzte az egymás után harmadszor vesztes bajnokesélyest, és ezzel a Győri ETO szerezte meg az elsőséget. Az öltözőépület árnyékában egy 17 éves srác kéredzkedett a Sokol rádióján a dorogi közvetítést hallgató Hidegkuti Nándor mellé. Így én gratulálhattam elsőként a 6:3-as londoni győzelem hősének hazai edzői sikeréhez. Szerencse ide, szerencse oda, a csapat maximálisan helytállt a Bajnokcsapatok Európa-kupájában is, a döntőbe jutásért vívott párharcban a Benfica múlta felül. A Népstadionban rendezett első mérkőzésről (0–1) mondta nemrégiben a 86 esztendős akkori csatár, Keglovich László: „Korsós Pista háromszor szaladt el a bal szélen, én belül üresen hiába vártam beadást, mindháromszor elhirtelenkedve elrúgta a labdát…” 

2. Negyvennégy éve, egy esős szerdai napon az Üllői úton aratott bravúros 4–3-as győzelmével dőlt el lényegében a bajnoki cím sorsa az egész év meglepetéscsapata, a Verebes József által szakmailag irányított Rába ETO javára. Az öltözőbe akkortájt még beengedték az újságírót, aki együtt ünnepelhette a csapattal a remek játékkal kivívott diadalt. Egyszer csak belépett az öltözőbe egy alacsony, nem túl elegánsan öltözött emberke, s a kezében egy kockás papírlapra mutatva megszólalt: „Ezt az öt játékost kérjük doppingellenőrzésre!” Pillanatnyi csend után Györfi László pályaedző hirtelen odalépett a hívatlan látogatóhoz, megfordította, és keresetlen, cifraságokat sem nélkülöző szavak kíséretében kipenderítette az ajtón. Az ünneplés az akkor népszerű herceghalmi Bisztróban folytatódott. Igen ám, de a tömegtől a csapat sem fért volna be: az emberek csatárláncba állva, a fejük felett, egymásnak adogatva fekvő helyzetében segítették a pulthoz a Mágust… A befejezés május elsején méltó ünnepe volt a munkának, a Pécs legyőzése valódi tejszínhabot ért a futball győri zöld-fehér tortáján. A bravúr három összetevője: jó alapállóképességű játékosok (az előző edzőnek, Kovács Imrének köszönhetően), az új stadionbeli gyenge szereplés miatt kapott kritikákat megunó vállalatvezetés (Horváth Ede vezérigazgató egyszeri anyagi injekciója az átigazolásokhoz), valamint egy megszállott, modern játékelemeket alkalmazó, győztes típusú edző… 

3. Egy évre rá, 1983 tavaszán nehéz hajrá elé nézett az ETO: idegenben a Vasas és a Honvéd, majd befejezésként az Újpest volt az ellenfele. A Vasasnál 0–2 után a váratlan húzással jobb szélre átvitt Hajszán Gyula mesterhármasával fordítottak, majd 2–2-es döntetlenre végeztek Kispesten, így az utolsó fordulóban elég volt csupán győztesen levonulni a hazai pályáról. Nos, az ETO gólfesztivált rendezett, 6–1-re győzte le a régebbi híres lila-fehér csapat már szerényebb tudású utódját. Amelynek egyik erőssége, Herédi Attila az utóbbi években szövetségi ellenőrként jár a bajnoki mérkőzésekre, tavasszal mesélte, hogy játékosként egyik legfájóbb emléke az a vereség.  A nemzetközi színtéren azonban másodszor sem jutott messzire az ETO, a minszki visszavágóra (3–6 után 1–3) utazva Verebes mester vitt fel kocsival a repülőtérre, és a sötét hajnalon egyszer csak megjegyezte: „Ugye, milyen szép két évet csináltunk?” Érezte, hogy már „csak” ezüst és bronz következik… 

4. Pintér Attila egységes, taktikus csapatot rakott össze 2013-ra, és a Matáv Sopronnal korábban elért kupagyőzelem után edzői pályafutása legszebb eredményét érte el a tizenhárom éve véget ért bajnokságban. Völgyi Dániel büntetőből szerzett gólja ért 1–0-s győzelmet a Ferencváros elleni, három kiállítással tarkított mérkőzésen, amelyen idegtépő hajrában sikerült megőrizni az előnyt, és harminc év után lehetett újra ünnepelni. Az eseménynek megint Verebes Józseffel együtt lehettem tanúja: a múlt sikerkovácsát egy Bayern München-öregfiúk elleni gálameccsre hívta vissza az ETO, és az 5–1-es győzelem után néhány évig a továbbra is közkedvelt Mágussal utazott hírverő mérkőzésekre a zöld-fehér öregfiúkgárda, amelynek intézői teendőit szerény személyem látta el. Jártuk Veszprémvarsánytól Újkérig, Ácstól Rajkáig a régiót, mindenütt megható szeretettel vették körül az edzőt, akinek egyetlen kérése volt a rendezőkhöz, hogy a szokásos, falunapon elmaradhatatlan marhapörkölt, kenyér összeállítású menü helyett hadd kapjon valami diétásabbat. Előfordult, hogy valamelyik helyi vezető felesége szaladt haza, és hozott gyorsan valami – hálásan fogadott – frissen sültet. 

5. A „hét szűk esztendő” kilencre sikeredett az ETO FC-nél, a 2015-ös visszasorolás után két esztendeje érkezett el a várva várt visszajutás a legjobbak közé. És ahogy meglepetés volt az 1963-as fél­idényes bajnoki cím, az 1982-es sorozatban rúgott több mint száz gól, aztán a következő évben megvédett elsőség, majd a „szögletes” stadionban megszerzett negyedik végső győzelem, úgy senki sem gondolta, hogy a 2024-es másodosztályú siker után újabb két év múlva már a magyar labdarúgás csúcsán lesz az ETO.  Az egész évet tekintve semmiképpen sem érdemtelenül taszította le a trónról sokéves uralkodása után a Ferencvárost. A siker három összetevője: az új tulajdonos által gazdaságilag egyensúlyba hozott biztos, nyugodt hátterű működés közepette az eleinte gyakori személyi változások után a lehető legjobb összetételű vezetőség megtalálása, a saját nevelésű fiatalok beérésével együtt jó szemmel kiválasztott légiósok valódi egységet alkotó csapatmunkája, és nem utolsósorban egy fiatal, ambiciózus, szakmailag felkészült, mindig a földön járó edző, Borbély Balázs következetes építkezése. Közvetlen tanúja mindennek már a családi hagyományokat folytatva fiam, lapunk ETO-krónikása munkájához néhány részfeladat megoldásával tudtam hozzájárulni. Van egy fénykép az íróasztalán, amelyen tizenhárom évvel ezelőtt fiatal focistákkal kezdéshez vonulnak fel a csapatok, az ETO-nál Völgyi Dániel fogja a kezét Mohai Dominiknak. A kisvárdai döntő csata beharangozójában úgy változtak a szerepek, hogy Mohai Dominik kért újságíróként esélylatolgatást Völgyi Dánieltől…
A győri tradíciókkal kétségtelenül kevesebbet foglalkozó klub jelenével kapcsolatban érdemes megemlíteni az egyik korábbi, hamar távozó igazgató véleményét, aki harag és visszamutogatás helyett azt állapította meg, hogy a mai világban a labdarúgás új dimenzióit az ETO szinte az ipari termeléshez hasonló eszközökkel valósítja meg, és ennek be fog érni a gyümölcse. Jóslata három év alatt öltött valóságot. Ma még friss az élmény, az öröm, az eufória, még nem lehet tudni, miként alakul a jövő. Valószínűleg a vezetőedzőjét meg tudja tartani az ETO, de vajon együtt marad-e, erősödik-e a játékoskeret? Ma még mindent felülír, hogy egy csapat van csak nyugaton, illetve pillanatnyilag az ország futballtrónján. De személyes tapasztalataim alapján napjaink állandóan változó világában egy örök igazságban feltétlenül bízhatnak a győri sportkedvelők: tűnhetnek el nagyvállalatok, tönkremehetnek cégek, de hatvanhárom év alatt megszerzett öt bajnoki cím csak azt jelezheti, hogy hosszú távon soha sincsenek véletlenek.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!