Piros-kék esküvők – Malonyai Péter publicisztikája

Gyerekkoromban még kevés volt a sportkönyv, így aztán beleszeretve a futballba, minden olyan kiadványt örömmel vettem, amelyben – kis túlzással – csak egyszer is benne volt, hogy: labda. Így került a kezembe félvászon kiadásban a Hoppe László, Terényi József és Vedres József által jegyzett Vasas, ne hagyd magad! című könyv is. A politikai felhang egyértelmű volt (akárcsak a Boskovics Jenő jóvoltából napvilágot látott remix is 1981-ben), de ez nem érdekelt.

Ahogy az sem, hogy maga a Vasas, ne hagyd magad! szlogen Sződy Szilárd érméről, még 1919-ből ered, s persze inkább forradalmi lendületre biztatott, mint a tolódásra, letámadásra, felpasszra (hogy aktuális legyek).

Ezzel együtt, figyelve a piros-kék futballcsapat látványos vergődését az NB II-ben, egyből beugrott a könyv, amely minden mozgalmi szándéka, átlátszó popagandája ellenére nívósabb, mint a mai játékosok produkciója.

Most éppen ott tartunk, hogy a két esztendővel ezelőtti kiesés óta negyedik edzőjénél jár a Fáy utca, hiába az új stadion, az új tulajdonos(ok), a minden pénzt megérő játékosok, a csapat a 13. helyen áll a tabellán. Mondhatják, hogy csak hat pont a hátránya a feljutást jelentő második helytől, ám én erre azt (is) bevetem, hogy csupán három az előny az NB III felé vezető úton. Persze messze még az idény vége, ám még messzebb van mindaz, ami az elmúlt két évben elhangzott piros és kék oldalról.

A kiesés után, tehát 2018 nyarán Kis Károly lett az edző, legalábbis novemberig. „Személyében egy sikeres edzőről beszélünk” – írta akkor a klub honlapja, ám ez nem sokat számított a vesztes meccsek után. Már novemberben jött Szanyó Károly, akivel 2015-ben feljutottak az élvonalba, s akit 2016-ban szintén kirúgtak, pedig a hivatalos vélemény szerint „elmondható, hogy optikailag is egy jó szellemben, jó hadrendben felálló csapat futott ki hétről hétre a pályára”, ám az ellenfelek nem értékelték a Fáy utcai szemüvegdivatot, így mennie kellett. „A döntés nem feltétlenül az igazságosság medrében zajlott” – tudhattuk még meg, de ez sem számított. De Szanyó visszatérhetett Kis edzőt váltva, hogy aztán elődje sorsára jusson, s az elmúlt esztendő végén megint csak megköszönjék a munkáját.

Amiben nyilván közrejátszott, hogy új tulajdonosok érkeztek a Fáy utcába, Nagy Györgyé és Nagy Miklósé lett 99 százalékban a futballklub, egy százalék maradt az anyaegyesületnél, gondolom, ezzel arányos beleszólási joggal. „Mindkét új tulajdonos ezer szállal kötődik a Vasashoz” – így a közlemény, kár, hogy a játékosok nem. De ezzel előreszaladtam, most még csak ott tartunk, hogy Szanyónak mennie kellett, s Bene Ferencet nevezték ki megváltónak.

Beiktatásakor kiemelték, hogy a taktikai periodizáció módszertanának hazai szakértője. Igyekeztem utánanézni, mi is ez, azon túl, hogy Mourinho-módszer, nálam van olyan bonyolult, hogy még a labda is megijed tőle. De fontosabb – mondták –, hogy Bene filozófiája beleillik a klub koncepciójába, amely szerint: jöjjenek a fiatalok! Hát… De már megint sietek, elvégre érdemes idézni Benét: „A labda igazságot tesz, hosszú távon azt kapod, amit megérdemelsz.” Az edzőnek felmondhattak, de az igazságának nem, hozzátéve, hogy esetünkben nem feltétlenül őt minősíti, hogy mennie kellett, ami engem illet, jó trénernek tartom.

De Schindler Szabolcs nyilván jobb nála, hiszen „a legmagasabb szintű szakmai végzettséggel és felkészültséggel rendelkezik, erős karakter, keménykezű, határozott személyiség”. Neki is sok sikert kívánok – amíg kívánhatok –, mindenesetre eddig három meccsen ült a kispadon, Siófokon vereség (0–2), otthon döntetlen (Szolnok: 1–1), a Magyar Kupában Sényőn 5–1, de ezt hadd ne tekintsem káprázatnak. Egyelőre ott tartunk, hogy a Vasasnak rengetegbe került az edzőváltás, Benének élő szerződése volt, Schindlernek is Békéscsabán, a megoldás ilyen esetben sosem olcsó, itt – mint mondják – különösen sok pénzről, hosszas alkuról volt szó.

Az is válaszra vár, hogy a nyilván nem kétfilléres játékosok miért nem képesek legalább másodosztályú nívóra. Mert a hangzatos filozófiákkal, koncepciókkal, gondolkodásmóddal erősen fűszerezett melldöngetés időszakában megtudhattuk, hogy a cél a szép jövővel kecsegtető fiatalok megtalálása házon belül és kívül, ám ehhez képest a télen és a nyáron igazolt, az NB I-ben már megforduló hat futballista átlagéletkora 28 és fél esztendő, Feczesin Róbert (34) és Silye Erik (24) a két véglet.

A leglelkesebb Vasas-hívők biztos közbevágnának valahol, hogy a csapatnak az NB I-ben a helye, hiszen ha tavasszal a vírus nem vet véget a tervezettnél korábban a bajnokságnak, akkor... Nos, a kényszerbezáráskor a Vasas hét pontra volt a feljutó helytől, nem sok, de nem volt rá garancia, hogy ledolgozza, arról nem beszélve, hogy az élvonalban jeleskedő MTK-tól kétszer, a Budafoktól egyszer kikapott.

A Vasas sziszifuszi küzdelmet folytat az NB I-ért, de az elszántság leginkább a vezérkaron érezhető, ők mindenre képesek, hogy a helyére kerüljön a csapat, látva a produkciót, egyelőre leginkább a dicső múlt alapján. A pénz mintha nem számítana, mert például nem hiszem, hogy az igazolt (ál)neves játékosok puszira szerződtek volna a Fáy utcába. Például Radó András, aki egyébként azért hagyta ki az idény első bajnokiját (Kazincbarcika: 1–1), mert – esküvője volt. Miközben sok boldogságot kívánok az ifjú párnak, hozzáteszem – ilyen nincs. Legalábbis az igazi profizmus honában, nálam nem mentség, hogy – mint olvastam – a klubvezetőség engedélyével esküdött örök hűséget éppen akkor, azzal a feltétellel írt alá, hogy a nyitány hétvégéje szabad.

Nálam a Manchester City esete hajaz a Vasaséra, a világ harmadik leggazdagabb sejkje, Manszúr bin Zajed al-Nahjan 2008 óta hozzávetőleg másfél milliárd fontot ölt bele abba, hogy Bajnokok Ligája-győztes csapata legyen. Egy elődöntő (2016) a legnagyobb sikerük, mindmáig egy nemzetközi kupagyőzelmük van, még 1970-ben megnyerték a Kupagyőztesek Európa-kupáját, a bécsi döntőben a Górnik Zabrzét győzték le (2:1) úgy, hogy a tudósítás szerint „a lengyelek szebben, az angolok célszerűbben játszottak”.

Ha már a múltnál tartunk, érdemes felidézni, mi volt a vélemény akkor, amikor a Vasas először lett bajnok, 1957 tavaszán. „Olyan teljesítmény ez, amelyre büszkék lehetnek a nagy múltú munkáscsapat játékosai, vezetői és szurkolói, Benne van ebben a csapat kitűnő szakvezetése, a játékosok kollektív szelleme, a szurkolók szeretete és a szív, a hagyományos Vasas-szív” – írta a Népsport, s leszámítva a mozgalmi felhangot, érdemes elgondolkozni azon, mi hiányozhat most. Nem segítek, aki érti, érti, aki nem, az ő baja.

Amikor négy évvel később (1961) újra első lett a csapat, a Dorog elleni, bajnoki címet jelentő meccs (2:0) után, „mint a tenger árja, ellepi a pályát a szurkolók serege, Vasas-játékosokat dob fel a hullám a magasba. Itt már nincs rendezés, nincs beállított tabló, a spontán öröm megnyilatkozásai közben viszik ki a vállakon a fiúkat. Mögöttünk egy kisfiú hangja vigasztalóan, értetlenül, de büszkén cseng: »Bácsi, mit sír? Hiszen bajnok lett a csapat!… A Vasas a bajnok!«”.

Rég volt, persze. Egészen más világ, amelyből azért átvehető az, ami lehet, hogy nem vérprofi, de – emberi. Ugyanis a drukkerek úgy profik, hogy nem pénzt kapnak, hanem fizetnek a pénztárnál. Az idénynyitón a Kazincbarcika ellen 2416 néző volt a lelátókon, legutóbb 1061, nem nagy számok, de több mint ötvenszázalékos a csökkenés. Aligha véletlenül.

A Vasas múltja mozgalmi (is), és ugyebár ott a filozófia, így a produkció kapcsán idézhető a marxi axióma, amely szerint a lét határozza meg a tudatot. Pontosabban tréfásnak szánt változata, amely szerint a lé a döntő.

Nem minden vicc, amin nevetünk.