Furcsaságok története – Bobory Balázs publicisztikája

Aki azt mondja nekem, hogy nincs izgalom, meglepetés, fordulat elég a magyar futballban, biztosan más mozit néz. Jó, nem szeretném túlságosan karikírozni a szituációt, amelybe hazánk második vonalába tartozó, a feljutásért versenyt futó csapatai kerültek, de szerintem világviszonylatban – fejlett kultúrákban biztosan – nagyon ritka, ami a Diósgyőrrel és a Szegeddel most megesett.

Évek óta úgy futunk neki az NB II-nek, hogy általában adva van a ligában két csapat, amelyet a közvélemény tuti feljutónak tart, no meg a szakma és a riválisok is. És bizony ezek az együttesek többnyire végigszenvedik az idényt, mert mindenki ellenük akar bizonyítani, a sűrű mezőnyben nem is olyan könnyű megnyerni a másodosztályt – erről a korábbi Fradi- és a jelenlegi Vasas-játékosok bőven tudnának mesélni. Meg persze az is szembetűnő, hogy általában a két favorit közül legalább az egyik az NB II-ben ragad.

Nem volt ez másként tavaly nyáron sem, amikor a frissen kieső DVTK és az évek óta rengeteg pénzt a csapatba feccölő Vasas indult neki úgy a most futó bajnokságnak, hogy kötelező az osztályváltásuk. Persze egyiküknek sem mentek mindig zökkenőmentesen a dolgai, míg például az ősszel zakatolt a Haladás. A kipukkadó szombathelyiekkel ellentétben az idényt a 2021 januárjában az NB III-as Bicskétől érkező Dragan Vukmirral a kispadon kezdő szegediek szisztematikus munkával odáig jutottak, hogy ha a tavaszra stabil és meggyőző formát mutató Vasast nem is, a botladozó Diósgyőrt szélárnyékból kezdték támadni, úgy, ahogy egy-egy Formula–1-es futamon látjuk, mondjuk, Max Verstappent kikukucskálni Charles Leclerc mögül.

A végső támadási pozícióba akkor értek a Tisza-partiak, amikor egy héttel ezelőtt sima ötöst rúgtak Miskolcon, és a két csapat aktuális formáját látva egyáltalán nem tűnt lehetetlennek, hogy a hajrában a szegediek zárkóznak fel másodikként az angyalföldiek mögé, és 22 év után a városnak ismét NB I-es együttese lehet.

Most azonban történt valami egészen váratlan és megdöbbentő. Ha maradunk az F1-es hasonlatnál, úgy lehetne lefordítani a helyzetet, mintha az üldöző Red Bull szakmai hátterét jelentő, a csapatot vezető Christian Horner néhány futammal a világbajnokság vége előtt átszerződött volna az éllovas Ferrarihoz, és minden fontos titokkal a birtokában a rivális sikeréért kezdene el dolgozni.

A héten Dragan Vukmir besétált korábbi ferencvárosi csapat- és bajtársához, jelenlegi főnökéhez, Adem Kapichoz – aki vélhetően bizalmi szempontok miatt is nevezte ki alig másfél éve az együttes vezetőedzőjének –, és bejelentette felmondását. Nem zörög a haraszt – tartja a közmondás –, ekkor azért már sok helyről lehetett hallani, hogy a Diósgyőrrel lejtmenetbe kerülő Kondás Elemérnek meg vannak számlálva a napjai a piros-fehérek kispadján, és a legfőbb jelölt a helyére éppen a legnagyobb rivális vezetőedzője, Dragan Vukmir.

Innentől bontható három részre a történet, hiszen a két klub és a szakember szemszögét is érdemes megvizsgálni.

Ha a Szeged-Csanád Grosics Akadémia szempontját vesszük, biztos vagyok benne, hogy Adem Kapic lefordult a vezetői székből, amikor Vukmir előadta távozási szándékát. A sportigazgató pénteki nyilatkozatában sem leplezte megdöbbenését, és hangoztatta, szerinte morális kötelesség lett volna, hogy évtizedes barátja végigviszi az évadot, de ő egyéni szempontjait a klubé elé helyezte.

Mit tehetett volna ebben a szituációban az egyesület? Vukmirnak élő szerződése volt, vagyis a vezetőség köthette volna az ebet a karóhoz, beinthetett volna a trénernek, vagy éppen busás kivásárlási árat kér. Azonban ilyenkor más aspektust is figyelembe kell venni, mert ilyen kiélezett szituációban nem szerencsés a röghöz kötés: egy alulmotivált, gondolatban máshol járó és máshová vágyó edző egészen biztosan nem tudja megadni a játékosoknak azt a szükséges extra lelki-mentális adalékot, amely esetleg a feljutáshoz kell. Így aztán le kell nyelni a békát és levonni a tanulságot, majd – ha nem is barátságban – jöhet az elválás a szakembertől.

A tények pontos ismerete nélkül úgy tetszik, a DVTK nem a legsportszerűbben járt el, amikor az egyik legnagyobb rivális trénerét nézte ki magának és végül el is happolta, vélhetően olyan ajánlattal, amellyel a Szeged nem tudott versenyezni. Persze az erkölcsöt a mai profi világban számonkérni naivitásnak tűnik, de ez most olyan lépésnek tűnik, amelyet a miskolci szurkolók gyomra is nehezen vagy éppen sehogy sem vesz be. S ha már naivitás: abban is biztos vagyok, ha néhány hét múlva a DVTK esetleg biztossá teszi magának a feljutást, a piros-fehérek csodaszép, megújult stadionjában már Vukmir lesz a legnagyobb király az őt megszerző vezetőkkel egyetemben – legalábbis egy nagyon jól meghatározható többség számára.

Egyébként pedig, ha én diósgyőri vezető lennék, azért eszembe jutna az új szakvezetővel kapcsolatban, hogy ha képes volt a bajnokság hajrája előtt az általa vezetett együttes jó pozíciója ellenére felállni a kispadról és elmenni a riválishoz, vajon nem teszi-e meg legközelebb is, esetleg az újabb szintváltás reményében – csak akkor éppen lehet, a Diósgyőr lesz a rosszabbik végen…

Harmadikként pedig jöjjenek Vukmir feltételezett prioritásai. A szerb szakember tényleg kiválóan dolgozott Szegeden, a tavaszi hadjárat pedig olyannyira lendületesnek tűnt, hogy az élvonalba jutással kecseg­tetett. Ilyen esetekben általában az edzők annyira egybeforrnak az öltözővel – együtt lélegeznek, sírnak, nevetnek a játékosokkal –, hogy jöhet bármilyen ajánlat, megkeresés, csípőből utasítják vissza, még ha a háttérben esetleg gazdasági vagy morális krízis nehezíti is a munkát. Lehet, Vukmir a százból az egy, aki ilyen időszakban egyszerűen elköszön az általa felépített, rábízott csapattól, és átsétál a legnagyobb ellenfélhez. Jöhetnék itt most párhuzammal Molnár Ferenc Pál utcai fiúk című remekművéből, de talán túl közhelyszerű lenne. A szakember valószínűleg visszautasíthatatlan ajánlatot kapott, ígéretet a lehengerlő jövőről, a szakmai előrelépés lehetőségét, örök életet és ingyen sört. Máskülönben nem tudom elképzelni, mi vitte rá, hogy cserben hagyjon egy sikeres közösséget, amely a közös munka gyümölcsének learatása előtt állt.

Szegeden Adem Kapic azt mondja, úgy látja, a játékosokból dacot váltott ki Vukmir távozása, és az ellenfelek immár nemcsak tisztelni fogják a Tisza-parti együttest, hanem félnek is tőle. Ez valós lehetőség, de sajnos az is előfordulhat, hogy a labdarúgók – ha nem is tudatosan – elbizonytalanodnak, miután kapitányuk elhagyja a vitorlást, és csendben átszáll a luxusjachtra, miközben a két hajó azon verseng, melyik ér előbb partot.

Ami biztos, hogy a hajrára a Diósgyőr, de főleg Vukmir nem gyarapította szimpatizánsai számát a semleges futballszeretők között, de még az is lehet, hogy saját szurkolói közül is elvesztett nem is keveset. Innentől viszont a teher még nagyobb: ha a DVTK az új trénerrel nem jut fel az élvonalba, az ország döntő többsége minimum mosolyogni, de lehet, hogy kárörvendeni fog a diósgyőrieken.

Dragan Vukmir februárban azt mondta Pietsch Tibor kollégámnak, hogy jól hangzik a felvetés, miszerint Szegeden válik belőle élvonalbeli edző. Nos, ez már nem valósul meg, ellenben a DVTK-val megélheti álmait – más kérdés, hogy milyen áron.

Utóirat: a történetnek lehetnek olyan szálai, titkos részletei, amelyeket egyik klub, illetve a szakember sem kíván feltárni a nyilvánosság előtt. Ha valóban ez a helyzet ez után az erkölcsileg súlyosan elítélendő csapatváltás után, az óriási tiszteletlenség a szurkolókkal és a közvéleménnyel szemben, sőt baklövés, hiszen a jelenlegi információk alapján a kívülálló csak arra gondolhat: fejlett futballkultúrákban ilyen nem fordulhat elő.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!