Magyarok és díszmagyarok – Malonyai Péter publicisztikája

ŐSZINTE TISZTELETTEL FIGYELEM a mi ­futballmásodosztályunk bajnokságát, egyszerűen azért, mert igazi, mert őszinte, a bajnok kiléte és a feljutás csak az utolsó fordulókban derült ki, a kiesésről a hétvégi utolsó játéknap dönt.

Ez az egyik oldal. A másik, hogy honfitársaim lépnek pályára, ahol nem, ott anyagi következményei vannak, ha külföldiek élvezik a klub vendégszeretetét. Az pedig mindig izgalmas, hogy az NB II-ből feljutók hogyan állják meg a helyüket a legmagasabb osztályban.

Ez persze későbbi történet. Most maradjunk még a jelenben. Mondják, hiába nagy öröm a feljutás, házon belül nem mindenkinél teljes az öröm. Köszönhetően annak, hogy az újoncoknál alapvető, hogy meg kívánják erősíteni a csapatot, a jövevényeknek pedig hely kell, így aztán mindig vannak, akiknek nem jut szerződés, magyarán kénytelenek odébbállni.

Pusmogták is, amikor például az MTK a 31. és a 37. forduló között hét meccsen csak öt pontot szerzett, négy gólt ért el, nyolcat kapott, sorozatban négy vereséget számlált, hogy ez azért van, mert nem mindenkinek szívügye a feljutás, akadnak, akik szívesebben élnék a másodosztály stabil életét. Beszéltek klikkekről is, ami nálam alapvetően érdekkülönbséget rejt. Ezt egyszerűen nem akarom elhinni (túlzok kicsit), a sportról alkotott felfogásom az elmúlt évtizedek úgymond zökkenői ellenére nem változott, még úgy is, hogy tudom: ma már a haraszt nem feltétlenül csak akkor zörög, ha fújja a szél. Meg aztán sok közöm nincs az egészhez, ha volt is ilyen, az ifjú (39) edző, Horváth Dávid dolga (volt) a feloldás. Őt nagyra becsülöm, nagyon remélem, hogy marad a kispadon, persze ez sem tőlem függ.

A lényeg, hogy feljutott a klub.

Kifejezetten örülök neki, mert van kötődésem a csapathoz. Gyerekkoromban nagyapám jóvoltából MTK-meccseken szerettem bele a futballba, meg a Fradién, mert apám pedig a Fradira vitt heti rendszerességgel, de ez egy másik mese. Az MTK-nál egyébként érdekes lehet, hogy hatszor esett ki az NB I-ből, de mindig azonnal visszajutott. Azon persze el lehet gondolkozni, hogy a hat kiesés 41 esztendőn belül (1981–2022) történt, lebontva ez azt jelenti, hogy az együttes csaknem hét évente kényszerült alacsonyabb osztályba. Pedig a csaknem negyedszázadba még így is belefért öt bajnoki cím (1987, 1997, 1999, 2003, 2008), három-három ezüst- (1990, 2000, 2007) és bronzérem (1989, 2005, 2015), valamint szintén három Magyar Kupa-siker (1997, 1998, 2000).

Hogy miért a hullámzás, nehéz a megfejtés. Ami a múltat illeti, a legjobb hangulat akkor uralkodott náluk, amikor a csapat a középmezőny stabil tagja volt, rendszeres vasárnap délelőtti meccsekkel, ebéd előtt sokan mentek ki szívesen a Hungária körúti pályára. Aztán amikor 29 év szünetet követően, 1987-ben a Verebes József vezette társaság bajnok lett, változott az atmoszféra. Azok is elkezdték fenn hordani az orrukat, akik korábban, Verebes mester érkezése előtt is ott voltak az együttes körül, csak éppen... Akkor fogalmazódott meg a tétel, hogy az MTK-nál két dolog szennyezheti a légkört: a siker és a kudarc. A kettő között békében, csendben jól elvan mindenki.

Túlzás? Meglehet, de – ez a tapasztalatom – van benne valami. A háború előtti kimagasló sikerek (1904–1937: 15 bajnoki cím) az évtizedek múltával is hatottak. Mert joggal mondhatta 1981-ben a legendás intéző (de több volt annál), Bakos „Blumi”, hogy „az MTK az NB II-ben is az marad”, a kérdés inkább az volt, hogyan kerülhet egyáltalán szóba esetében a másodosztály. És „Blumi” még említhette, ám az akkori edző, Szarvas László alapvetően balszerencséről, hozzáállásról beszélt, miközben csapata tavasszal csak egy győzelmet számlált.

De a közelmúltból is akad példa a fellengzős mentalitásra. Amikor 2017-ben esett ki az MTK, a beugró tréner, Tamási Zsolt (14 meccs, 15 pont) így fogalmazott: „Az egész tavaszi szezonban összeszedetten futballoztunk, a harmadik legkevesebb gólt kaptuk a mezőnyben, csak éppen a helyzetkihasználásunk ezúttal is csődöt mondott. Ez nem feltétlenül a csatárok kvalitásait minősíti, csupán érzékeltetni szeretném, miért estünk ki.” Hogy a kimaradt ziccereknek miért nincs közük a csatárok képességeihez, fogalmam sincs, meg különben is a sugallat a lényeges: mi nagyon jók voltunk, csak hát a körülmények...

Nem ünneprontásként idéztem fel a múltat, az örömöt az egykori tények aligha homályosíthatják el, meg aztán nincs rosszabb az amiről nem beszélünk, az nincs alapállásnál. Ráadásul az MTK-nál nélkülem is tudják, hogy most jön a neheze.

Például a keretkialakításnál, és itt visszatérek az elejére. Első osztály ugyebár, így lehetőség van arra, hogy külföldiek érkezzenek a Hungária körútra. Nem pártolom, ám hogy kifejtsem, ismét a múlthoz kell nyúlnom. Az MTK legutóbb tavaly esett ki az NB I-ből. A 33 forduló során 40 játékos lépett pályára. Ez még akkor is sok, ha az idényben négy edző, Giovanni Constantino (nyolc meccs), Teodoru Vaszilisz (négy), Márton Gábor (17) és a végső beugró Horváth Dávid (négy) gardírozta a csapatot. Hogy ez mennyire vall következetes szakmai munkára, feleljenek meg rá a licenckirályok, esetünkben legyen elég annyi, hogy 17 külföldi volt közöttük. Mi tagadás, nem nyűgöztek le, egyetlen kivétellel. A montenegrói kapus, Milan Mijatovics megütötte azt a szintet, ami méltó egy nagy hagyományú klubhoz.

Feltűnő ugyanakkor, hogy a 40 között 15 olyan ifjú akadt, aki a mostani feljutásban vitézkedő keretnek is tagja volt. Ezért kérdezem: kell-e egyáltalán külföldi az MTK-ba? Mert ugyebár a klub feltűnően büszke az akadémiájára, U19-es együttese a mostani idényben kifejezetten vitézkedett az UEFA Ifjúsági Ligában. Nem mellesleg a társaság alapvetően Horváth Dávid csapata volt, hiába ült aktuálisan Kanta József a kispadon, ez szintén Horváth Dávid mellett szól.

A kérdés pedig az: miért nem lehet a meglévő fiatalokkal nekivágni nyáron az NB I-nek? Ha tényleg oly nagyszerű képzést ad a Sándor Károly Akadémia, itt az ideje. Kétségtelen, az európai elitklubokban más a futball, más a képzés, ám ha már – hiába volt az a cél egykoron – a kontinens elitjének nem tudnak ifjakkal szolgálni, jöjjön a mi első osztályunk. Akármekkora a különbség Európa és közöttünk, a mi képzésünknek elegendőnek kell lennie a mi bajnokságunkhoz. Mert ha nem...

Ha így van, nem nekem kell megmagyaráznom.

Az MTK másodosztályú keretéből nyolc játékosnak lejár a szerződése, nyolc futballista esetében a megállapodás vége „nem publikus” (remélem, az érdekeltek tisztában vannak vele). Lesz tehát hely az állományjavításra, és – mi tagadás – nagyon félek, hogy jönnek megint a külföldiek. Innen, onnan, amonnan... Mert – mondják – olcsóbbak, mint a honfitársaim. Meglehet, de szimpatikusabb, ha a befektetendő pénzért kevesebb futballista érkezik, de magyar.

Nekem persze könnyű a dolgom, hiszen csak a szívem és a lelkem rabja a témának, a pénzem nem. Így aztán megköszönöm, hogy egyáltalán „meghallgattak”, akikhez szóltam. Ám azt megismétlem, hogy nem szívesen nézem a díszmagyarokat – ahogy hívom a légiósokat –, ezt már sokszor leírtam, és fogom is.

És ha már díszmagyar, az öltözék a maga korában a nemzeti öntudat jelképe volt.

A magyaré – természetesen.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!