Kusza futballföldrajz – Pucz Péter publicisztikája

A VÉGSŐ ELSZÁMOLÁS IDEJE – szerencsére – még nem érkezett el. Ezért nehéz eldöntenem, mit is köszönhetek pontosan a Nemzeti Sport elődjének, a Népsportnak. Egyvalami azonban vitathatatlan. A magyarországi településföldrajzi jártasságomat ott alapoztam meg, ha egyáltalán létezik olyanom. Rossz belegondolni abba, milyen lenne ebbéli műveltségem a korabeli napilap nélkül. Emellett pedig az első ilyetén zavarodottságom szintén az ólmos betűkkel terhelt papírhoz köthető, az 1970-es évek elejétől dátumozva. Mivel egyszerűen nem fért bele a kobakomba, hogyan lehetett korábban kellően híres a Szentlőrinci AC futballcsapata. Miközben a baranyai, akkor még csupán falusi rangot elérő Szentlőrinc meg korai éveimben még a megyei I. osztályban is csupán ritka vendégnek számított. Félelmektől mentesnek tűnt a gyermekkorom, de ezt nem mertem, nem akartam megkérdezni senkitől. Attól tartottam, hogy kinevettek volna a felnőttek, ma már tudom, ezt a lőrinci, számomra kacifántos ügyet önerőből kellett megfejtenem. Mert azt mondták volna nekem: kispajtás, te csak foglalkozz a János vitézzel, az való neked! Meg a szöveges számtanfeladatokkal bíbelődjek, amelyekben a termelőszövetkezet nyolc teherautója óránként 100 (vagy 1000?) métermázsa burgonyát szállított be a központi raktárba. Akkor 15 kocsi 24 és fél óra alatt mennyit is vitt el a közösbe? Ráadásul „Itt van május elseje, énekszó és tánc köszöntse” – ha énekelni lenne kedvem. De nem volt, alig érdekeltek a piros betűs állami ünnepek, sokkal jobban izgatott a labdarúgó NB I állása. Ma talán elvinnének egy pszichológushoz, de az NB I/B, az NB II, sőt, még az NB III is jobban lekötött, mint az, hogy a gólya főnevet hogyan kell helyesen leírni a pontos „j” meg az „ly” világában bolyongva. Azután új ajtók is kinyíltak számomra, mert elkezdtem böngészni a megyei I. osztályú meg a BLSZ-es focitabellákat, aminek eredményeként addig ismeretlen világba csöppentem. Igaz, a Pestszentlőrinc kontra Szentlőrinc dilemma nem tűnt el villámgyorsan, de bíztam a későbbi megvilágosodásban. Meg az odáig vezető rögös útban.

Azért az némileg összekuszálta a fejemben az erővonalakat, amikor múltidézésként Dunapentele helyett Sztálinvárost emlegettek a honi futball akkori nosztalgiázói, de a Dunaújváros mint összetett szó világosan jutott el a tudatomig. Viszont Tiszaszederkényről korábban egy szót sem hallottam, Leninvárost elfogadtam, ha lehet Leningrád, akkor miért is ne?! Azokból aztán már felnőttként könnyen le tudtam vezetni Szentpétervárt meg Tiszaújvárost is. Bár az utóbbinál, átmenetileg, az 1980-as évek első harmadában az Olefin csapatnév okozott némi galibát, igaz, kinyomozhatót. Abban ellenben bizonyos lehettem, a Pelé nevével fémjelzett Santos semmilyen „rokonságban” sem állhat a Somogy megyei Sántos együttesével. Sportos, egyben sajtós kalandozásaimban sokat lendített a sorsomon az, amikor egy szép hétfői napon, valamikor úgy ’74 tavaszán fiatal úttörőtársam, Géza beavatott egy titokba. Elmagyarázta, a táblázatokban mit jelentenek a számoszlopok meg a sorok. Attól kezdve a pad alatt, óra közben lesve a hasábokat, sokkal izgalmasabbá vált az orosz rendhagyó igeragozás is. Azóta sem felejtem el a cimborának az önkéntes, felvilágosító szívességet, mert a jó viszony megmaradt közöttünk. Ő igazi fogadási guruvá nőtte ki magát, ezért megőrződött közöttünk az azonos „nyelv”, a sportszámok értése. Mintha kottát olvastunk volna, annak minden apró rezdülésével. A következő héten jó lesz a „dönci” a megyében, vagy a járásiban a Lánycsóknak, ami már önmagában is pikáns falunévnek tetszett.

Visszazökkenve azonban a geográfia világába, félretéve a felesleges képzettársításokat, azt hamar elsajátítottam, mit jelent Újpest, Kispest, Csepel, bár már nehezebben ment a VM Egyetértés, mert az egy pécsi gyereknek nem direkt módon jelentette Soroksárt. A Vasas meg Angyalföld viszonya azért számított könnyebb olvasatnak, mert olyan sokszor említették a sportlap oldalain, hogy illett képben lenni. Szerencsémre abban az időben nem értesültem róla, hogy Horthy Miklós feleségének tisztelettel adózva Magdolnavárosként is emlegették a kerületet a II. világháború előtt, ha nem is a sportrovatokban. Aki azonban a Ferencvárosról nem tudott, az valószínűleg analfabétaként tengette sivár életét, legalábbis felénk gyanús alaknak számított. Olyannak, aki képes lehet engem is leleplezni, miközben a szakirodalomban leltem örömömet a környezetismeret tantárgy helyett. Mindentől függetlenül, a IX. kerület még annak is értelemszerűnek számított, aki a húsznál is több fővárosi városrészt nem sorolta fel emlékezetből. Nyilván nagyon nem tartozott a keverhető kategóriába a Ferencvárosi TC, illetve a Ferencvárosi VSC, ha már a részletekre is ki szeretnék térni. Az Üllői úton ez a józan ész keretei között fel sem vetődött senkiben, de – ezzel nem lenézve magamat – azért a fővárostól távolabb is felcseperedtek kezdő sportrajongók.

A vidéki MÁV DAC hamarosan egyenlővé vált Győrrel, mert Dunaszerdahelyről nem sűrűn jelentek meg cikkek emlékeim szerint, vagy a csehszlovákiai eseményeket nem fogtam fel. A Videoton ellenben csak áttételesen üzent Székesfehérvárról. A Diósgyőr kontra Miskolc elvi ellentét feldolgozásához szintén szükségem volt néhány hétre. A SZEOL szegedi mivolta meg teljesen nyilvánvalónak számított. Szolnok, Szentgotthárd, Szerencs szóba sem jöhetett. Igaz, a felsorolt városokban egyetem sem működött, de egy általános iskolás lurkó, dőre módon, csupán felületesen figyel a felsőoktatásra. Más kategóriában indult a Kossuth KFSE, mivel abból levezetni Szentendrét, már kellett némi elhivatottság meg furfang.

Alsóbb futballbugyrokban kalandozva a képzettársítás határait régen túlléptem egy Magnezit–Mezőfi SE összecsapás okán. Visszaidézve az eseményeket, valóban az autizmus határát súroló tudásszomjra volt szükség, ha valaki szerette volna megtudni, miről is írt a Népsport. Főleg tízévesnél ifjabban, amikor még a közvetlen környezetem sem ismerte fel kezdődő, kissé titkolt bolondériámat.

Néha viszont az egyszerű is lehetett nagyszerű, mert a Sülysáp, a Gávavencsellő, a Rakamaz egy újonc futballőrült számára eléggé izgalmas olvasmány volt, miközben más kortársak „még” A Pál utcai fiúknál tartottak. Ami a maga nemében ugyan zseniális ifjúsági regény, ám mivel kötelező olvasmánynak ajánlották kellő szigorral, hát kevésbé számított vonzónak számomra fél évszázaddal korábban. Bezzeg hogy a Lehel SC jászberényi, na, az már felkeltette az érdeklődésemet! Különösen, miután rádöbbentem, hogy az iskola legszebb lányánál, Ilikénél nincsen esélyem. Pedig az apja NB I-es labdarúgó lehetett egykoron, de az semmit sem nyomott a latban, hogy tudtam az öreg múltját. Persze ha a papa sejtette volna az összetett érdeklődési körömet, úgy mindjárt más lett volna a leányzó fekvése. Így maradt a megyék, égtájak kavalkádja, az inkább való egy pubertáskorhoz közeledő srácnak, mint az amúgy bonyolult nőügyek, még akár kicsiben is. Ráadásul a futballban gyerkőcként még alig-alig csalódtam, ebből is kitűnik, más naptárak voltak forgalomban, hiszen április 4-ét még pirossal jelölték a nyomdászok.

Most meg, így 2024 szeptemberében, a honi labdarúgó NB II-ben hét forduló után az éllovas nem más, mint a Szentlőrinc SE, újoncként! Nyilván azért, mert „nagyon félnek”, ennek következtében előremenekülnek. Aminek talán még a pestszentlőrinciek is örülnek a távoli retyerutyaság ürügyén. Magam persze még inkább szárnyalok lélekben, hiszen már tudom, mi a rejtély megoldása a főváros kontra kisváros viszonylatban. Bár ismereteim szerint az argentin San Lorenzo eddig még nem akarta felvenni a testvéri-rokoni kapcsolatot a magyar kisvárossal, de ez utóbbit sem lehet kizárni. Főleg, ha egyes ráérő személyek ott is szemlézik a magyar sportnapilapot, annak világhálós változatát, közelebbről másodosztályú futballtáblázatát.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!