A Ferencváros az 1966-os – tavaszi-őszi rendszerű – labdarúgó-bajnokságban 5:2-re és 5:3-ra verte meg az Újpesti Dózsát, de Tátrai Sándor vezetőedző így sem lehetett maradéktalanul elégedett a csatárok teljesítményével. Vagy csak rálelt egy gyöngyszemre, aki innen a húszon is helyet követelt magának Albert és Varga oldalán a kezdőben; ezért vagy azért, de a két csapat november 16-i MNK-negyeddöntőjére Karába Jánost a 19 esztendős Szőke István váltotta a jobbszélső posztján. Jó húzás volt. A Fradi ezúttal öt helyett hatot vágott, és a 6:3-as diadalból „Szöszi” négy góllal és két gólpasszal vette ki a részét. Még a labdavirtuóz Zámbóval is „öngólt rúgatott”, a hatodikat pedig jó harminc méterről verte be a bal sarokba a megdermedt Szentmihályi mellett.
A Megyeri úti kilencven perc során egyszerre született meg egy ferencvárosi legenda és egy újpesti fóbia. Az utóbbi a kiváló válogatott kapus, Szentmihályi Antal idegeit tette próbára. Hiszen állítólag nemegyszer megesett, hogy a Fradi–Dózsa előtti napokban, estéken a zöld-fehér szurkolók azzal hívták telefonon a Szentmihályi-lakást, hogy Szőke az edzés végén sötétedésig lövi a szabadrúgásokat, és a vonal túloldalán erre dühödt vagy rémült kiáltás volt a válasz. Ha nem igaz – többen vallják, hogy az –, akkor is jópofa történet a magyar futball utolsó hőskorából. Az 1970-es évek elejére a fradisták fő vigasza az addigra egyeduralkodóvá váló, 1969 és 1975 között sorozatban hét bajnoki címet nyerő lilákkal szemben az volt, ha a derbin (amelyet akkoriban még senki sem nevezett annak) Szőke Pista a tizenhatos környékén szabadrúgáshoz állította le a labdát. Az 1971–1972-es idényben, az ősszel 18 méterről bombázott a kapuba – Szentmihályi a Népsporttól így is 9-es osztályzatot kapott –, a tavaszi Megyeri úti visszavágó előtt pedig híre járta, hogy a hazaiak külön készülnek Szőkéből; Bene utánozza a lövéseit, a sorfal és a kapus pedig igyekszik hatékonyan reagálni. A találkozó 17. percében aztán Maurer fellökte Albertet, és Szőke ismét csak 18 méterről a bal felső sarokba csavart. A sorfalból erre kiszólt valaki: „Gyakorolja a k…va anyja!”
Hogy mindennek mi most az apropója? Annyi, hogy Szőke István ma ünnepli a 75. születésnapját!
Illetve, hadd dicsekedjek el vele, évek óta együtt ünnepeljük, mert a feleségem is február 13-i, és kettejük közül Pistát ismertem meg korábban. Gyerekként bálványoztam, de természetesen a közelébe sem kerülhettem, kezdő újságíróként az 1989. áprilisi, Málta elleni hazai vb-selejtezőre készülő műsorfüzet társszerzőjeként beszéltem vele életemben először. Az 1972-es, ugyancsak itthon 3–0-ra megnyert vb-kvalifikációs meccs volt az apropó, először Bene Ferencet hívtam fel, mert gólt is lőtt, és mert a mérkőzést Újpesten rendezték, de őszintén szólva szinte semmire sem emlékezett. Érthető, volt része „néhány” nagyobb csatában is, ezért kerestem meg telefonon Szőkét. Aki nagyjából tollba mondta a három gólt és a nagyobb helyzeteket. Hitetlenkedve kérdeztem, mikor nézte meg legutóbb a tizenhét évvel korábbi felvételt, mire azt felelte: „Soha, elég jó a memóriám.” Ezt azonnal tesztelendő felvetettem, emlékszik-e arra, amikor Fradi-pályafutása vége felé idegenben, a második félidőben cserélték be, azonnal előkészített két holtbiztos helyzetet, a másodikat Kű értékesítette is, ezzel változott 2–0-ra az eredmény. „Persze, 1974 tavaszán 2–1-re nyertünk Csepelen” – felelte, én pedig úgy döntöttem, ezt az embert meg kell ismernem. Megígértem, ha elkészül a műsorlap, küldök neki belőle, ő erre azt mondta, ne küldjek, vigyek személyesen a József utcába, a Volán klubba. Ennek harminchárom esztendeje. Azóta járok a Volánba.
Kezdetben alig hittem, hogy maga Szőke Pista kérdezi meg, mit iszunk, hogy ő hozza ki a rántottát, a brassóit, a hentesbordát, hogy majdani feleségem az ő párjától, Jutkától tanulja meg a felülmúlhatatlan mákosguba elkészítését. Ezt az élményt azóta jó néhány cimborám is átélte. Egyiküket, aki ismeretlenül is rendre áradozott Szőkéről, először azzal vittem le a Volánba, hogy érni fogja „némi” meglepetés. Amikor aztán befelé menet meglátta, hogy Pista áll a pultban, a döbbenettől nem tudott megszólalni, az első sokkból ocsúdva megkérdezte, miért szórakozom vele, és ezt hogyan intéztem el. A harmadik sör után, amelyet a bálványa hozott ki neki, elhitte, hogy ez itt a hétköznapi a valóság. Szőke István saját klubjának nem az otthon a pénzt számoló tulajdonosa, hanem háziura, főpincére, showmanje.
További néhány sör után a barátom annyira nekibátorodott, hogy megkérte Pistát, rúgjon neki egy szabadrúgást. Ő rögvest vállalkozott is rá, labda híján nekifutott a semminek, lendítette a lábát, és jobb belső rüszttel látványosan a „vissza”, azaz a jobb alsót vette célba. Józsi az ott vacsorázók közepes rémületére lendületes vetődéssel becsúszott a jobb egyes asztal alá, a két kézfejével kiütötte a „lövést”, Pista pedig széles mosollyal mondta neki: bravúr volt, védted!
Íme, egy átlagos este a Volánban az 1990-es évek elejéről. Ahol ha virtuális szabadrúgásokat már nem is háríthat, de máig rendkívüli mérkőzéseket idézhet fel az egyszeri vendég, ha a tulaj leül az asztalához. A fent említett Fradi–Dózsákon kívül válogatott hősi eposzokat is. Például az 1972. május 17-i belgrádi magyar–románt, amikor és ahol a budapesti és bukaresti döntetlen után harmadik, mindent, de legalábbis az Eb-részvételt eldöntő összecsapás 87. percében tűpontos, alsó sarkos lövéssel szerezte meg a 2–1-es diadalt és az Eb-indulást szentesítő gólt. (Ez volt az a meccs, amelyen Deleanu és Kű összefejelt, az utóbbi arcából dőlt a vér, előbbi négy fogát veszítette el, mert mint a székelyek mondták, „Kűbe harapott”.) Amúgy három nappal korábban, a bukaresti 2–2 alkalmával is betalált. 1973 júniusában a svédek elleni gyászos emlékű 3–3 – e döntetlennel lemaradtunk az 1974-es vb-ről – is az ő megdicsőülését hozhatta volna, ha a hajrában, 3–2-es vezetésünknél szokásához híven bevarrja a 17 méteres szabadrúgást, de a lécet trafálta telibe.
Tizenhárom fellépés adatott meg neki a nemzeti mezben. A képességeihez mérten érthetetlenül kevés, de 27 évesen kikezelhetetlenül makacs lábsérülés kínozta, ráadásul kegyvesztett lett az új Fradi-edzőnél, Dalnoki Jenőnél. A fáma úgy tartja, Jenő bácsi még abban az időben neheztelt meg rá, amikor egy egymás közti fociban az ifista Szöszi a bolondját járatta vele. Valóban kedvenc foglalatossága volt az aktuális balbekket hintába ültetni, az újpesti Juhász Péterrel az is megesett, hogy két oda-vissza cselétől kétszer is lecsücsült, majd ültében azt mondta: most már add be! Pista legalábbis így mesélte. Azt is váltig állítja – és nála képtelenség eldönteni, mennyire komolyan, mennyire a poén kedvéért –, hogy akadt az őrzésével megbízott védő, aki a szünetben szédülésre hivatkozva cserét kért. Dalnoki Jenő sohasem tett volna ilyet, de kettejük kibékíthetetlen ellentéte akkor vált nyilvánvalóvá előttem, amikor Jenő bácsival az utolsó interjúmat készítettem. Karácsony előtt kerestem fel az otthonában, ihletett, ünnepi hangulatban beszélgettünk, egészen addig, amíg Szőke nevét említettem; ekkor valósággal megrázkódott, üvölteni kezdett, a felesége jött be csitítgatni, nyugtatgatni, nehogy megint infarktust kapjon.
Azt hiszem, rajta kívül minden fradista minimum kedvelte, kedveli Szőke Pistát. Amikor Varga Zoltán – 1968-as „disszidálása” után – 1991-ben először tért vissza hivatalosan a Ferencvároshoz, a Császár 50. születésnapjára rendezett ünnepi mérkőzésre, az öntörvényű jobbösszekötő első útja is a régi jobbszélsőjéhez vezetett. Flóri és Zoli már régen nincs közöttünk, de Pista van, és ha a sport mellett az életben is létezik papírforma, még nagyon sokáig lesz is. Mert ahogyan hetvenévesen páros lábon ugrándozva, öklözve ünnepelte az Elek Gyula Arénában rendezett jótékonysági öregfiúktornán az MTK elleni győztes gólját, abból sugárzott az örök futballista, a játékos ember.
Így pedig a 75 szép, de mégis csak egy szám, nem több annál. Ha belépek a Volánba, hogy azt mondhassam, Pista, Isten éltessen, ugyanaz az arc fog visszanézni rám, amelyik harminchárom esztendővel ezelőtt.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!