Zöld-fehérek egymás között – Deák Zsigmond publicisztikája

Tizenkét napon belül kétszer játszik egymással a Ferencváros és a Paks futballcsapata, előbb az NB I 30. fordulójában, majd a Magyar Kupa döntőjében. Utóbbi kapcsán a sorozat előrehaladásával párhuzamosan egyre inkább úgy gondoltam, labdarúgásunk kluboktól független általános érdeke a Fradi–Újpest derbi létrejötte. Ez ugyanis az aktuális csillag- és szurkolói hozzáállás közepette akár 40-50 ezer nézőt vonzott volna csodás nemzeti stadionunkba, a Puskás Arénába. Mivel rég túljutottunk azokon az időkön, amikor a bajnokság és a kupa hasonló értékűnek számított erkölcsileg, szakmailag és népszerűségben egyaránt, vonzónak tetszett a perspektíva. A nálunk is tapasztalható világjelenség oka, hogy a minden szempontból, így anyagilag is Kánaánnak számító Bajnokok Ligájába szimpla kupagyőzelemmel lehetetlen jegyet váltani, a mieink momentán az Európa-konferencialigának veselkedhetnek neki. Mármint a paksiak, ha nyernek, hiszen az FTC a már megszerzett NB I-es aranyérem birtokában a sokkal jobb lehetőségekkel kecsegtető BL-selejtezőre jogosult.

Néhány üdítő kivételtől (Anglia, Németország) eltekintve tehát az országos kupasorozatok – annak ellenére, hogy az alsóbb osztályú, ismeretlen kiscsapatok itt irányíthatnak magukra némi ref­lektorfényt – mindenhol veszítettek jelentőségükből, s a bajnokságok árnyékába kerültek. Ezért örültem volna annak a bizonyos „nagy tömegvonzású” derbinek az MK-döntőben, ám a négy között a Paks tükörsimán felülmúlta a lilákat, s igazán megérdemelte, hogy története során először finalista legyen. Ráadásul így újabb sikerre vitte azt a klubmodellt, amelyet egyedül képvisel a hazai első osztályban: gyakorlatilag a versenyhátrányt tudatosan felvállalva, szűkebb merítésből, kizárólag magyar játékosokkal küzd a többiekkel. Ez a fajta elhivatottság már csak azért is kalapemelést érdemlő, mert abszolút szembemegy a nemzetközi trenddel, ám így is válogatottakat, gólkirályokat ad a magyar labdarúgásnak. Ádám Martin 29 meccsen szerzett 29 gólja, 1/1-es átlaga korábbi nagyjainkat idéző unikumnak számít itthon az utóbbi négy évtizedben, amihez a tankszerű csatárt a maga nagyszerű teljesítménye mellett csapata szintén sajátos, a támadójátékot mindenek fölé helyező taktikája segítette hozzá. A saját ötösre leparkolt buszból ki-kicsapva lehetetlen az ilyesmi.

Ha valaki azt gondolja, hogy a tolnaiak dicsérete implicite a Ferencváros kritikája részemről, alapvetően rosszul gondolja. Azokat bírálom, akik rosszabb stílusban gyengébb teljesítményt nyújtanak légiósokra támaszkodva, legalább annyi pénzből, mint a Paks, mert ennek tényleg semmi értelme. Annak viszont van, amit – az utóbbi évek hazai és nemzetközi sikerei ismeretében – a Fradi csinál. Imádom, amikor egyesek ilyenkor a relativizálás sanda szándékával azonnal a múltat hánytorgatják fel, a korabeli nézőszámokat, a VVK-győzelmet, Albert Flórián Aranylabdáját. Aki nem tud együtt élni azzal, hogy a realitások talaján sohasem lesz a Ferencvárosnak több aranylabdása, harmincezer feletti átlagnézőszáma, mint a hatvanas években – a saját húszezres és a többi kisebb, egyébként modern, új stadionban játszva ez ugye eleve lehetetlen –, s ezzel párhuzamosan eltagadja a jelen eredményeit, az örökre megkeseredett, begyepesedett emberként tengeti majd a napjait.

Igenis jelentős fegyvertény, hogy az FTC sorozatban a negyedik bajnoki címét nyerte meg, mint ahogy az is, hogy szintén sorozatban harmadszor ért oda a BL vagy az Európa-liga csoportkörébe hosszú, kemény selejtezés után. Ehhez a túlnyomó többség által járt utat választotta, néhány válogatott szintű magyar futballista mellett rátermett(nek vélt) külföldiekkel igyekszik érvényesülni a piacon. Olcsóbban próbál venni, mint eladni, s közben szakmailag fejlődni; lássuk be, azért ez nem egyszerű feladat, de úgy tetszik, megoldható. Hazai szinten a fővárosi zöld-fehérek anyagi és egyéb lehetőségei a legjobbnak mondhatók, de könyörgök, melyik legyen a kirakatcsapatunk, ha nem a Fradi?! Gyakorlatilag a modern magyar labdarúgás megszületése óta egyértelműen a legnépszerűbb klub, a legtöbb nézőt vonzza, gazdasági szakkifejezéssel élve a legjobb brand az országban, sőt, a térségben is azzá válhat, ha így folytatja. Nyilván az itthoni vetélytársaknak egyre nehezebb felvenni a versenyt vele, de akkor mit szóljanak, mondjuk, a bolgárok a Ludogorec sorozatban 11., a németek a Bayern München 10. vagy az osztrákok a Salzburg 9. aranyérméhez? Persze azt is meg lehet tenni, hogy hagyjuk a patinás klubot elsorvadni, majd homályos, ellentmondásos indoklással száműzzük az NB I-ből, mint másfél évtizede történt, csak ezzel éppen szembemegyünk a magyar futball alapvető rövid, közép- és hosszú távú érdekeivel.

Sötét időszak volt, reményeink szerint sosem tér vissza, hagyjuk is, koncentráljunk inkább a jelenre és a jövőre. A szakma és a közvélemény általános igénye szerint a legjobb magyar játékosoknak az elitbajnokságokban a helyük, de legalábbis a miénknél színvonalasabb ligákban. Teljesen logikus felvetés, vitának nincs helye, kerüljenek ki ilyenek minél többen az utánpótlás-akadémiákról. Jó, de akkor kikből válogathat a Fradi? Ahol most tart s ahová igyekszik, ott, mint említettük, a hazai válogatott szint alapkövetelmény. Innen nézve mindjárt nehezebbnek tűnik minél több jó magyar labdarúgót itthon tartani még a Fradinak is. Ehhez képest Dibusz Dénesnek egyetlen balszerencséje, hogy Gulácsi Pétert még nála is magasabban jegyzik, Botka Endre szintén élvezi Marco Rossi szövetségi kapitány bizalmát, ha épp nem sérült, Vécsei Bálint most verekedte vissza magát a keretbe. Szalagszakadása után meggyógyult Sigér Dávid is, a kézdivásárhelyi születésű Pászka Lóránd pedig megmutatta a székely virtust a csapat bal oldalán az Újpest elleni derbin. Ő 15 évesen került a szegedi Grosics Akadémiára, 17 esztendősen már a felnőttek között szerepelt, Gyula, megint Szeged, majd Soroksár érintésével érkezett a Ferencvároshoz. Tökéletes és követendő példa külhoni tehetségeink beépítésére a sportág anyaországi vérkeringésébe. A kapuból sokat látott Bogdán Ádám megfelelő alternatíva Dibusz cseréjeként, a fiatalok közül Csontos Dominik és a Dunaszerdahelyre kölcsönadott Szánthó Regő viselte még a Fradi-mezt magyarként az idényben.

Sok ez vagy kevés? Lehetne több, persze, mint ahogy a játékperceik száma is, de az említett okok miatt meg lehet érteni, ha a klub vezetői nem mondanak le a légiósok alkalmazásáról. Van, aki bevált, van, aki kevésbé, de ha a többség az előbbi csoportba tartozik, s miután az Üllői úton bizonyította rátermettségét, egy kerekebb összegért tovább lehet passzolni nívósabb bajnokságba, mindenki jól jár. Ez a modell abszolút megfelel a mai világfutballnak: a Tűzföldtől a Balkánon át Skandináviáig, Dél-Amerikától Afrikán keresztül Ázsiáig képben és résen kell lenni, s azonnal lecsapni arra, aki megfizethető és hasznot hozhat. Ezt a hasznot aztán nem lehet felélni, elsikkasztani, hanem vissza kell forgatni, hogy fialjon, mert akkor a következő átigazolási időszakban már egy lépcsőfokkal feljebb lehet lépni, még jobb futballistákkal hasonlóan folytatni.

A patinás, népszerű, a világszinten járt utat választó, itthon egyre inkább egyeduralkodóvá váló Ferencváros és a csak magyarokkal működő, bajnoki negyedik helyezett, a kupadöntővel történelmet író Paks tehát tizenkét napon belül kétszer is összecsap, előbb pénteken NB I-es rangadón, majd május 11-én az MK-fináléban. 2006 júliusában, amikor a tolnaiak először rúgtak labdába az első osztályban, a Fradi épp az NB II-es purgatóriumban kezdte meg kényszerű vezeklését. S tessék, tizenhat év múlva a legmagasabb hazai szinten, értékes trófeáért csatáznak egymással. A zöld-fehér siker garantálható, s titkon nagyon drukkolok, hogy ez a szereposztás is vonzó legyen a nézőknek. Elvégre bizonyos szempontból a mai magyar klubfutball két sikercsapatát láthatják.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!