Vb 2014: kis német világbajnoki történelem

 

„A futball egy olyan sport, ahol 22 játékos kerget egy labdát és a végén a németek nyernek" – mondta elkeseredésében a legendás angol gólvágó, Gary Lineker az 1996-os kontinenstorna után. Hogy igaza volt-e? Természetesen nem.

És közbeszólt a történelem

Annyira nem, hogy a XIX. század végén, amikor az első németországi alkalmi válogatottak megmérkőztek a hasonszőrű brit egyletekkel, rendre a szigetországiak győztek, nagy gólkülönbséggel. A Német Labdarúgó-szövetség (DFB) 1900-ban alakult meg, és nyolc év múlva vívták az első hivatalos válogatott derbit, Svájc ellen (3:5). Az 1930-as világbajnokságra nem kívántak elutazni a córesz miatt, de az 1934-esen ott voltak, sőt, bronzéremmel térhettek haza. A hazai olimpiai kudarc után Sepp Herberger lett a szövetségi kapitány, aki a történelmi események miatt egyre nagyobb területről választhatott játékosokat, ám az osztrák menőkkel felturbózva is kiestek az első körben az 1938-as nagy tornán.

A berni csoda

A II. világháború után egy időben három nemzeti tizenegy is létezett: a kelet- és nyugatnémet, valamint a Saar-vidéki. Herberger jó érzékkel maradt az NSZK-ban, így a berni csoda keretein belül a legközelebbi vb-n a döntőben 0:2-ről fordítottak legényei az Aranycsapat ellen. A Turek – Posipal, Kohlmeyer, Eckel – Liebrich, Mai – Rahn, Morlock, O. Walter, F. Walter, Schäfer tizenegy visszaadta egy nemzet önbecsülését ezzel a győzelemmel. Fordított eredmény esetén egyébként Puskás Ferencék tették volna ugyanezt...

Dupla siker

A keleti mostohatestvér, az NDK szövetsége 1951-ben lett FIFA-tag, és bár nyertek olimpiai éremből minden fajtát (na ja, az álamatörizmus diszkrét bája), csak egyetlen világbajnokságra kvalifikálták magukat: 1974-ben. Igaz, akkor legyűrték az NSZK-t 1–0-ra, Jürgen Sparwasser találatának köszönhetően. Azon a tornán viszont a házigazda nyugatnémetek tartották otthon az aranyat, bizony csöppet sem érdemtelenül. Ki is járt már nekik a siker: címvédőként 1958-ban a negyedik helyen zártak, 1962-ben leszerepeltek, 1966-ban, immáron az elindult Bundesliga lévén legalizált profikkal csak a döntőben kaptak ki a rendező angoloktól, hosszabbítás után – mi is kiveséztük már itt az NS Online-on, hogy a sorsdöntőnek bizonyuló harmadik és negyedik hazai találattal is volt egy kis bibi: előbbinél nem volt benn teljes terjedelmével a labda, utóbbi előtt néhány szurkoló a pályára szaladt.

Négy évvel később az olaszok parancsoltak megálljt az elődöntőben az egyik Évszázad mérkőzésén a sok közül, de a bronzot megcsípték Uruguay ellen. Bánatában a legendás kapitány, Helmut Schön Franz Beckenbauer köré a legendás Bayern, Mönchengladbach páros tagjaiból egy világverő csapatot épített, amely 1972-ben Európa-bajnok lett, majd két év múlva az esélyesség terhét elviselve otthon tartotta a világbajnoki serleget, ahogy már említettük. Gerd Müllerék a fináléban hamar hátrányba kerültek a totális futballt akkoriban csúcsra járató, Johan Cruyff vezette hollandokkal szemben, ám Paul Breitner büntetőjével egalizáltak, majd a zseniális gömbemberke, Müller góljával megnyerték a mérkőzést (Maier – Vogts, Schwarzenbeck, Beckenbauer, Bonhof – Breitner, Overath, U. Hoeness – Hölzenbein, G. Müller, Grabowski összeállításban).

Schön, nagyon Schön

A Fritz Walterék utáni legnagyobb sportkatarzist kiváltó 1974-es német csapat minden csapatrészében akadt korszakos klasszis. A kapuban a sokat bohóckodó, de kiváló reflexekkel megáldott Sepp Maier, a védelemben a Császár, a világ valaha volt egyik legjobb labdarúgója, Beckenbauer és fegyverhordozója, Georg Schwarzenbeck, a „Terrier", alias Berti Vogts; a középpályán a játékmester Wolfgang Overath (akinek egy olyan kiváló futballistát sikerült háttérbe szorítania, mint Günter Netzer), elöl pedig a tornán négy gólig jutó Gerd Müller, a „Nemzet Bombázója". Különleges szerepet töltött be a gárdában a maoista-marxista, minden tekintetben extrém bal oldali labdarúgó, Paul Breitner, akit nyers, szókimondó stílusa miatt kevesen kedveltek a keretből és főleg a vezetőségből, ám a loboncos Che Guevara-rajongó három gólja és számtalan gólpassza nélkül aligha született volna meg a vb-győzelem. Végül, de nem utolsósorban: a kispadon egy nagyszerű taktikus, Helmut Schön (vezetéknevének jelentése szép) ült.

Kevesen gondolták ekkor, hogy ez volt eme zseniális generáció utolsó „aranyos" sikere, de azt is, hogy visszavonulásuk után csak néhány évet kell várniuk a drukkereknek egy újabb ütőképes nationalelfre (Nemzeti tizenegyre).

Beerrel sem ment

A Schön-legénység két év múlva az Európa-bajnokságon a döntőig jutott, ám elbukta a Csehszlovákia elleni tizenegyespárbajt. 1978-ra Schönnek teljesen új csapatot kellett építenie, hiszen csak Maier, az elnyűhetetlen Vogts és Rainer Bonhof „élte túl" a két világbajnokság között eltelt négy évet. Argentínában az új generáció (Rolf Rüssmann, Manfred Kaltz, Hansi Müller, a szimpatikus nevű Erich Beer, a játékmester Heinz Flohe és a Klaus Fischer, Rüdiger Abramczik ékpár) két kínkeserves döntetlennel és Mexikó legázolásával lépett tovább a középdöntőbeli csoportba. Itt az olaszok ellen hozta az elvárt gól nélküli döntetlent, a hollandokkal bravúrosnak mondható 2–2-t ért el, ám az osztrákok elleni fájó 3–2-es vereség azt jelentette, hogy nem játszhatott még a bronzért sem – Hans Krankl 88. minutumban elért győztes gólja nagyon nem hiányzott a nationalelfnek...

Jószomszédi viszony

Az 1982-es seregszemlére már egy vadonatúj kerettel és egy friss kapitány, Jupp Derwall vezetésével érkeztek a szövetségi németek, ráadásul egójukat növelendő friss Európa-bajnokként. Csoportjuk nyitómérkőzésén „ennek örömére" kikaptak Algériától, de Chilét Karl-Heinz Rummenigge mesterhármasával legyőzték, így az osztrákok elleni igencsak megegyezésgyanús „szalongyőzelem" azt jelentette, hogy mindketten továbbjutnak. Finoman szólva sem szakadtak össze a felek a nagy hajtásban... A középdöntőre viszont összekapták magukat: a bombaerős angolok ellen kiharcolták a maguk 0–0-s döntetlenjét, és mivel a házigazda spanyolokat Pierre Littbarski és Klaus Fischer góljával legyőzték, továbbléphettek a spanyol–angol meccs 0–0-jának köszönhetően. Az elődöntőben a Platini, Giresse, Tigana trió által vezetett franciákat gyűrték le nagy csatában, reménytelennek tűnő helyzetből fordítva. A Santiago Bernabéu-beli döntőben aztán az olaszok imponáló magabiztossággal verték meg a Derwall-legénységet: Paolo Rossi, Marco Tardelli és Alessandro Altobelli góljával már 3–0-ra vezettek, amikor a veterán Breitner szépíteni tudott.

Ezüstgeneráció

Nagy vonalakban már körvonalazódott a Mexikóban még jobban futballozó német csapat (Schumacher – Kaltz, Stielike, K. Förster, B. Förster – Dremmler, Breitner, Briegel – Littbarski, Fischer, K.-H. Rummenigge). Talán jobban meg tudták volna szorongatni a fináléban az olaszokat, ha az 1980-as Eb-n zseniálisan irányító „angyali" Bernd Schuster a felesége parancsára nem marad otthon; ha a Hamburgot 1983-ban BEK-győzelemre vezénylő Felix Magath nem játszik formán kívül, az Eb-gólkirály Klaus Allofsszal és az ott ezüstcipős Horst Hrubesch-sel egyetemben. Az 1984-es franciaországi kontinenstornára nem is tervezett alapos változásokat Derwall, csak az időközben feltűnt fiatalokat (Guido Buchwald, Andreas Brehme, a korábban kispados Lothar Matthäus, Rudi Völler és Wolfgang Rolff) építette be csapatába, de már a csoportküzdelmek során kiestek.

Derwall ezzel együtt szépen, Eb-arannyal és vb-ezüsttel búcsúzott; helyét az edzősködés gondolatával addig egyáltalán nem kacérkodó Beckenbauer vette át. A Császár a mexikói világbajnokságra az előde bizalmi embereire épített gárdával utazott ki, természetesen felmutatva néhány általa felfuttatott tehetséget, lásd Thomas Bertholdot, Norbert Edert vagy Matthias Hergetet. A leginkább a Schumacher – Berthold, Jacobs (Herget), K. Förster (Augenthaler), Briegel (Brehme) – Eder, Matthäus, Magath, Littbarski (Rolff) – Allofs (Völler), K.-H. Rummenigge vonulattal leírható császáriak kezdésként ikszeltek az Enzo Francescoli vezette urukkal, bedarálták a skótokat, így a dán dinamitok elleni sima vereséggel is továbbléptek.

A nyolcaddöntőben Matthäus 87. percben szerzett szerencsés góljával legyűrték a meglepetéscsapat Marokkót, 0–0 után büntetőkkel elbúcsúztatták a házigazdákat, majd kissé könnyedebben újra legyőzték az ősi rivális franciákat. A döntőben a Diego Maradona vezette argentinok vártak a nationalelfre. A fináléra bizonyára sokan emlékeznek a harmincas generációtól felfelé a kedves NSO-olvasók közül: a gauchók kétgólos vezetést szereztek az 56. percre, de a zöld mezesek Rummenigge és Völler találatával kiegyenlítettek. Végül az akkoriban még szellemi képességei csúcsán lévő Maradona egy csodás gólpasszal, három német közül kiugratta Jorge Burruchagát, aki eldöntötte a „Világkupa" tartózkodási helyét a következő néhány évre.

 

Császár a kispadon is császár

A német közvélemény maximálisan elégedett volt az ezüstéremmel, így „Franz" gyakorlatilag ugyanezzel az állománnyal vágott neki az 1988-as hazai rendezésű Európa-bajnokságnak, természetesen az időközben feltűnt tehetségeket, Jürgen Klinsmannt, Frank Millt, Uli Borowkát, Olaf Thont és Jürgen Kohlert magához szólítva. Az elődöntőben viszont a Van Basten, Gullit, Rijkaard féle tulipánosok előbbi 89. percben kibrusztolt góljával megállították őket. Ekkoriban minden bizonnyal maga a Császár sem gondolta volna, milyen imponáló könnyedséggel nyerik majd meg az 1990-as, Olaszországban megrendezett világbajnokságot!

Az Illgner – Berthold, Augenthaler, Kohler, Brehme – Hässler, Buchwald, Matthäus, Littbarski – Völler, Klinsmann alapcsapattal csatába vonuló NSZK-sok ugyanis erőtől duzzadó, itt-ott fantáziadús játékkal jutottak döntőbe, ahol revánsot vettek Maradonáékon. Már a csoportkörben látszott, hogy nehéz lesz őket megállítani: 4–1-re mosták le Dejan Szavicsevicséket (a fiatalabbak kedvéért: a jugoszlávokat), az Arab Emírségek válogatottja sem úszta meg öt alatt, majd René Higuitáék (a kolumbiaiak) ellen egy kényelmes délutáni átmozgatás alkalmával játszottak szalonremit. A hollandokon Völler és Frank Rijkaard köpködéses magánviadala után Klinsi és Brehme csodálatos góljával bosszút álltak 1988-ért, a csehszlovákokon „Loddar" Matthäus büntetőjével léptek át (a mérkőzés maga sokkal simább volt, mint az eredmény mutatja).

A végére szürkültek el

Az elődöntőben viszont nagyon megizzadtak az angolok ellen. Andy Brehme találatával megszerezték a vezetést, ám Gary Lineker egalizált (egyik találat szerencsésebb volt, mint a másik), nem sokkal a vége előtt. A hosszabbításban nem zördültek meg a hálók, így Stuart Pearce és Chris Waddle hibája kellett a szétlövésben a germánok öröméhez. A döntőben a szintén tizenegyespárbajjal a hátuk mögött érkező argentinok vártak rájuk, ám legjobb csatáruk, Claudio Caniggia nélkül. A németek végig nagy fölényben futballoztak a szürkécske kék-fehérekkel szemben, ám így is egy jogtalan 11-es – Néstor Sensini tisztán a labdát rúgta el előbb, nem pedig Völler lábát – kellett a diadalhoz. (Tegyük hozzá, korábban viszont nem kaptak meg egy jogos büntetőt.) Matthäus végül nem merte elvállalni a 11-esölő Sergio Goycochea elleni párharcot, Brehme viszont nem hibázott („Goyco" egyébként ezt is majdnem megfogta).

A hátralévő időben a gauchók inkább a bírószidással és az ellen rugdosásával voltak elfoglalva, így a nationalelf 1954 és 1974 után újra világbajnok lett. A keret erősségét jelzi, hogy olyan német klasszisok ültek a kispadon bevetésre várva, mint Stefan Reuter, Uwe Bein, Andreas Möller, Andreas Köpke, Hans Pflügler, Olaf Thon, Frank Mill és Karl-Heinz Riedle!

Az egytornás Vogts-éra

Beckenbauert kiváló ütemérzéke most sem hagyta cserben, a csúcson lemondott, így az 1992-es svédországi kontinenstornára egykori játékostársa, a „Terrier", „Bundesberti Vogts" vezette ki a németeket. Az egykori rettegett emberfogó csak minimális változtatásokat vitt véghez a keretben, igaz, olyan tehetségeket, mint Thomas Helmer, Stefan Effenberg vagy Matthias Sammer senki sem hagyott volna otthon. A döntőbe simán be is jutottak, ám ott a lendületes-friss dánokkal nem tudtak mit kezdeni. A nationalelf az amerikai nagy tornára szinte az 1990-es kerettel utazott el, igaz, túl sok feltörekvő tehetség nem is döngette a válogatott kapuját; jellemző módon a keret Benjáminja a 25 éves cserekapus, Oliver Kahn volt.

A bolíviaiak elleni nyitómérkőzést Klinsmann góljával megnyerték, majd a spanyolokkal döntetlent értek el, ellenben Dél-Korea kis híján megtréfálta őket – ekkor már látszott, hogy erőnlétileg nincsenek csúcsformában a fekete-fehérek. A nyolcaddöntőben a 34 éves Völler még egyszer megrázta magát, és duplájával legyőzték a belgákat, ám a következő körben a bolgárok ellen hiába szerezte meg Matthäus büntetőből a vezetést, Hriszto Sztoicskov és Jordan Lecskov két perc alatt elintézte őket. Ráadásul belső válság is sújtotta Vogts legénységét: a nézőknek ki-, illetve bemutató Effenberget haza kellett zavarni a torna közben. A népharag nem söpörte el Vogtsot, aki tanulva hibájából elfelejtette a jóllakott öregeket, és az angliai Európa-bajnokságra betette a fiatalokat és a nem is annyira ifjakat csapatába.

Sammer nagy tornája után csúnya bukás

A döntőben a Köpke – Helmer, Sammer, Babbel, Ziege – Scholl (Bierhoff, 68.), Hässler, Eilts (Bode, 46.), Strunz – Kuntz, Klinsmann tizenegy ha aranygóllal is, de legyőzte a cseheket. A siker záloga a stabil védelem, a sokat futó középpályások és két klasszis, az év végén az Aranylabdát is kiérdemlő Sammer, illetve a csapatkapitány Klinsmann volt. És persze ne feledkezzünk meg a döntőig csak epizódszerepeket kapó, ott viszont csereként beállva duplázó Oliver Bierhoffról sem! A franciaországi világbajnokságra viszont egy „nyugdíjasklub" utazott el. A Köpke – Wörns, Kohler, Thon (Helmer), Reuter – Hässler (Heinrich), Jeremies (Hamann), Matthäus (Tarnat) – Möller – Klinsmann, Bierhoff (Kirsten) gárda életkorban így volt felírható: 36 – 26, 33, 32 (33), 32 – 31 (29), 24 (25), 37 (29) – 32 – 34, 30 (33). Leginkább még az örökifjú Matthäust lehetett dicsérni, és említést érdemel még minden idők egyik legfantáziátlanabb középpályássora, a Heinrich, Hamann, Jeremies, Tarnat négyes. A csoportkört rutinból vették a germán hadak, a nyolcaddöntőben fordítottak Mexikó ellen, de a horvátok 3–0-ra megverték őket. Megjegyzendő, hogy 45 percig olyan jól játszottak déli szomszédunk ellen, mint a tornán még soha, Christian Wörns kiállítása után azonban összezuhantak.

Völler csodát tett

Le is járt Vogts és Klinsmannék ideje, a soron következő kontinensbajnokságra már Erich Ribbeck vezette ki övéit, de az Euro 2000-en sikerült messze alulmúlni a '98-as produkciót. Azóta is borzonganak a futballfanok, ha szóba kerül a német csatársor (Bierhoff, Paulo Rink, Carsten Jancker, Ulf Kirsten) ottani teljesítménye... Ribbecknek természetesen mennie kellett, ám a kiszemelt utódot, Christoph Daumot kábítószerbotránya megfosztotta élete nagy lehetőségétől, így kényszermegoldásként „ravasz róka" Völler vette kezébe az irányítást.

 

Nem sokan irigyelték helyzetét, maximum fizetését, hiszen a Bundesligában akkor már egyértelműen (újra) az idegenlégiósok vitték a prímet, nem volt megfelelő választék a fiatalok közül. Az Eb-csapatból nyolc mezőnyjátékos maradt, és Kahn–Linke–Ballack–Klose tengelyre Völler egy szürkécske, de kőkeményen daráló csapatot épített fel rém egyszerű taktikával: Michael Ballack szervezett, a többiek védekeztek és együttesen imádkoztak, hogy Miroslav Klose vagy Carsten Jancker jó helyre fejeljen (kis túlzással, természetesen). A szaúdiak elleni villámrajt, a 8–0-s győzelem annyira feldobta őket, hogy menetből harcolták ki a továbbjutást az írek és a bombaerős csapattal érkező kameruniak ellen.

A későbbiekben Paraguay, az USA és a házigazda dél-koreaiak sem tudtak ellenállni nekik, de a döntőben a nem sokkal azelőtt a torna legjobbjának választott Kahn közreműködésével nyertek a brazilok. Kapussors. Mindemellett a Kahn – Linke, Metzelder, Ramelow – Bode, Ballack, Frings, Hamann, B. Schneider – Klose, Neuville banda kihozta magából a maximumot, bár kérdés, mi történt volna, ha az élete formájában játszó Ballack nem sárgul be a döntőre. Ezek után Völlernek, azaz „Kata néni"-nek csúnyán beletörött a bicskája a 2004-es portugáliai kontinensviadalba, az ott mutatott játékot látva a korai kiesés után bölcsen és önkritikusan lemondott.

Klinsi-bronz, Löw-ezüst

Bombameglepetésként hatott, hogy a DFB elnöke, Gerhard Mayer-Vorfelder, miután Ottmar Hitzfeld és Otto Rehhagel is visszautasította felkérését, az abszolúte zöldfülű Klinsmannban találta meg a megmentőt. A népszerű szőkeség a várva várt hazai tornára kapust cserélt (Kahnt váltotta Jens Lehmann), néhány fiatalra (Marcell Jansen, Philipp Lahm, Bastian Schweinsteiger, Lukas Podolski, Per Mertesacker) pedig nagy szerepet bízott – a kivívott bronzéremmel mindenki elégedett volt; bár az elődöntőben majdnem sikerült elérni a már-már tuti győzelemmel kecsegtető tizenegyespárbajt az olaszok ellen....

Klinsmann a jó szereplés után nem kívánta folytatni a megkezdett munkát, az utód az addigi segítő, Joachim Löw lett. Az új kapitány nem változtatott sokat, igaz, nem is lett volna rá különösebb oka. A 2008-as Eb-n kihozta fiaiból a maximumot azáltal, hogy döntőbe vezette őket (főként a nem éppen sziporkázó játékot látva), és ott is csak egy góllal kaptak ki a csúcsformában lévő spanyoloktól.

„A spanyolok egyszerűen jobbak voltak a döntőben, de nem érdemes szomorkodnunk. Minden idők egyik legerősebb tornáján lettünk másodikak, bebizonyítottuk, hogy a világelitbe tartozunk... Büszkék lehetünk a teljesítményünkre" – vélekedett a németek kisistene, Beckenbauer, ennek megfelelően Löw nem sokat variált csapatán a 2010-es világbajnoki selejtezőkre, amelynek során az oroszokat kétszer is legyőzték. Dél-Afrikában azonban az elődöntőben kikaptak a későbbi győztes spanyoloktól, és a bronzérem megszerzése sem sokat enyhített emiatti fájdalmukon.