Ó, a légió! – Thury Gábor publicisztikája

Néhány napja reggel elolvastam a Magyar Időkben Rákosi Gyula szívszorítóan szép szavakkal megfogalmazott hitvallását a fradizmusról, majd délután leültem a tévé elé megnézni a Bp. Honvéd–FTC labdarúgó-mérkőzést. A meccs vége felé, már 1–1-es állásnál a zöld-fehérek egyik légiósa a vendégek alapvonalánál olyan ügyetlenül ért a labdához, hogy a levétel helyett hazai szöglet lett a vége a megmozdulásnak. Egy igazi fradista – mondjuk, éppen Rákosi Gyula – mit gondol ilyenkor? Azt, hogy nem baj, mert zöld-fehérben játszik, vagy eszébe jut, a játékos tisztában van-e a Fradi szellemiségével? Úgy egyáltalán: azon kívül, hogy az illető úgymond profi, mit tud hozzátenni a Ferencváros, vagy lépjünk túl egy klubon, egy lokálpatrióta közösség, mi több, egy város imázsához?

Néhány nappal azután, hogy a Telekom Veszprém férfi kézilabdázói nem jutottak be a kölni négyes döntőbe, egy már hetven éven felüli régi ismerős hívott fel. „Te, Gábor, valahogy úgy vagyok a veszprémiekkel, hogy nem tudok tiszta szívből szurkolni nekik." Nem tudtam mit válaszolni, annyit dünnyögtem, hogy azért jobb lenne a kedve, ha bejutottak volna a négy közé, mire úgy reagált, lehet, de ő Budapesten élő magyarként nincs oda a légiósokkal teletűzdelt együttesért. Hozzátette, meglehet, a final fourba kerülés azért erősítette volna a kötődést. Én meg azt teszem hozzá: a klubszínektől függetlenül a magyar csapatokért szorító emberről van szó.

Szinte valamennyi látványsportágunkat elárasztották a légiósok. A legjobb együttesek minőségi külföldieket igazolnak, az elsődleges cél a kontinens élvonalába jutni és ott megragadni. A teljesség igénye nélkül: kézilabdában a Veszprém mellett a Szeged említhető, női vonalon a Győr, a női kosarasoknál a Sopron, férfi vízilabdában a Szolnok, az Eger és a 18 év után bajnoki címet szerző FTC tartozik ebbe a sorba. Az újdonsült Euroliga-ezüstérmes Sopron korábban a Péccsel ugyanebben a sorozatban bronzérmes, a magyar válogatottól nemrég visszavonuló Fegyverneky Zsófia arra felvetésre, hogy háttérbe szorulnak-e a saját nevelésű játékosok, nemrégiben a Hosszabbítás-mellékletünkben azt válaszolta: ugyan több volt a magyar az akkori csapatban (2004), de nem emlékszik rá, hogy a harmadik helyezés elérése után bárki is megkérdezte volna, hogy miért játszott keveset – ez a soproni tehetségek jelenlegi státusára is érvényes. A pécsiek korábbi edzője, a Nemzeti Kosárlabda Akadémia vezetője, Rátgéber László úgy véli, az utánpótlásképzésnek nemcsak az a feladata, hogy profi kosarasokat neveljen, hanem olyan embereket, akik megállják a helyüket az életben. Nem tette hozzá, zömében magyar nemzetiségűeket. Elsősorban ezért, hogy helyreálljon a megbillent egyensúly.

Mert az idők folyamán, bizony, megbillent. Régen valóban erősítést jelentett egy-egy légiós, manapság tucatkülföldiek is megbújnak a csapat szekerét valóban húzó játékosok között. Tudathasadásos állapot, amely nem erősíti, inkább gyengíti a kötődést egy-egy klubhoz. Mert miről is van szó? A legjobbak valóban erősítést jelentenek, ám körülöttük nem egy magyar mag alakul ki, hanem egy idegenekből álló halmaz. Az „idők kezdetén" az első fecskeként megjelenő külföldiek valóban pluszt adtak az adott együttes játékához, gondoljunk a kosarasok közül Körmenden Harry Bellre, Zalaegerszegen Mindaugas Lukosiusra, Szolnokon Andrej Tyubinra vagy Rasid Abeljanovra, a Tungsramnál Greg Koubekre, a Honvédnál Viktor Kuzminra vagy – menjünk még régebbre – az 1986-ban a MAFC-ba igazolt Brian Pollardra és Sylvester Norrisra. De anno a Veszprémi Építőkben (bizony, ezért hangzik fel manapság is az „Építők! Építők!" rigmus a Veszprém Arénában a kézilabdameccseken) légióskodott Jurij Zsitnyikov és Igor Zubjuk, a vízilabdázóknál hirtelen a két vasasos, az orosz Dmitrij Gorskov és a szlovák Roman Polácik neve ugrik be. Tényleg el lehetett mondani, a légiósoknak volt közönségvonzó hatásuk, Körmenden Bell, Pesten Pollard miatt (is) voltak többen a lelátón. A lényeg, hogy a versenyben maradáshoz (nemzetközi szint, honi élmezőny) kellettek a külföldről érkező sportolók, akik a hazai elithez viszonyítva tényleg minőséget jelentettek. Köréjük épült egy magyar mag, még azt is el lehetett mondani, hogy a légiósok felfelé húzzák a színvonalat. Nemcsak azt reméltük, hogy bajnokságaink nívója jobb lesz, hanem azt is, hogy hazai legjobbjaink a válogatottban kamatoztathatják a légiósoktól tanultakat. Mindez napjainkra részben átalakult, annyiban mindenképpen, hogy a magot nem a légiósok köré felépített magyar nemzetiségűek alkotják, hanem a többi légiós. Már annak is örülünk, ha a meghatározó játékosok között találunk kiemelkedő magyar egyéniséget, mint például a soproni kosarasoknál Fegyvernekyt, a veszprémi kézisek között Nagy Lászlót, Mikler Rolandot és Lékai Mátét. Ezen oknál fogva is örömteli, hogy a Szeged veszprémi meccsén Bodó Richárd személyében egy magyar válogatott vitte a prímet, nemegyszer kiélezett helyzetben lőtt góljaival járult hozzá csapata bajnoki címéhez.

Vízilabdában kiegyensúlyozottabb a kép. A bronzérmes Egerben az olimpiai, világ- és Európa-bajnok szerb Braniszlav Mitrovics (aki magyar papírjai révén nem számít külföldinek), két honfitársa, Sztrahinja Rasovics és a vb-győztes Marko Avramovics (szintén van magyar papírja), továbbá a montenegrói válogatott Uros Csucskovics és a görög kiválóság Angelosz Vlahopulosz mellett Kovács Gergő, Decker Ádám, Hosnyánszky Norbert és Hárai Balázs személyében van a keretben egy masszív magyar mag. A bajnoki címét elveszítő Szolnokban az olimpiai, világ- és Európa-bajnok szerb Milan Prlainovics, Zsivko Gocics, Milan Alekszics és Milos Csuk, valamint az ausztrál Aaron Younger (magyar állampolgár is) mellett ugyancsak erős a magyar mag (Nagy Viktor, Zalánki Gergő, Kis Gábor, Bátori Bence). Az ebben a bajnoki évben ugyancsak megerősödő és aranyérmet nyerő Ferencvárosban az olimpiai, világ- és Európa-bajnok szerb Sztefan Mitrovics, Szlobodan Nikics és Nikola Jaksics hármasa a magyar olimpiai bajnokok triójával (Madaras Norbert, Varga Dániel, Varga Dénes) egészült ki, és ne feledkezzünk meg a világbajnok Vámos Mártonról sem. Nem véletlenül nyilatkozta az FTC–Szolnok döntő 14–9-es Fradi-győzelemmel végződő második meccse után Faragó Tamás, hogy a sportág még tőkét is kovácsolhat abból, ha az FTC jövőre utcahosszal nyeri meg a bajnokságot. „A többi élcsapat rákényszerülhet arra, hogy a saját utánpótlásához nyúljon, itt lesz a lehetőség a kiugrásra a tehetséges magyar fiatalok előtt." Majd a maga stílusában hozzátette, a magyaroknak nem a délszláv erővízilabdát kellene majmolniuk, hanem azt a szellemes pólót játszaniuk, amelyet a Fradi (és olykor a Szolnok) mutatott az említett találkozón. Csak egy megjegyzés: a fentebb említett külföldiek közül csupán Younger és Vlahopulosz nem délszláv származású.

Nem véletlen, hogy a női kézilabda NB I és a férfi vízilabda ob I kapcsán számos szakember észrevételezte, hogy a vetélytársak legjobbjai testközelből leshetik el a mieink titkait, vagyis legnagyobb ellenfeleink (gyakran a világelit) sztárjait tulajdonképpen a honi bajnokságban készítik fel – ellenünk.
A témafelvetésnek nem célja a labdarúgásunkra jellemző légióslét elemzése, már csak azért sem, mert a jelenség számos más irányú problémát is felvet – mondjuk, azt az egyet éppen nem, hogy a világsztárok a magyar első osztályú bajnokság kohójában edződnek a majd' hasonló nívón futballozó magyarok ellen...

Tisztában vagyok vele, hogy haladni kell a világgal, ám a légiósok szerződtetése tudat alatt az utánpótlás-nevelés ellen hat. Az azonnali eredménykényszer képletesen szólva a sor végére löki még az akadémiákról kikerülő legtehetségesebbeket is. Pedig a remélt eredmény a légiósokkal sem mindig érhető el, másrészt a legerősebb klubjainknál csupán itt-ott felbukkanó honi játékosok láttán – pontosabban nem láttán – idővel még a legvéresebb lokálpatrióta szurkoló is elgondolkodik: mi köze van a városa neve alatt futó, lokálisnak még csak mondható, de egyáltalán nem patrióta csapathoz. Ezzel persze így lehet nagyon sok külföldi sztárklub szurkolója is, de ugye a siker mindent felülír.