Üsd-vágd, nem apád! – Malonyai Péter publicisztikája

A szeme világa is rámehetett volna Sallai Rolandnak, amikor Leverkusenben Jonathan Tah nemes egyszerűséggel fejbe rúgta. A Freiburg válogatottját operálni kellett, Herr Tah kapott egy sárga lapot – és ennyi.

Teljesen egyetértek a játékos édesapjával, Sallai Tiborral, aki elvárta volna, hogyha már Sascha Stegemann bíró megelégedett egy ejnye-bejnyével az esethez képest, a német szövetségnek illett volna szigorúbban fellépnie.

Nem így történt, ami azért is fájó, mert ez újabb visszaélés a sport kivételezettségével, magyarán mások a szabályok, mint a hétköznapokon. Ahol a történtek kimerítik a súlyos testi sértés törvényi tényállását (Btk. 164. §), lévén a bűncselekmény tárgya a testi épség, az egészség. A megvalósulás pedig olyan külső behatás, amely a testen, illetve egy részén nyomokat visszahagyó sérülést eredményez. Kell még, hogy a sérelem okozati összefüggésben álljon az elkövető magatartásával, de ez természetes.

Nos, mindez áll Sallai esetében, ám – mint már utaltam rá –, a sport, a futball külön világ. A hivatalosan bejegyzett játékos köteles vállalni a kockázatot. Ami, figyelve a meccseket – egyre nagyobb. Éppen ezért illene túllépniük a szövetségeknek az alaphelyzeten és szigorúan fellépni, ha már a játékvezető elmulasztotta. Van erre is jogi alap, hiszen a testi sértés mellett ott a foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés (Btk. 165. §), ahol a szabályok megsértése jóvoltából kerül veszélybe az élet, a testi épség, az egészség. Márpedig a labdarúgásban vannak (játék)szabályok, így logikus lenne, ha a sporthatóság közelítene az élethez.

Nem hiszem, hogy a hatalmasok túllépnének azon, hogy a sport ma már veszélyes üzem, ők persze hétköznapi értelemben mondogatják, megjegyzem, jogi fogalma szintén megáll a pályán történt durvaságoknál is – de most nem megyek bele további jogászkodásba.

A múltban sem volt ritka persze a súlyos testi sértés a futballpályákon. Nekem talán mindmáig a legfájóbb Albert Flórián esete. A Császár 1969 nyarán Koppenhágában ütközött a rá rossz ütemben mozduló dán kapussal, Knud Erik Engedallal, a térde megcsavarodott – szalagszakadás. Akkoriban ez végzetes sérülés volt – neki is. Még visszatért, de már nem volt a régi (elfogult vagyok: bárcsak ma látnék néhány olyan futballistát, mint a „nem régi” Albert).

Flórit leginkább az bántotta, hogy Engedal rá sem hederített, azt sem mondta, hogy bocs’, de az előzményeken is sokat rágódott. Történt ugyanis, hogy a Népsportban éppen a koppenhágai fellépés előtti napokban jelent meg egy cikk: „A meccs előtti hetekben-napokban már sokat szekíroztak, azt mondták-írták, hogy nem teszem oda eléggé magam, nem hajtok eleget, kerülöm a párharcokat. (...) Meglehet, ha nincs ez a kóstolgatás, elmarad az ütközés is. Mert tudat alatt bizonyára olyan bizonyítási vágy dolgozott bennem, amilyen utoljára kezdő koromban” – mondta később Albert, akit Borbély Pál „talált meg” a Népsportban.

Az ok-okozati összefüggést nehéz kibogozni (én állítom), mindenesetre – szerintem – méltatlan volt az indulat (ne feledjük, 1967 aranylabdásáról van szó!), leginkább a pólóban (is) klasszis Faragó Tamás örökbecsűje jut róla az eszembe: „Az emberbe nem akkor rúgnak bele, amikor kell, hanem amikor – lehet.”

Akadt persze, amikor nagyobb volt egy-egy eset füstje, mint a lángja. Például 1975 augusztusában Kozma Mihálynál. No nem a sérülés volt felejthető – szintén szalagszakadás –, hanem a reakció túlzás. Az újpesti Horváth József szállt bele a győztes (4–1) Bp. Honvéd csatárába, akit ölben vittek le a pályáról. A vétkes sárga lapot sem kapott Somlai Lajos játékvezetőtől, ám fél évre eltiltották (más kérdés, hogy októberben már pályán volt), közölték vele, hogy esze ágában se legyen Kozmát meglátogatni, mert látni sem akarja őt. Ez nem volt igaz, de Horváth itthoni pályája kettétört, nem véletlenül disszidált. Aztán 2019 májusában itthon járva találkozott Kozmával, s helyreállt a világ rendje.

Olyan is volt, amikor a sértett fél hősiesen tűrte a csapást, ilyen volt a székesfehérvári Baranyi Sándor 1981 novemberében. A Fradi centerhalfja, Beles Ferenc lépett oda neki úgy, hogy itt is a szalagok szakadtak. Kuti Sándor játékvezető reakciója annyi volt, hogy intett Baranyinak, keljen fel. Megtette, majd a saját lábán bicegett be az öltözőbe, mert nem akarta, hogy kiröhögje a vérmes Üllői úti közönség a hordágyon. Baranyi legalább annyira kőkemény játékos volt, mint Beles, egy pillanatig sem hitte, hogy szándékosan terítette le a másik, Beles pedig addig-addig halasztotta, hogy felkeresse Baranyit, amíg a Videoton-játékos hazamehetett a kórházból.

„Jólesett volna, ha meglátogat” – mondta később. „Valahogy elment az idő” – így Beles, és itt megállok egy pillanatra, mert az a legkevesebb, hogy a sérülést okozó futballista legalább kérjen elnézést, látszólag, nem látszólag, de sajnálja a történteket. Az ilyesmiben szigorú vagyok, legyen elég, hogyha autóban ülve udvariasan magam elé engedek valakit és a sofőr nem köszöni meg – szép, nem szép –, nagyon fel tudom húzni magam.

„A Tatabánya szokatlan taktikát választott, a megfélemlítést” – foglalta össze az 1989-es bajnoki (1–1) lényegét Verebes József, az MTK edzője. Nem túlzott, hiszen ez volt az a mérkőzés, amelyen véget ért Törőcsik András érdemi pályafutása. Udvardi Endre két perc alatt elintézte az akkor az MTK-t erősítő, egyre jobb formába lendülő játékost. A 17. percben „kíméletlenül leterítette”, a 19. percben pedig „ismét szándékosan belerúgott”. Törőcsiket levitték (szárkapocscsonttörés), Kovács I László játékvezető a füle botját sem mozdította, összességében – így a tudósítás – „mintha egyszerűen nem is lett volna a pályán. Márpedig, amikor a játékosok megérzik, hogy a játékvezető »nincs jelen«, vérszemet kapnak. Tatabányán ez történt!” Ezt Törőcsik is megerősítette: „Nem Udvardira haragszom, hogy a játékos mennyit enged meg magának a pályán, az a bíróktól függ.”

Már csak egy emlékezetes esetet elevenítek fel: 1998 márciusában a diósgyőri Nagy Sándor Véber Györgyöt terítette le a Megyeri úton, kettős nyílt lábszárcsonttörést okozva. Véber később elmondta, úgy hallotta, utasításba kapták a diósgyőri futballisták, hogy minden eszközzel állítsák meg őt. Megállították, olyannyira, hogy a karrierje is kettétört, arról nem beszélve, hogy aláírt szerződése volt a spanyol Betishez, ami ezzel kútba esett.

Jelentős anyagi hátrány érte ezzel, s felötlik bennem, mi lenne, ha a játékból az ellenfél durvasága miatt hosszú távra kieső futballisták, ha már a büntetőjogot kénytelenek mellőzni, polgári pert indítanának. A Ptk. 339. §-a alapján, hiszen alapesetben, „aki másnak jogellenesen kárt okoz, köteles azt megtéríteni”. A jogellenesség itt is vitatott lehet a labdarúgás már említett jogon kívülisége miatt, ám az „elmaradt haszon” aligha, kérdés, hogy a játékszabályok minek minősülnek a bíróság előtt. Jogászként szívesen végigülnék egy ilyen próbapert.

Ha már szabályok… Visszatérve Sallai Rolandhoz, a leverkuseni meccsen a VAR-ügynökökkel együtt hat hivatalos személy tért napirendre pillanatok alatt a súlyos sérülés fölött. Meglehet, minden megfelelt a szabályoknak, ám a játéknak – még ha el is felejtik a játékvezetők – szelleme is van. Ennek jegyében pedig túlléphet(né)nek a büntetőjog kiiktatásán, legyenek ők a híd a pálya és a való élet között. Mostanában főként, hiszen annyi a gátlás nélküli mozdulat (könyöklés, összefejelés), hogy folyamatos a futballisták veszélyeztetése.

Az pedig igazán feltűnő, hogy kíméletlenségért többnyire kisebb a büntetés (ha van), mint mondjuk egy-egy sértő megjegyzésért, karakteres véleményért.

Nem mentség, hogy a (futball)világban a duma mindent visz.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!