A nyúlketrec – Sinkovics Gábor publicisztikája

A férfi meglepetten nézett körbe. Lenyűgözte az új Fradi-stadion különleges hangulata, büszkén tekintett szét a zsúfolt lelátón, ám sehogyan sem értette, hogy az emberek felállva tapsolnak. A magyar válogatott épp elvesztette utolsó reményét, és kiesett a világbajnoki selejtezőből. Ezt megünnepelni, ezután „Szép volt, fiúk!”-at kiabálni a világ futballjában meglehetősen szokatlan helyzet volt. A férfi nem ehhez szokott hozzá. Gyerekként megannyi trauma érte a labdarúgással kapcsolatban. Látta apja elsápadt arcát, a család többi tagjának döbbenetét 1969 decemberében, amikor épp tízesztendős volt. Látta azt is, hogy azon a bizonyos marseille-i mérkőzésen a csehszlovákok, mintegy gúnyolódva a magyarokon, 4:0-s vezetésüknél kapust cseréltek, és Viktor széles vigyorral, szinte indiántáncot lejtve jött le a pályáról, a helyére beálló Vencel pedig mintha még kacsintott is volna a kamerába. A rajongás már akkor erős volt benne, afféle családi hagyomány, amely apáról fiúra szállt. Az apját egyébként viszonylag fiatalon veszítette el, és a koporsóba lopva betette édesapja kedvenc csapatának zászlóját.

A férfi 1973-ban ott volt a Népstadionban, és épp a Keleti pályaudvar felőli kapu mögött ült, ahová Ralf Edström bebólintotta a labdát a térdre rogyó Bicskei Bertalan kapujába.

Akkor is kiestünk – és ő sírt, nem tapsolt, igaz, ezzel nem volt egyedül.

Mindenki szidta a futballt és a futballistákat.

Most meg tapsoltak az emberek a portugálok elleni kudarc után. Hogyan jutottunk idáig, hogyan adtuk le ennyire, és miért elégszünk meg ennyivel? Miért elég már, ha a játékosaink becsúsznak, kemények és megölik az ellenfél játékát? Ezek a gondolatok jártak a férfi fejében, amikor hazaindult a kiesést jelentő világbajnoki selejtező után. Néhány nappal később meglepve olvasta Bernd Storck szövetségi kapitány nyilatkozatát, amelyben többek között arról beszélt: „A válogatott jó úton jár, a közönség pedig szereti a csapatát.” A férfi legszívesebben felhívta volna Storck urat, de mivel nem beszél németül és aligha kapcsolták volna a kapitányt, hagyta a fenébe az egészet. Pedig el akarta mondani Bernd Storcknak, hogy téved. A közönség a magyar címert szereti, a hazájáért rajong, és ezt fejezi ki minden egyes sporteseményen. A rajongás nem a jelenkor futballistáinak szól, merthogy közülük a legtöbbjüket egy órával a mérkőzés befejezése után a metrón ücsörögve talán fel sem ismernék az emberek.

A rajongás némi pátosszal a hazának szól.

A hazának és a sportnak.

Ha a Vérmezőn egy cudar hideg decemberi napon nemzetközi agyaggalamblövő-versenyt rendeznének, oda is tódulna a nép, és előbb-utóbb megszólalna a kórus: „Most lőj, most lőj… Góóól!”

A férfi szokás szerint meggyászolta a világbajnoki kiesést, csakúgy, mint az elmúlt harminc évben mindig. Rosszkedvűen jött haza a meccsről, kavarogtak benne a gondolatok, és századszor, ezredszer fogalmazta meg magában: hagyni kéne az egészet! Eltávolodni, távolságot tartani a futballtól, amely annyi keserűséget okozott a számára. Akadt időszak, amikor megpróbálta, szombatonként kirándulni ment a feleségével a Kőhegyre, de a rekettyésben az unatkozó mókusok között egyfolytában az járt a fejében, mennyi lehet az eredmény… Aztán előfordult az is, hogy színházba mentek, de az mégsem ugyanaz az élmény, mint a meccs. A Julius Caesar előadása közben például nem kiabálhatta teli torokból Brutusnak, hogy „mocskos csaló, mocskos csaló!” Vagy máskor nem fütyülhette ki Örkény István Tóték című darabjában az Őrnagyot, aki folyamatos dobozolással alázta meg Tót Lajost, Mátraszentanna fess tűzoltóparancsnokát.

A férfi többször is szakítani próbált a futballal – ám képtelen volt rá.

A szenvedély ott dolgozott benne, ha akarta, ha nem. Hiába teltek az évek, az évtizedek, ugyanúgy várta az NB I sorsolását. S persze mindig a sorsoláshoz igazította a következő hetek, hónapok programjait. A felesége az évek során két gyönyörű lánygyermekkel ajándékozta meg őt, és a család nőnemű tagjai időnként rémült arccal figyelték a férfi hangulatváltásait, ahogy feldúltan jött haza a bajnoki meccsek után, és relaxálásként felhörpintett két-három pohárka kisüstit. A férfi egyébként, ahogy mondani szokták, elégedett volt az életével: kertes ház, üzembiztos autó, tuti munkahely, ráadásként pedig ott voltak a nyulak, amelyeket hobbiból tenyésztett. Ha nagyon kiborult egy-egy vereség után, a nagyfülű, nagyfogú állatoknak magyarázott, szidta a bírót és hangosan káromkodott. A nyulak csendben figyelték, és mintha azt mondták volna neki: „Hé, öreg vagy te már bohócnak!” S volt benne igazság, hiszen a legtöbb barátja, ismerőse elfordult a futballtól, legalábbis megelégedett a Real Madrid vagy a Barcelona meccseinek nézésével, és amikor olykor beszéltek egymással, már csak a nyulak jelentették a közös témát. S hogy ebbéli műveltsége még inkább fejlődjön, elolvasta az amerikai író, John Updike Nyúl regénysorozatát, de valahogy nem lett több az élete a pennsylvaniai Brewer (csak a képzeletben létező) városában is játszódó történettől.

A férfi elfogadta olyannak az életet, amilyen. Eszébe sem jutott lecserélni fiatalabbra az asszonyt. Ellenben lecserélte az állólámpát, a porszívót, a svéd típusú ülőgarnitúrát. Az asszony és a futball maradt.

A szenvedély, ha csökkent is, de ott dolgozott benne.

Kedvenc csapata kevés sikerélménnyel ajándékozta meg, s ilyenkor mindig azzal vigasztalta magát, hogy a Manchester City negyvennégy, a Chelsea ötven év után lett bajnok, sőt – és talán ez volt a leghatásosabb érv – a West Ham United még sohasem végzett az első helyen. Ám leginkább az Arsenalra figyelt, méghozzá Nick Hornby miatt. Az immár világhírű angol író első regénye, a Fociláz a meghatározó élményei közé tartozott. Tízszer, hússzor is elolvasta, különösen azt a részt, amikor az Arsenal 1989. május 26-án úgy lett bajnok, hogy két góllal kellett győznie az Anfield Roadon a Liverpool ellen. És az ágyúsok a második félidő elején megszerezték a vezetést, telt-múlt az idő, a Kop, a Liverpool tábora már ünnepelt, amikor a 92. percben Thomas, az Arsenal csatára egyedül indult meg Grobbelaar kapuja felé – és a következő pillanatban 18 év után újra bajnoki címet ünnepelhetett.

Vajon Nick Hornby miként éli meg, hogy az Arsenal már 13 éve képtelen megszerezni az első helyet?

A férfi együtt élt a kudarcokkal, ám az idő múlásával nehezen birkózott meg, a hatvanadik születésnapja mint valami jéghegy tornyosult előtte, már lőtávolon belül volt és legszívesebben behúzta volna a kéziféket a saját végzete felé haladó Titanicján. A felesége persze biztatta, hogy az öregkornak is megvan a szépsége, és a férfi bólogatott, miközben szuvasodó fogak, elkopott ízületek, beálló gerinc, hullámzó vérnyomás és akadozó vizelet jelezte az idő múlását.

A futball, a szenvedély tartotta fiatalon.

A férfi csodálattal adózott a kitartó szurkolóknak, elismerőleg bólintott, amikor korábban azt olvasta, hogy a kispesti drukkerek a Tisza-partig autóztak a Szeged névtábláig, mintegy jelezve, hogy csapatuknak Budapesten a helye. Lelkesen hallgatta a hírekben, hogy az újpestiek utcára vonultak, hogy tiltakozzanak a belga vécédeszka címernek nevezése miatt.

A férfi már megvette jegyét a Feröer elleni világbajnoki selejtezőre, és várta a következő bajnoki fordulót. Tisztában volt vele, hogy a rajongás, a szenvedély immár élete végéig kitart. És azt is tudta, kedvenc csapata zászlaja, amely ott lóg a nappalijában, egyszer, remélhetően sokára, megy majd vele a végtelenbe.

A lányai tudják a dolgukat…