Nem gyászjelentés – Szöllősi György publicisztikája

Amit írok, nem gyászjelentés, szabály szerint nem is lehet az, hiszen Csanádi Péter, akire emlékezem, már negyedéve nincs közöttünk. Az internet korában egy három hónappal megkésett nekrológ önmagában abszurdum. Péter ráadásul nem is valahol Fekete-Afrika mélyén hunyt el (mondjuk Kongóban, ahol a nagybátyja, a lapunkban a minap Bálint László által is emlegetett Fradi-edző, Csanádi Ferenc Afrika-kupa-győztes szövetségi kapitány volt a hatvanas évek végén), ahol egyébként szintén van internet, hanem egy zürichi klinikán, a civilizáció fellegvárában. Csanádi Pétert mindenki ismerte az olimpiai mozgalomban, a nemzetközi sportdiplomácia világában, az olimpiákon és futball-világbajnokságokon például az Adidas alkalmi központjába külön bejárásuk volt a magyar tudósítóknak, Péter jóvoltából. 2017. október 27. óta mégsem akadt senki a volt kollégák, hajdani jó barátok, sportvezetők közül, aki mondjuk felhívta volna a Magyar Távirati Iroda figyelmét arra: Svájcban elhunyt az Adidas és a FIFA korábbi vezető tanácsadója, a talán legkiterjedtebb kapcsolati hálóval rendelkező magyar sportmarketinges, aki az egykori Fradi-játékos és -edző, NOB-tag, NOB-sportigazgató és világhírű futballszakember, Csanádi Árpád fia volt.

Magam egy FIFA Év játékosa-gálán találkoztam vele először, és akkor ismertem meg kicsit jobban, amikor minden ellenszolgáltatás nélkül felajánlotta a Puskás Intézetnek édesapja futballhoz kötődő tárgyi emlékeit, jegyzeteit, könyveit, fotóit, zászlóit. A papírdobozok tartalmának jó részét tette ki a legendás háromkötetes futballszakkönyv, a Labdarúgás című munka különféle nyelveken megjelent egy-egy tiszteletpéldánya az arab nyelvű változattól az oroszig, a némettől a japánig. Sir Alex Fergusonig bezárólag edzők százezrei, nagy mesterek generációi tekintették szakmai bibliájuknak a Csanádi-könyvet, ami önmagában is sikeressé, ismertté és gazdaggá tette volna a szerző családját sok nemzedékre más, szerencsésebb történelmű országokban. Csanádi Péter azonban – aki ismerte, igazolni tudja – soha semmilyen örökölt jogra nem tartott igényt, szerény, tisztelettudó, empatikus és végtelenül felkészült szakemberként szolgálta a sportot minden munkahelyén, minden projektben. Az ügyben pedig végképp nincsen illúzióm, hogy az ő most 19 éves ikergyermekei, Júlia és Dávid svájci labdarúgó-karrierjében végképp nem jelentett semmilyen közvetlen előnyt, hogy a nagypapájuk a világ legnagyobb hatású futballtankönyvének írója volt.

Abban persze a Csanádi Árpád iránti tisztelet is közrejátszott, hogy Pétert szeretettel fogadták a nemzetközi sportvilág legrangosabb társaságaiban, s hogy a budapesti közgazdasági egyetem elvégzése és némi sportújságírói szárnypróbálgatás után, szinte közvetlenül a rendszerváltást és az Adidas magyarországi üzletnyitását követően, fiatalon a nagy sportszergyártó cég nemzetközi irányítóinak közelébe került a legendás herzogenaurachi központban. Lebilincselő történetei voltak, amelyeket még maguktól a szereplőktől hallott, arról, hogy Adi Dassler lánya tegező viszonyban volt Leonyid Brezsnyevvel, hogy miként vett részt a sportszergyártó cég a nemzetközi sportvezetők új generációjának felkészítésében, lobbistákkal, leendő üzletfelekkel árasztva el a sportszervezeteket, miként hajbókoltak a hetvenes évek első számú státusszimbólumáért, az Adidas-sportfelszerelésekért a keleti diktatúrák sportolói, vezetői. Igen, többször megbeszéltük, hogy könyvet kellene írnunk arról, miként nyerte meg a nyugatnak a hidegháborút az Adidas, vagy legalábbis arról, hogy mekkora szerepet játszott ebben a győzelemben a nyugatnémet vállalatóriás, amely termékei népszerűségével, azzal, hogy minden szocialista sportoló Adidasban akart szerepelni, hogy a Szovjetunió Kommunista Pártjának vezetői bármit megtettek a cég egy-egy teniszfelszereléséért, fegyverek és retorika nélkül tette egyértelművé: végképp vereséget szenvedett a szocializmus.

Péter, aki a negyvenes évek hallatlanul népszerű nagy Fradijában is játszó, majd sportvezetőként világhírűvé váló édesapja révén családtag volt a magyar sportban, ismert minden nemzetközi iparági pletykát is, összes szereplőjével együtt, akik számíthattak a diszkréciójára. Kapcsolatára például Puskással, aki édesapját már a pesterzsébeti grundokról ismerte, jellemző, hogy amikor Öcsi bácsi éppen utazott valahova, csak füttyentett és fölkiáltott a Váci utcáról a legendás Adidas-bolt fölötti irodába: „Csanádi! Dobd le a legnagyobb táskát, amitek van!” Az elmondható, senki érdekét nem sértő sztorikból sohasem fogyott ki. Mesélte, hogy Franz Beckenbauer évente egyszer jelentkezett az új, csak neki készülő stoplis cipőjéért, de többre, másra sohasem volt szüksége. Az Adidasnál, azt hiszem, Sepp Blatter lánya örökölte Péter íróasztalát, a kis bajor település vasárnapi miséin pedig Thomas Bach, a NOB mai elnöke is feltűnt a feleségével.

Nos, a sportmarketing aranykora és az cég mitológiája Péter halálával végképp az egyre távolodó huszadik század ködébe vész, a könyvet nem fogjuk megírni, s Csanádi Péterre is a sportüzlet egyre kevésbé romantikus, ám egyre kockázatosabb feladatai vártak. Miután olyan projektek kidolgozásában vett részt, mint a FIFA Év játékosa-díj megalapítása az Adidas és a nemzetközi futballszövetség kooperációjában, meg világsztárok sorának szponzori megállapodásainál képviselte a vállalatóriást, a világbajnokságok VIP-vendéglátásának kizárólagos jogát megvásároló cégben lett vezető, majd tulajdonos. Ami azonban bombaüzlet volt 2006-ban Németországban, az nem sült el jól a veszélyes Dél-Afrikában 2010-ben vagy a távoli Rióban 2014-ben. Csanádi Péter azonban sok évtizedes tapasztalatát, kiterjedt kapcsolatrendszerét egyre inkább a megújuló magyar sport szolgálatába szerette volna állítani, itt azonban többnyire lehangoló közönybe, visszautasításba ütközött. Ő maga nyolc olimpián képviselte az egyik legnagyobb szponzort, tevékenyen, személyesen is részt vett sikeres olimpiai pályázatok összeállításában, megírásában, a hajdani NOB-tag fiaként mindennél nagyobb örömmel dolgozott volna a budapesti ötkarikás játékokért. Voltak pillanatok, amikor hittem benne, hogy lesz magyar olimpia, és ez Csanádi Péter személyes sikere is lesz. Azóta nagyot fordult a világ, és ez az ideális konstelláció – több szomorú okból – sohasem jön már létre.

Péter szerénysége és szemérmessége is az oka annak, hogy sem a betegségéről, sem a haláláról még viszonylag közeli barátok sem tudtak. Tavaly év elején még a csodával határos módon szervezett nekem titkos találkozót az akkor az egész világtól elzárkózó Sepp Blatterrel Zürichben, aminek kétoldalas, exkluzív Nemzeti Sport-interjú lett a gyümölcse, s még személyesen meg sem köszönhettem neki, mert azóta nem találkoztunk. Akkor már súlyos beteg volt, de én nem tudtam, nem láttam rajta, ő pedig nem mondta. Nem sokkal korábban, a budapesti magyar–svájci vb-selejtező kapcsán viszont arról beszéltünk, hogy majd odakint, Bázelben együtt szurkolunk a magyaroknak vele és a családjával. Mint a feleségétől, Csillától megtudtam, meg is volt a jegyük a tavaly októberi mérkőzésre, ám végül Péter nem vállalta már az utazást. Nekünk, a Nemzeti Sportnak telefonon még interjút adott az esélyekről, a svájci futballról, kevesebb mint egy hónappal a halála előtt, és mi sem akkor, sem azóta nem tudtunk, nem sejtettünk semmit.

Csilla szűkszavúságában mérhetetlenül szomorú e-mailjéből e héten szerdán értesültem arról, hogy Csanádi Péter közgazdász, a nemzetközi sportmarketing ismert alakja, Csanádi Árpád fia tavaly október 27-én a zürichi Hirschlanden klinikán 57 éves korában elhunyt. A Nemzeti Sportnak pedig kötelessége erről a hírről – ha jó három hónapos késéssel, továbbá minden tanulságával és keserűségével együtt is – beszámolni.