Kié a labda? – Malonyai Péter publicisztikája

A vér nem válik vízzé, hiába nem lettem sztárügyvéd, félve tisztelt ügyész vagy bíróként az igazság bajnoka, nem múltak el nyomtalanul jogi tanulmányaim. Hogy a labda, a futball kapcsán jönnek elő most a professzori tanítások, szintén nem véletlen, már csak a világbajnokság miatt sem.

A tulajdonjog közbejöttével.

Amelynek három eleme van, a birtoklás, a használat és a rendelkezés joga. Mindhárom roppant fontos a futballban is, a játék főszereplője, a labda jóvoltából.

Történelmileg is, hiszen annak idején, amikor még a grundok, parkok, utcák-terek számítottak az utánpótlás fő terepének, rengeteg múlott azon, kié a labda. A tulajdonos előjogokat élvezett, az például biztos volt, hogy nem maradhat ki a játékból, lehettek akárhányan az ácsingózók, neki biztos helye volt a pályán. Ez az elem a rendelkezési joghoz kapcsolódik, inkább népszerűen, mint tudományosan szólva: ami az enyém, azzal azt csinálok, amit akarok.

Hogy nem beszélek a levegőbe, arra itt a saját példám. Ahogy észrevettem, nem biztos, hogy bekerülök valamelyik csapatba a házunk mögött lévő réten, azonnal labdát kértem karácsonyra, hogy tavasztól ne legyen ezzel gondom. A húzás bejött, hogy végül csak átlagos (Vérhalom téri nívó) balbekk szintig vittem, nem a tulajdonviszonyokon (labda) múlott.

A tulajdon elemei közül mostanság a birtoklás a legdivatosabb. Ha ezerszer nem, egyszer sem hangzik el a felkent kommentátorok szájából, hogy hány százalék ide, hány százalék oda. Kételyekkel tele világunkban mostanság már egyre gyakrabban hallom, hogy nem a labdabirtokláson múlnak a nagy dolgok, de azért csak mondják a percenteket napestig. Csak most már a fontosságában kételkedve idézgetik visszatérően.

Még a birtoklás miatt kívánkozik ki belőlem, hogy mindig volt valami mánia a magyar futballban. Voltak ugyebár a rendszerviták, hogy ne vesszek bele túlságosan a részletekbe, az MLSZ hivatalos honlapjáról idéznék. A nyilván szakmai alapon működő forrás az 1941-es katasztrófáról (Németország ellen: 0:7) azt tartja fontosnak megjegyezni, hogy a németek „erős csapattal rendelkeztek, de nem ennyire erőssel. A magyar válogatott vesztét a »rendszervita« okozta: az erre az egy mérkőzésre megbízást kapó Fábián József szövetségi kapitány az »angol módi« szerint, kullanccsal, azaz igazi középhátvéddel játszatta a válogatottat, de az teljesen összeomlott." Tehát az „angol módi" a hibás, miközben 1941-ig hat meccsen egyszer győztük le Angliát, ötször kikaptunk, s nyolc gólunkra 33 válasz jutott.

Azért, hogy lássák, következetes vagyok, az Aranycsapat nagy titka sem az volt, hogy Hidegkutit hátravonta Sebes kapitány, Zakariás pedig negyedik hátvédként is képes volt a világ fölé nőni. A megoldás egyáltalán nem titokzatos, hiszen az Aranycsapat és valamennyi aranycsapat esetében leginkább arról van, volt és lesz szó, hogy a tagjai tudnak-e futballozni, vagy sem. Kétségtelen, ez túl egyszerű képlet ahhoz képest, hogy az edzők leginkább a „filozófiájukat" árulgatják idényről idényre, esetleg (ha szerencsések) eredményekkel megtámogatva, ami már némileg kegyes csalás, hiszen egyetlen gólt sem lőnek, mi több, pályán sincsenek. Aki túlzásnak érzi, annak legyen elég annyi, hogy nem ők a főszereplők. Nem lebecsülve Sebes Gusztáv érdemeit, ha nincsenek klasszisai a formációhoz, kitalálhatott volna akármit.

A rendszer nem vált általánossá, legalábbis a nyilvánosság számára, hiszen amikor például a chilei világbajnokságra készülve, 1961 decemberében már Baróti Lajos válogatottja 5:1-re kikapott Chilétől, az összeállításban három védő szerepel (Mátrai, Sipos, Dalnoki), miközben az értékelés arról szól, hogy „mind a négy hátvéd meglehetősen nagy hibaszázalékkal játszott. Gyakran zavarba jöttek, jó néhányszor nem megfelelő időben támadták meg ellenfelüket, s átadásaikkal sem segítették kellően a hátulról való kezdeményezést." Tehát három az a négy, ennél érdekesebb azonban, ami a nagy zakó után történt.

A visszavágón (0:0) már Mészöly Kálmán volt a középhátvéd, Sipos Ferenc papíron a fedezetsorba került, ám ez már valódi 4–2–4 volt, ha ki nem is nagyon mondták – legalábbis akkoriban. Talán azért sem, mert a játékosok – még ha hihetetlen is – nemigen fogadták el az új (ha Sebestől számítjuk, már évtizedes) módit. Jellemző, hogy például Sipos halálra sértődött, mert kitolták a középhátvéd posztjáról, csak nehezen békítette meg őt Baróti. Miközben „az egész hátsó alakzat nagyszerű munkát végzett, (...) ebből a társaságból is magasan kiemelkedett Mészöly, aki most mutatkozott be először a nagyválogatottban", Sipos pedig „mintegy a második középhátvéd szerepét töltötte be. Semmit nem kockáztatott, de még arra is volt ereje, hogy időnként előretörjön. Sipos ilyenfajta újszerű fedezetjátékában nagy fantáziát látunk."

Hogy aztán 1966-ban, a következő vb-n Baróti rátegyen még egy lapáttal, s például a brazilok ellen úgy küldjön a pályára négy hátvédet (Káposzta, Mészöly, Sipos, Szepesi), hogy mögöttük még ott legyen Mátrai Sándor, akkori szóhasználattal élve – söprögetőként.

Formációról senki sem beszélt, a brazilok elleni diadalról (is) annál többen – ez megerősít abban, hogy van némi szemfényvesztés, amikor a felkent hozzáértők elmagyarázzák: ilyen alakzat meg olyan gúla, esetenként gyémántból. A rendszer éppen úgy nem nyer meccseket, mint az edzők, ez – lehet a duma akármilyen hangos – a játékosok privilégiuma. Ezzel persze nem akarom elvenni a kinevezett hozzáértők kenyerét, legfeljebb annyit teszek hozzá, hogy – szűkítsük a kört a televízióra – láttam őket játszani. Sapienti sat (tisztelve az érzékenységüket, legyen elég latinul).

Csak látszólag járok távol a jogi kiindulóponttól, hiszen a tulajdonnál a lényeg a harmadik elem, a fentebb már említett rendelkezés joga. A labda esetében is. Mindegy, kié, mindegy, ki a birtokosa, a legfontosabb, hogy mihez kezd vele. Ezzel pedig a pályán lévők térfelén pattog a labda, magyarán lehet akármilyen a szisztéma, lehet akármennyit itt vagy ott a labda, hosszú távon úgyis az a gárda nyer, amelyikben jobb játékosok vannak.

Ez még akkor is igaz, ha mostanság már leginkább háborúznak és nem futballoznak a csapatok. Az éppen aktuális oroszországi világbajnokságon is. Aminél – mármint a háborúnál – valóban nagyon sok múlik a hadrenden, a taktikán, a sereg „mozgatásán", ám a foci nálam még mindig elsősorban játék. Egyrészt nem véletlen, hogy a tudományos(kodó) elemzések már nem sportként, hanem a szórakoztatóipar jeles ágazataként jelölik meg a labdarúgást (is), másrészt véletlen, hogy megteszik, mert az érdekelteket a legkevésbé az érdekli, hogy jól szórakozom-e (célfutball, ahelyett, hogy a futball lenne a cél). Ha megveszem, amit kell (merchandising – hogy ősi magyar kifejezéssel éljek), leveszem a kalapom a nyilván elhivatott kommunikációs tanácsadók sugallta semmitmondás előtt, akkor megtettem a magamét. Fogyasztó vagyok (célcsoport), akit rendre letegeznek, pedig ha már a pénzemre, a figyelmemre ácsingóznak, megérdemelnék némi tiszteletet. Ahogy a futballisták is, a főszereplők (ismétlem). Vajon miért van, hogy nincs az a riporter, aki ne tegezné „áldozatát" a partvonal mellett, pedig a játékos éppen úgy felnőtt ember, mi több, munkavállaló, mint ő maga. Járna némi tisztelet a megkérdezettnek (is), de itt maradt a régi módi: éppen úgy a „te" megy, mint a lelátói bekiabálásoknál.

Ám hogy vidámabban zárjam, egy történet erejéig még vissza a tulajdonjoghoz. Valamikor a hatvanas évek közepén, amikor Szuromi Antal remekelt a Tatabánya csatársorában, a kispadon pedig Hidegkuti Nándor ült, az egyik győztes meccs után az edző így szólt a játékoshoz:

– Tónikám, ha majd felöltözött, menjen fel a pénztárba, és fizessen be száz forintot.
– Miért, Nándi bácsi?
– Mert a pályán egyértelműen látszott, hogy a magáé a labda, hiszen oda nem adta senkinek, de még nem fizette ki…