Ezopusz, Masopust – Malonyai Péter publicisztikája

Néhány héttel a chilei világbajnokság után, 1962 júliusában a jeles komikus, Kazal László kesergett azon, hogy a magyar válogatott a szovjet Nyikolaj Latisev játékvezető hathatós közreműködésével a nyolc között búcsúzott. Képzeletbeli vitapartnere halkan megemlítette, hogy azért több is kellett a kieséshez, mint Tichy Lajos meg nem adott gólja, mire Kazal azonnal kész volt az ítélettel: „Maga nem ért a futballhoz, összekeveri az Ezopuszt a Masopusttal". Hogy miért éppen az ókori meseírót állította párhuzamba a Chilében ezüstérmes csehszlovákok néhány hónappal később aranylabdás fedezetével? Mert így jött ki a poén. Mindenesetre a kérdés mindmáig eldöntetlen: ki ért a labdarúgáshoz?

Hatvan évvel ezelőtt lapunk egykori főszerkesztője, Feleki László a Képes Sportban tette fel a kérdést – aligha véletlen, hogy szintén egy elbukott világbajnokság (1958, Svédország: kiesés a csoportkörben) után. Leszögezi, hogy annál nagyobb sértés nincs a lelátón, mint amikor azt vágják valakinek a fejéhez, hogy nem ért a futballhoz. Az áll mögötte, hogy az illető csak nézi, de nem látja a játékot, ez pedig valóban vád a javából. Igen ám, de ki ért hozzá – valójában?

Ott van például a játékos, aki főszereplő. Ő maga a gyakorlat, szemben mindenfajta elmélettel. Ráadásul minden érte van, neki írják ki a bajnokságot, miatta vehet sípot a kezébe a játékvezető, neki dolgozik a sportszeripar, nélküle nincs reklám, marketing, ő rúgja a gólokat vagy hagyja ki a ziccereket, a futball tölti ki a mindennapjait, róla beszélnek a drukkerek, istenítik vagy gyalázzák – ki más értene a futballhoz, ha nem ő? Ha ez ilyen egyszerű lenne... De enyhén szólva sem az. A Fradi egykori legendája, a szövetségi kapitányként is szerepet vállaló Pataki „Pityke" Mihály fogalmazta meg talán a legjobban a választ. Azt mondta, a játékos még nem ért a futballhoz, csak sejti. Ahhoz, hogy a tudora legyen, kell legalább egy évtized, addig viszont amellett, hogy elméletileg a csúcsra jut, rengeteg mérkőzést kell megnéznie, mégpedig felülről. Tehát nem a pálya széléről. Magasból ugyanis jobban látszik a taktika, a stratégiát szolgáló mozgás, jobban fény derül egy-egy labdarúgó feladatára. A látványos részletek (cselek, passzok, lövések) helyett az egészet figyelheti meg így az érdeklődő. És még ez sem biztos, hogy üdvözítő módszer, hiszen hány és hány felkészült egykori klasszisfutballistából nem lett kiváló edző. Sőt. Azoknak is jócskán voltak hiányosságaik, akik sokra vitték a kispadon is. Egy másik legendánkról, Schaffer Alfrédról (bajnok az FC Nürnberggel, a Hungáriával, az AS Romával) mesélték például, hogy miközben egy-egy edzés előtt fantasztikus lövésekkel melegítette be kapusát, a kérésre, hogy tanítsa meg őket rá, így válaszolt: „Figyeljétek, én hogyan csinálom." Tudta a módit, de elmagyarázni, oktatni képtelen volt.

Ha a játékos nem, akkor ott van a játékvezető. Elvégre az ő birtokában van a törvény, ő a szabályok letéteményese. Egyértelműen főnök a pályán, így tisztában kell lennie a futball csínjával-bínjával. És itt meg is állok, hiszen még a szabályok alkalmazásánál is elismerten segítségre szorul, emberire (öttagú asszisztencia), s van, ahol már gépire (videobíró) is. Meg aztán – maradva az ősi megfogalmazásnál – ne egy „tartozék" legyen a pálya bölcse.

A következő esélyes a tulajdonos, az elnök. Aki persze attól még lehet hozzáértő, hogy első ember, ám esetében a funkció csábító körülmény. Főként, hogy mindenki lesi a szavait a pálya környékén, nem szívesen vitatkoznak vele, mert hátha megsértődik, és nem ad pénzt, nem érvényesíti a befolyását. Így aztán megesik, hogy igyekszik megszabni, ki legyen a jobbszélső, ki a balbekk (ezt azért ritkán), milyen labdákkal operáljanak a középpályások. Ráadásul ő bólint rá az átigazolásokra, szerződteti a kiválasztottakat – felelősség nélkül, hiszen, ha nem fut a szekér, legtöbbször az edzőt menesztik. Akik közül a karakánabbja elmegy a klubtól, tiltakozva az ellen, hogy beleszólnak a munkájába. Tanúja voltam, amikor egyik bajnokcsapatunknál a mindenható tulajdonos egyszerűen parancsba adta, ki legyen a jobbszélső. A tréner szívta a fogát, de engedelmeskedett (a játékosnak összesen két NB I-es meccse volt), aztán aranyéremmel a zsebében is fölállt a kispadról, hogy a következő állomáshelyén szintén bajnokságot nyerjen.

Egyébként az edző tényleg lehetne a futball felkent apostola, papíron bizonyosan. Éppen a papír miatt, hiszen diplomát, mostanság már licencet is kapott arról, hogy ért hozzá. Fejébe verték a sportág történetét éppen úgy, mint az élettan törvényszerűségeit, még a pedagógia, a nevelés tudományába is igyekeztek beavatni, ám – és ez a legnagyobb korlát – a személyiségével nem tud mit kezdeni a tudomány. Aki képtelen megállni a helyét az öltözőben (lefelé) és az irodában (fölfelé), alkalmatlan a vezetésre, azon nem segít a legkitűnőbb diploma sem. Merthogy hiába fontos az elmélet, mindig a gyakorlat dönt.

És ott vannak még a kinevezett szakértők. Akiknek az a dolguk, hogy eligazítsanak engem, aki leülök a fotelba, és nézem a meccset. Ők pedig elemeznek. Virtuálisan tologatják a játékosokat tetszésük szerint, mindig tudják a frankót. Csodálom őket, elsősorban magabiztosságukért, bátorságukért. Mert kell hozzá mersz, hogy innen (magyar futball) elmagyarázzák, mit kellene tenniük azoknak, akikre a nagyvilág kíváncsi. Bocsánatos bűn vagy sem, meglehetősen gyakran terhelem a feleségemet a megjegyzésemmel: „Kár, hogy láttam játszani..." Kivételek persze ebben a műfajban is vannak, innen is tiszteletem nekik, hogy nem szalad el velük a ló.

A hozzáértést legegyszerűbb az eredményekkel mérni, s ebben van is igazság. Ennek alapján most például egyértelműen Didier Deschamps a világ legjobb edzője – mi minősíthetne jobban, mint egy világbajnoki cím. Ám ez is papírigazság. Ha ezt a mércét követjük, akkor a hányatott sorsú, 1938-ban a válogatottal ezüstérmet nyerő szövetségi kapitányunk, Dietz Károly doktor jobban ért a futballhoz, mint a csapatával kétszer is a vb-negyeddöntőben búcsúzó Baróti Lajos. Ez azért túlzás, nem is enyhe. Ráadásul egy-egy diadalnak rengeteg összetevője van, számtalan szakvezetőtől hallottam a nagy siker után, hogy azért nehéz pálya az övék, mert egyáltalán nem biztos, hogy abban a szezonban vezényelte a legjobb edzéseket, állt leginkább helyt a játékosok előtt és mögött, amikor a csúcsra értek. Így aztán nincs ember, akinek a birtokában lenne a bölcsek köve a futball háza táján.

Miután hiányoznak a csalhatatlan hozzáértők, nem ártana, ha a tűz közelében lévők néha megosztanák a tapasztalataikat. Nem Istentől elrugaszkodott gondolat, volt rá példa a magyar futballban évtizedeken át. A hatvanas-hetvenes esztendőkben például, amikor a szövetség még a központban volt (Budapest, Népköztársaság – ma: Andrássy – útja 47.), az épülettel szemben lévő Rozmaring presszó arról volt nevezetes, hogy az edzők, ha elintézték dolgukat a szövetségben, rendre ott jöttek össze és beszélgettek – a szakmáról is. Nem voltak titkaik, nem tették a szájuk elé a kezüket, nehogy leolvassák, mit mondanak – tapasztalatot cseréltek. Hiába voltak sikeresek, szükségét érezték. Más világ volt és más eredmények.

Persze a hozzáértés fura dolog. Amikor szájsebész barátomnak segítettem balatoni háza építésénél, és két létrán egyensúlyozva éppen az ereszt igyekeztünk a helyére illeszteni, halkan megkérdeztem: „Mondd, értünk mi ehhez egyáltalán?" A válasz nem késett: „Honnan tudod, hogy nem értünk hozzá – jobban?!"

Mit mondjak, voltak kételyeim.