Állta a szavát – Pór Károly publicisztikája

Az észtek és a finnek elleni Nemzetek Ligája-mérkőzés előtt a Rossi-csapattal kapcsolatban alapvetően kétféle várakozással, véleménnyel találkoztunk, amikor az NSO Tv-vel a szurkolókat kérdeztük alakuló, új válogatottunkról. Az egyik Marco Rossit Dárdai Pálhoz hasonlította, és abban bízott, hogy az olasz szakember legalább annyira motiválni tudja a csapatot, amennyire a Hertha edzője tudta. A másik pedig arról szólt, hogy jó lenne ugyanazt a szervezettséget látni az együttestől, mint a 2016-os Európa-bajnokságon, valamint, ha a közönség és a csapat újra egymásra találna. A drukkerek tehát alapvetően bíznak az olasz szakemberben, hogy az ő vezetésével végre le tudjuk zárni az elmúlt évtized egyik legrosszabb időszakát, amely során csaknem két év alatt, 2016 novembere és 2018 októbere között lejátszott 18 meccsen 12 vereséget szenvedtünk és csak négyszer nyertünk (miközben a Nemzetek Ligájában az utolsó, D-ligába kerülő csapatok közül kikaptunk Andorrától, Luxemburgtól és Kazahsztántól is). Igaz, akadt olyan is, aki azt mondta, félti Rossit, sőt kicsit sajnálja is, mert szimpatikus edzőnek tartja, de a magyar válogatottal ő is csak „megégeti” magát.
Nos, az észtek és a finnek elleni meccsen bebizonyosodott, az olasz edzőt, illetve a csütörtökön őt helyettesítő segítőit nem kell félteni vagy sajnálni. A vasárnapival együtt hat Nemzetek Ligája-találkozóra készíthették fel a csapatot, ebből hármat megnyertünk két vereség és egy döntetlen mellett. Egymás után három mérkőzésen maradtunk veretlenek, amire az Eb óta nem volt példa, és sorozatban a második meccsünkön nem kaptunk gólt, ami ugyancsak 2016-ban fordult elő legutóbb. A játék pedig olyan hozzáállással párosult, amellyel a csapat újra maga mellé állította a korábbi kapitányoknál még a távolmaradásával is tüntető szurkolóbrigádot.
Nos, az észtek és a finnek elleni meccsen bebizonyosodott, az olasz edzőt, illetve a csütörtökön őt helyettesítő segítőit nem kell félteni vagy sajnálni. A vasárnapival együtt hat Nemzetek Ligája-találkozóra készíthették fel a csapatot, ebből hármat megnyertünk két vereség és egy döntetlen mellett. Egymás után három mérkőzésen maradtunk veretlenek, amire az Eb óta nem volt példa, és sorozatban a második meccsünkön nem kaptunk gólt, ami ugyancsak 2016-ban fordult elő legutóbb. A játék pedig olyan hozzáállással párosult, amellyel a csapat újra maga mellé állította a korábbi kapitányoknál még a távolmaradásával is tüntető szurkolóbrigádot.

„Mi újra itt vagyunk, nem adjuk fel soha...” – énekelte a finnek ellen már az első perctől rendületlenül a magyar tábor, melynek tagjai közül a második félidőben, a négy Celsius-fokos novemberi „melegben” többen is félmeztelenre vetkőzve buzdították a játékosokat. Miközben a pályán a piros-fehér-zöldbe öltözött társaság a csütörtöki, észtek elleni találkozóhoz hasonlóan nagyon is határozott elképzelésekkel futballozott és valódi csapatként működött.

Korhut Mihály vasárnapi mélységi passza, mellyel indította az első gól előtt Kalmár Zsoltot, és az a sarkazás, amellyel a dunaszerdahelyi légiós ziccerbe hozta Szalai Ádámot, régóta hiánycikknek számított a válogatott támadójátékában. Ahogy az a bátor vállalkozó kedv is, amelyet Kleinheisler Lászlótól láthattunk a görögök elleni góljánál és most Nagy Ádámtól, aki profi pályafutása során, nagypályás labdarúgásban a harmadik gólját szerezte tétmeccsen (a nemzeti együttesben az elsőt); s ezt a gyengébbik, bal lábával. Ráadásul az után vállalkozott lövésre, hogy az észtek ellen hasonló helyzetnél még csak a kapu felé sem nézett, hanem egyből passzolt tovább.

Ez is azt mutatja, hogy a csapat és talán egyénenként a futballisták is képesek fejlődni Rossinál meccsről meccsre, hónapról hónapra, még úgy is, hogy a nyáron érkező új kapitánynak nem volt lehetősége kísérletezgetésre, hiszen csak tétmérkőzéseken irányíthatott. Mégis egyre inkább úgy tetszik, még ha a hibázás lehetősége benne is van a játékunkban, mindenki tudja, mi a feladata, és hozzáteszi a magáét a közöshöz. Mint például az eddig egy meccsre, az észtek ellen beszálló Dibusz Dénes egy nagy bravúrral, a már említett Kalmár a gólpasszaival, a rendkívül nagy nyereségnek számító lipcsei védő, Willi Orbán tanári szerelésekkel vagy éppen fejes góllal, de ígéretesen mutatkozott be a válogatottban Baráth Botond és Holender Filip is.

Elöl pedig van egy olyan vezére a csapatnak, mint Szalai Ádám, aki hat gól nélküli mérkőzés után most három találkozón szerzett négyet, sokadjára bizonyítva, hogy nem lehet őt leírni. A Hoffenheim támadója ezzel 52 találkozón 19 gólnál jár a válogatottban, és az örökrangsorban beérte a holtversenyben 21. Farkas Jánost, Kovács Kálmánt és Göröcs Jánost, Szusza Ferencet pedig meg is előzte (más kérdés, hogy az újpesti klasszis 24 meccsen szerzett 18-at...). Az elmúlt 30 évben csak hárman értek el nála több gólt a magyar nemzeti színekben: Kiprich József (28), Gera Zoltán (26) és Dzsudzsák Balázs (21). Ezek után aligha érdemes arról vitatkozni, Szalainak van vagy nincs helye a válogatottban.

Dzsudzsák Balázsról pedig azért nem érdemes vitázni, mert csakis Rossin múlik, hogy milyen szerepet szán a támadónak, és bízzunk annyira a kapitányunkban, hogy elfogadjuk a döntését. Ha ő azt mondja, hogy az al-Ittihad Kalba játékosa segítségére tud lenni a magyar válogatottnak, akkor az biztosan úgy is van. Az pedig mindenképpen példaértékű, hogy Dzsudzsáknak 31 évesen, immár 98-szoros válogatottként is fontos, hogy a címeres mezben szerepelhessen. Ötmeccses kihagyás után (ami a legtöbb a nemzeti együttesben 2007 óta íródó pályafutása során) alig várta, hogy az észtek ellen újra ott lehessen a pályán, ha csak csereként, 25 percre, akkor úgy, de a lefújás után így is könnyes szemmel énekelte a Himnuszt az őt tapssal fogadó magyar táborral. Ha valaki megtehette volna, hogy mondjuk egy hangzatos levél kíséretében már évekkel ezelőtt lemondja a válogatottságot, akkor az Dzsudzsák Balázs, mert az ő karrierje megítélésének a válogatott szereplés inkább ártott, mintsem használt. Ha valaki megtehette volna, hogy Floyd Mayweather módjára telerakja az internetet olyan képekkel, amelyen dollárkötegeket dobál, miközben mondjuk a válogatott játszik, akkor az Dzsudzsák Balázs.

Ehelyett inkább ő is beállt a sorba. Észtország ellen csereként, Finnország ellen kezdőként kapott lehetőséget, de ha Sallai Roland felépül a sérüléséből, könnyen ismét a kispadon találhatja magát, és ha a Freiburg középpályása hétről hétre bizonyítani tud a Bundesligában, akkor ez így is lesz rendjén. Dzsudzsák csak egy játékos Rossi keretében, egy a sok közül, és akkor bízhatunk további sikerekben, ha mindenki elfogadja azt a szerepet, amit az olasz karmester neki szán, úgy, mint a görögök, az észtek és a finnek elleni hazai győzelem alkalmával.

Ha ez így lesz és a fejlődés nem reked meg, ha idegenben is tudunk végre győzni (2016 októbere óta várunk erre), akkor egy szerencsés sorsolással talán az Eb-selejtezősorozatban sem leszünk teljesen esélytelenek. Bár az egyenes ági kvalifikációhoz olyan bravúrra lenne szükség, amilyet az elmúlt harminc évben csak egyszer produkáltunk, ugyanis ez idő alatt csak egyszer végeztünk az aktuális Eb- vagy vb-selejtezős csoportunkban a második helyen (1997-ben Csank János irányításával, majd a pótselejtezőn jöttek a jugoszlávok...).

Viszont az észtek görögországi győzelmével még akár a Nemzetek Ligájában is kaphatunk egy rájátszást érő helyet. Persze erre egyelőre nem lehet alapozni, mert ez nagyon sok minden függvénye, mindenesetre köszönjük Észtország – „Aitäh, Eesti!” Az észtek kapitánya, Martin Reim a csütörtöki sajtótájékoztatón kérésünkre megígérte, győzni mennek Athénba, és állta a szavát. Mint ahogy állta a szavát a magyar válogatott is, és a „mindent megteszünk”, illetve a „mindenképp győzni szeretnénk” típusú kijelentések a múlt héten végre nemcsak pusztába kiáltott szavak voltak. Rossi folyamatosan azt hangoztatja, hogy csak az eredmények számítanak, és ebben a válogatottban több van, mint amit az elmúlt két évben mutatott.

Kezdünk hinni neki – most, hogy van kapitányunk, vannak szurkolók, talán végre lesz csapatunk is!