Kisemberi együgyűség – N. Pál József publicisztikája

Végh Antal Miért beteg a magyar futball? című könyve 1974-ben jelent meg, s felfordulást okozott. Jómagam évekkel később olvastam, ám emlékszem, óriási példányszámról szóltak a hírek, sőt arról is, hogy amikor elfogyott, gépelt változatban terjesztették a szöveget. Százezrek lettek meg- győződve, hogy itt az igazság, hogy végre „kimondta” valaki.

A szerző amolyan „tizenkettő egy tucat” prózaíróként kezdte, de az irodalom határain kívül nem volt ismert igazán. Nagy feltűnést a reformer – épp indult az új gazdasági mechanizmus! – Valóság 1968. áprilisi számában megjelent Állóvíz című riportjával keltett, ami a beszédes nevű (Penészlek) szabolcsi falu brutális (tetves, pálinkával lenyugtatott gyerekek az iskolában stb.) viszonyairól festett képet. Hadjárat indult ellene, a megyei vezetőség megfojtotta volna, ám a nagy befolyású egykori népi író, Darvas József megvédte, s még a szerző szociográfiáját (Erdőháton, Nyíren, 1972) is kiadta a Magyarország felfedezése-sorozat darabjaként. Ekkor fedezték föl őt, s a bátor, pörös száját befogni nem hajlandó írástudó szerepe lett „a Tónié”.

Néhányszor ültem egy társaságban vele. Tanúsíthatom: rámenős, lobbanékony, csavaros eszű (nem lehetett „megfogni”), mégis rövidre zártan gondolkodó, rögvest minősítő, mindenkiről ítéletet hirdető ember volt, aki nem tűr ellentmondást, és mindent „jobban tud” mindenkinél. Bankókötegekkel járt, állandóan üzletelt, almáskertje volt, állatokat tartott, s szinte egyfolytában pereskedett. Kupec a Tóni, mondta nemzedéktársa s földije, az irodalomtörténész Czine Mihály legyintve – egyik közös találkozónk után – nekem.

Futballrajongó volt – a Loki szenvedélyes szurkolója –, hogy e játék Marseille utáni hanyatlása fájt neki, nem csodálkozom. Haragját a vébéről való újabb lemaradás – 3–3 a svédek ellen, Edström fejese stb. – lobbanthatta föl, s mozgósítva szereptudatát, „tényfeltárásba” fogott. Nem volt míves literátor, ütötte-vágta a témát, el is készült a könyvecskével hamarost, amely az akkori gyakorlathoz képest igen gyorsan megjelent.

Mi volt a kézirat útja, „rendelték-e” valakik, nem tudom (szerintem Véghnek a téma eszébe jutott magától is), de hogy „odafönn” úgy gondolták, megjelenhet – a tűrt, rázósabb írásokat is vállaló Magvető adta ki, az egykori ávéhás Kardos Györggyel az élen –, abban biztos vagyok. A rendteremtő hevületnek is alkalma, ürügye lehetett a könyv, hírlett, Kutas István, az acélkemény új MLSZ-elnök rendre e kötetre mutogatott. Emlékezhetünk: jött a szigor követelményrendszerrel, a játékosok státuszának megfontolt „tisztázásával”, egyebekkel. Még eredmény is lett valamennyi – a '78-as világbajnokságra kijutottunk –, igaz, gyászos lett a vége.

Miért durrant akkorát a „mű”, nehéz érteni ma már. Még a címet is talán, hisz az ifjabb nemzedékeknek – az utóbbi évtizedek állapotával összevetve – a hetvenes évek labdarúgásunk sikeres idejének is tetszhet akár. Négy közt voltunk az Eb-n, ezüstérmesek az olimpián, a Fradi az UEFA-kupában, az Újpest a BEK-ben jutott a négy közé, s csak a végső győztes Bayern München tudta megállítani. Ám tagadhatatlan, hogy mi a hanyatlás, a bomlás jeleit éreztük sokkal erősebbnek akkor, hisz aki a világ élvonalába tartozónak tudta a minap még magát, annak a két vereség utáni Európa-bajnoki negyedik hely meg a vb-ről lemaradás nem tűnt eredménynek. Lefelé mentünk, s ez minden futballszerelmest szomorított vagy dühített, tétován néztünk, mi történhetett, s vágytunk az „igaz” szóra nagyon. S egyszer csak ott volt ez a könyv!

Nem csodálom, hogy a ráismerés bódulatával falta, aki hozzájutott, ám az érzelmek koordinátái közé zártan természetesen. A haragvó szurkoló gyors, azonnal átélhető választ vár ugyanis, nem analizál, hanem ítél, hallani, leírva látni azt akarja, amit az ő „őszinte” lelke érez ott a mélyben. S Végh ezt az igényt hibátlanul ismerte föl szurkolóként, hisz az volt akkor is, amikor elemző írónak képzelte magát. S mert a futball százezrek ügyeként létezett akkoriban még, szerzőnk az „igazságbeszéd” bajnokának szerepébe került, a penészleki látleletnél sokkal szélesebb bázison, ami meg is tetszett neki módfelett. Lehet, hitte: jól érzékeli a nép, ő az egyetlen tetőtől talpig becsületes futballértő, futballféltő ember itt e honban.

Elemezni nem akarom a szöveget, egy jellemzőjét említem csupán. Több olyan „dolgot” látott leírva akkor az olvasó, amiről a „bennfentesek” tudtak persze, s hallott a szurkoló is, pletykákból, szóbeszédből, pontosan vagy pontatlanul. Azzal, hogy az író értesülései jók-e, hogy a beszélgetésekből összeszedett információi mikor igazak, mikor rövidre zártak vagy „színezettek”, senki heurékát kiáltó ember nem törődött, hisz a létező szocializmus szájzáras körülményei közt minden „igazságsuttogás” robajként hatott a valós tartalomtól függetlenül.

Szóval: Véghnek akadhatott igaza is, ahogy mondani szokás (ittak, lazáztak, bundáztak némely játékosok, s ezt elnézték nekik stb.), ám az, hogy a labdarúgás jelenségeit történelmi, társadalmi, morális összefüggéseiben szemlélje – ezt ígérte! –, nem sikerült, s ez műveltség híján, szurkolói indulataiból következően nem is sikerülhetett.

Az író futballszövegeinek szervi hibája, hogy okként tekint arra, ami jelenség, tünet csupán. Mintha egy fertőzött testről rántaná le a leplet a titkolt sebekre rámutatva, amit a néző az igazság pillanataként ünnepel, noha a betegség oka továbbra is ismeretlen. Tudott, hogy Végh szenvedélyétől hajtva (s figyelve a „kaszálás” esélyére!) a futballbeszédet nem hagyta abba, több műfajba is belevágott, egyre silányabb módon általában. Midőn a Gyógyít(6)atlan 1986-ban – hetekkel a világbajnokság után, hatalmas példányszámban – megjelent, hozzáállása már-már kabarészerű jegyeket mutatott. Az Irapuatóban benyelt hat dugót szétosztogatta ugyanis. Egy azok lelkét terhelte, akik miatt kátyúk vannak az utakon, egy azokét, akik a gyerekek ételéből kilopják a húst, és így tovább (arról, hogy a győzők birodalmában e jelenségek még vaskosabbak, persze nem beszélt). Aztán a diktatúrákról is értekezett egy sort – Néró császáré rossz, a proletárdiktatúra szükséges és jó, meg van az MLSZ-é, írta! –, hogy a történelemben való szemlélődés illúzióját is megteremtse.

Özönlöttek is az „egyszerű emberek” meg a kivénhedt pártmunkások levelei hozzá, amelyekből Az utolsó konzíliumban (1987) – a végleges írói szétesés előestéjén – közre is adott egy csokorra valót. E levelek a Végh-jelenség másik arcára is rámutattak. Arra, hogy a kimondhatóság hazug illúzióját teremtette meg, miközben az igazi okok sosem voltak kimondhatók! Úgy volt bátor, hogy a valódi okokról nem beszélt, lénye és írása nem jelentett veszélyt tehát, ha valós okokról ír, nem jelennek meg könyvei, ez nyilvánvaló. Látszólag bírálta, valójában bebetonozni segítette azt a rendet, amely a ma is köztünk való „kisemberi” együgyűséget hagyta – többek között – reánk. Nem akart az lenni, de Végh Antal éppúgy a szocializmus egyik furfangos szelepe volt, ahogy a műfajában nála klasszisokkal tehetségesebb Hofi Géza is. (Még az sem véletlen tán, hogy Hofi a futballt mint témát vele egy időben „találta meg”.) S egy hazug állapotnak előbb-utóbb kudarc lesz a vége!

Aki nem hiszi, vessen egy pillantást a szerző 1990 utáni „sportkönyveire” (Miért nem szeretem Varga Zoltánt?, 1997; Miért vesztettek Puskásék?, 2000 stb.). Szellemi csőd, a szétesettség példája valamennyi. Nagy betűk, sorközök, hogy vastagabbnak tetsszen a könyv, vagdalkozás, fekete-fehér alakok s öntelt dicsekvések a végtelenségig. Egy, az irodalmi életben helyét nem lelő makacs lélek indulatos kisülései a nevetségesség határán, egy jobb sorsra érdemes ember gyarló hattyúdala az egész, aki ragadós butaságával önnön folytatását is fölnevelte sajnos.

Mert szomorú, hogy ma is vannak, akik a „Végh Antalnak mindenben igaza volt” kezdetű gyermetegség fogságában élnek!