Rendszeres vérmérséklet – magyar–német 1939 szeptemberében

„Az első félidőbeli csapat biztatóan mozgott, a második félidőbeli kevésbé, a Postás gyenge ellenfél volt” – összegzi a futballválogatott edzőmeccsét a Nemzeti Sport tíz nappal a Németország elleni itthoni mérkőzés előtt 1939 szeptemberében. Ginzery Dénes szövetségi kapitány annyit elárul, hogy „hét hely már betöltöttnek tekinthető a csapatban”, Tóth Potya István szövetségi edző a szakmát hozza, mondván: „A legnagyobb baj az volt, hogy nem volt folyamatos csapatmunka.” Ezen aztán elpolemizálgat az újság a mérkőzésig, hatására a mérkőzés előtt három nappal, az FTC vegyes elleni edzőmeccs (7:0) után azt adhatja hírül a Nemzeti Sport, hogy: „Megváltozott a válogatott taktikája: visszatértek a közép-európaihoz”. Ginzery kapitány tehát elvetette az angol módit (3–2–5), a régire szavazott (2–3–5).

A Nemzeti Sport, az Angliában egy esztendőt tanulmányúton töltő Feleki László (és a korszerűség) sugallatára az új mellett tette le a voksát, bizonyítva azzal is, hogy a régi „rendszernek a túlságos védekező jellege különösen a gyakorlójáték elején ütközött ki. (...) Egyből való akciót alig láttunk. Inkább hosszadalmas labdacipeléseket és igen gyámoltalan lövéseket.”

A csapat programja a megszokott volt. A vasárnapi meccs előtt pénteken az Üllői úton félórás erőnléti(!) edzést tartott, majd fürdőbe ment a társaság, ahol legyúrták a fiúkat. Utána uzsonna és a tiszteletjegyek kiosztása, és – mint Tóth Potya mondja – „nagy elméleti megbeszélést tartunk a fiúkkal. Ezen vitatjuk meg a szerdai edzőmérkőzés tanulságait”.

Amit a Nemzeti Sport is megtett. Abból kiindulva ostorozza kitartóan a régi rendszert, hogy „gyávaság lenne mindezt csak a mérkőzés után elmondani, arra gondolva, hogy hátha győzünk, s akkor a »vissza a középkorhoz» taktika lesz a legjobb”. Sokan azt mondják, hogy a magyar vérmérsékletnek nem felel meg az angol stílus, ám – írja Feleki – „ezen az alapon (...) nem felek meg a vasút, nem felel meg a cipő, nem felel meg a zsebóra és a hangosfilm. Kitűnő szó ez a vérmérséklet – sok mindent el tud takarni.”

A német csapat a mérkőzés előtti napon érkezett Budapestre, „még sohasem jutott ki külföldi válogatott csapatnak ilyen nagyszabású hivatalos fogadtatás”. Még az sem zavarta meg a lelkesedést, hogy a Keletiben előbb a D-vágányra hirdették meg az érkezést, majd amikor a politikai és sportpotentátok odarohantak, közölték, hogy mégis a B-vágány a befutó. Mindenesetre a vendégek jól utaztak, ahogy Sepp Herberger birodalmi edző (tizenöt esztendővel később lesz elég bajunk vele a vb-döntőben) mondja, a bécsi gyorson ebédeltek: „Hozzá kell tennem, hogy nagyon jól”.

Herberger elmondja még, hogy Helmut Schön bekerül a csapatba, mert „képességei jobban érvényesülnek a középcsatár helyén, Gellesch viszont építő erényeit inkább összekötőben tudja csillogtatni”. Azt biztos nem sejti, hogy huszonöt évvel később éppen Schön váltja őt a szövetségi kapitányi poszton.

Ahogy a magyar csapatba péntek éjjel behívott szegedi Baróti Lajosnak sem jutott eszébe, hogy kétszer is szakmai vezetője lesz a magyar válogatottnak (1957–1966, 1975–1978). Barótit egyébként az újpesti Szalay I Antal sérülése miatt riadóztatták. „Ülök este a rádió mellett. Kártyázgatok. Egyszer csak hallom a hírt, hogy a kapitány úr engem is felrendelt Pestre, mert Szalay Potyszem nincs rendben és esetleg én fogok játszani a németek ellen” – mesélte már Budapesten. Alig akarta elhinni, átrohant a szomszédba, ők is hallották-e a hírt, majd éjjel 2 órakor riasztotta őt Hesser Tibor edző, kezében az MLSZ-től érkezett távirattal, közölve, hogy a reggeli vonattal indulnia kell. „Amikor reggel elindultam Szegedről, voltak kint az állomáson vagy kétszázan. Szinte a tenyerükön vittek föl a kocsira” – mondta még Baróti.

Aki bemutatkozhatott a válogatottban, amelynek tagjai közül Sárosi Bélát és Bíró Sándort elfelejtették felébreszteni az ebéd utáni pihenő után, de aztán valahogy utolérték a többieket. A németek Hans von Tschammer-Osten táviratát mutogatták, „lelkükre köti a sportvezér, hogy a német csapat szépen szerepeljen ezekben a nehéz időkben a baráti Magyarország fővárosában”.

A szép szereplés elmaradt, a magyar válogatott 5:1-re győzött. A 7. percben már 2:0 volt az állás. Zsengellér Gyula volt a csapat legjobbja, három gólt szerzett, ám a Nemzeti Sport visszafogottan méltatja: „Játéka aránylag meglepetés volt. Nem tételeztünk fel róla ekkora mozgékonyságot. Örökösen lótott-futott, jobbra-balra, előre-hátra, hogy kullancsát lerázza magáról, és ez igen sokszor sikerült is neki. (...) Csak a lassúságával volt itt-ott, főleg az I. félidőben egy kis baj. Lefékezett pár támadást.”

Ami Barótit illeti, „kezdetben igen elfogódottan mozgott, szélsője gyakran meglógott mellette, amint azonban elfogódottságát levetkőzte, egyre jobban játékba lendült és egyre hasznosabb lett. A második félidő közepétől már ő is felnőtt a fedezetsor másik két kitűnő tagjához”. És ha már itt tartunk, Schön képességei nem derültek ki, mert megsérült, „így is ott volt a helyén, de sántán bizony lassúnak bizonyult”.

A győzelem fölényes, ám a Nemzeti Sport azzal kezdi az értékelését, hogy a németek készületlenek voltak, „kezdetleges formában és erőnlétben voltak”. Ezért aztán „a legnagyobb elismeréssel kell megemlékeznünk a német labdarúgó-szövetségről, amely ilyen körülmények között is teljesítette kötelezettségét és elküldte csapatát Budapestre”. Az „ilyen körülményeken” természetesen a háborút, Lengyelország lerohanását, Anglia és Franciaország hadüzenetét kellett érteni, ám a kifejezés egyszer sem hangzik el.

A két ország barátságára is csak utalnak. „Igazi sportemberek játszottak ezen a mérkőzésen, mindkét fél úgy viselkedett a pályán, ahogyan minden futballistának viselkednie kell” – írja vezércikkében a Nemzeti Sport, más helyen pedig egyrészt leszögezi, hogy „nincs iram”, és hogy „erőnlétével együtt a modern játékrendszert is otthon hagyta a német csapat”. Ezt egyébként Herberger sem vitatta, főként azt kifogásolta, hogy mindig volt szabad emberük a magyaroknak. „Ez ideig nem is volt így. Tudom jól, hogy hiányzott a komoly edzés. Erről nem tehetünk. Az általános helyzet hozta magával” – ez a magyarázat.

A játékosokat megnyugtatták a birodalmi edző szavai, olyannyira, hogy dr. Georg Xandry, a német szövetség elnöke a meccs másnapján mosolyogva közölte: „Ó, ma reggelre már elfelejtettük mind az öt gólt. Itt Budapesten mindig olyan nagyszerűen érezzük magunkat, hogy már hónapokkal előbb örülünk, amikor tudjuk, hogy Budapestre vezet az utunk. Most is nagyszerűen ment a sorunk, és ez a kedves vendéglátás feledteti a vereségünket is.”

A Nemzeti Sport is megenyhült: „Mindig is hangoztattuk, hogy akármilyen rendszer jobb a – rendszertelenségnél” – írja Feleki, elismerve, hogy a közép-európai stílust ezúttal képes volt tartalommal megtölteni a válogatott. Ugyanakkor megjegyzi, hogy „ritkán játszik válogatott védelem ellen olyan középcsatár, amilyen a kedves, hosszú, bicegő Schön volt”, és ne feledjük, hogy az „egyből továbbított labdák, zsinórszöktetések, jó lövések – ezek olyan fegyverek, amelyek mindenféle rendszerben nélkülözhetetlenek”.

Ginzery kapitány ugyanakkor nem szolgált újdonsággal. „A lényeges az, hogy hagyjanak minket dolgozni” – nyilatkozza, megtoldva ezzel: „Mi sokkal többet teszünk a jó játékért, mint a régiek.”

Mondja ezt alig több mint egy esztendővel azután, hogy Franciaországban világbajnoki ezüstérmes lett Dietz Károllyal a válogatott.