Balladai hős – Csinta Samu publicisztikája

Aligha akad ember, aki mostanában nem veszi sorra a koronavírus-járvány okozta eddigi veszteségeit. Az elmaradt találkozókat, a meghiúsult programokat, a beláthatatlanságba költöző eseményeket, személyeseket és általánosan személyeseket egyaránt. Mert hát sokunk szomorú listáján szerepelnek az elhalasztott sportvilágversenyek, hiszen páros évben vagyunk, amely normális esetben páratlan élményekkel szokott kecsegtetni. Az elvesztett munkahelyeket, legvégső esetben az elvesztett szeretteket, ismerősöket hadd ne soroljam most ide, Isten mentsen meg mindenkit. Miközben odakinn harsog a tavasz, ezerrel csábít a szabadba, Lucifer megszámlálhatatlan reinkarnációja dörömböl lelkünk egyelőre kényszerűen becsukott ablakain.

Mindezekhez képest talán szóra sem érdemes egy-egy klubévforduló, sokak álmát beteljesítő stadion átadásának elnapolása. Talán egy pillanatra igazságtalannak érezzük, hogy épp bennünket ér ez a „sorscsapás”, hiszen annyi munkát, annyi szívet fektettünk már az előkészítésbe. De csak egy pillanatra, hiszen legalább annyi perspektívát érezhetünk az újrakezdés ígéretében, és ha így van, már majdnem minden rendben van, csak türelem és kitartás kérdése az egész.

Miközben lassan a hajdani Ki nyer ma? – játék és muzsika tíz percben című rádióműsor kőbe vésettségével vetekszik az operatív törzs mindennapos beszámolójának megtekintése, egyik fülünk azért a külhoni magyarok „vírusállapotára” is figyel. A rokoni kapcsolatok és a lakosság száma alapján leginkább Székelyföld van a fókuszban, mondjuk, a tusványosi diáktábor megrendezhetősége, az azonban csak kevesekben vetődhet fel, hogy májusban már biztosan nem tarthatják meg az aradi futball zászlóscsapata, az UTA fennállása 75. évfordulóját köszöntő eseményeket. Annak keretében pedig csúszik lapunk munkatársa, az örökifjú Oroszhegyi Károly Csala, a Szőke Csoda című életregénye román változatának megjelenése is.

Aki a cím mögött valami balladai hőst sejt, téved. Azaz cseppet sem téved, hiszen Pecsovszky József, Csala a román és a magyar labdarúgás egyik valóban balladai hőse volt. A Temesvárról induló, Aradon zenitre futó pályaív mentén irigylésre méltó számok sorakoznak: 32 alkalommal szerepelt a román válogatottban, 11 gólt szerzett, 1942–43-ban – Perényi néven – három alkalommal a magyar válogatottban is pályára lépett. A Nagyváradi AC-vel magyar bajnoki címet és egy második helyet szerzett, ötszörös román bajnok és kétszeres kupagyőztes. Mindez a háborús, illetve a közvetlenül azt követő körülményeket figyelembe véve nagy tett. Ő volt az első román(iai) labdarúgó, aki meghívást kapott a világválogatottba. És ő volt az, akit Hagi megjelenéséig minden idők legjobb román(iai) futballistájának tartottak.

A legjobb minősítésről aligha érdemes vitát nyitni, hiszen a labdazsonglőr játékost „futballtipológiailag” a Di Stéfano-kategóriába sorolták. Akárcsak a Real Madrid argentin származású világsztárja, korát megelőzve elöl-hátul egyformán jó volt, szerelt, szervezett, irányított, és gólokat lőtt. Nem keveset, sokat. Futballistamúltú jó apám emlékei szerint majdnem olyan jó volt, mint Puskás Öcsi. Persze csak majdnem...

Hogy román, nos, az túlzásnak is erős. Mert hiába beszéltek németül a családban – a Pecsovszkyk a felvidéki Gölnicbányáról érkeztek Temesvárra –, a kis Csala (a név a mindenki eszén túljáró, kicselező csalafintából ragadt rá) mindig magyarnak vallotta magát, az igazolványában is az szerepelt a nemzetiségi rovatban. Miközben a Pecsovszky nagypapa lengyel nótákat danolászott, ha kissé többet ivott a család által elegendőnek tartott mennyiségnél. Szóval amolyan igazi monarchikus famíliából származott a gyerek, akit hivatásszerűen unatkozó öregurak fedeztek fel a temesvári grundokon, és irányítottak Nagyváradra.

Azt, hogy magyar bajnoki cím és válogatottság ellenére sem maradt Magyarországon, fia, László szerint semmi egyéb nem magyarázta, mint az olthatatlan honvágy, a Temesváron élő rokonsághoz való ragaszkodás. No meg báró Neumann Ferenc, többszörös aradi gyártulajdonos, aki a textilüzem nevével fémjelzett rangos együttest akart létrehozni a dél-partiumi városban. Összevásárolt hát egy csapatra való profit, a londoni Arsenaléhoz hasonló pályát építtetett, és az ITA az 1946–1947-es idény végén megszerezte az első román bajnoki aranyat. Majd gyors egymásutánban még kettőt immár Flamura Rosie (Vörös Lobogó) néven. Az utóbbit azt követően, hogy a báró érdekeltségeit utolérte az 1949-es államosítás.

Pecsovszky fiainak, Józsefnek és Lászlónak vajmi kevés esélye volt kinőni a nagy fa árnyékából, bár a papa kétségtelenül büszke volt, amikor László az aradi vagongyári klubbal feljutott az első osztályba. Amúgy azzal cukkolta őket, hogy kettejük összegyúrásából jött volna ki egy igazán jó futballista. Az ígéretesebb, László karrierjét egy nehezen gyógyuló sérülés szabta rövidre. Főhősünk életét pedig egy edzői periódus az uránbányászatból élő Vaskohszikláson, ahol az általánosan fertőző környezet mellett Csalát minden védőöltözék nélküli uránbánya-látogatásra vitte a kíváncsiság. Így ment el 1968-ban, 47 éves korában, és amikor az UTA-pálya közepén felravatalozott koporsó a két kilométerre lévő temetőbe ért, a gyászmenet vége még a stadion körül toporgott.

A Németországban élő László szerint édesapja élete végéig megmaradt „vidéki” futballistának. Nem tudott, talán nem is akart gyökeret verni Bukarestben sem, ahol a hadsereg frissen létrehozott sztárcsapatának legjobbja volt; megbecsültségét az is jelezte, hogy meccs után többször is repülőgép vitte haza két napra az Aradon élő családjához, majd fuvarozta vissza a fővárosba. Talán azért szakadt meg a kapcsolata a magyar labdarúgással is, mert folyamatosan egyfajta lekezelést érzékelt a nagyvárosok futballvilága részéről. Ezzel szemben ott volt neki a Maros, ahová hajnali négykor kiült a horgászbotjaival, s mire indulni kellett a délelőtti edzésre, már meg is volt az aznapi fogás.

Aradon szobor, a román futballannalesekben kiemelt hely tiszteleg az emléke előtt. A kommunista világban még egy róla elnevezett trófea is, amelyet a legsportszerűbb közönségnek ítéltek oda. Ha hallja a mai „magyarfaló” lelátói rigmusokat, bizonyára forog a sírjában. Ő ugyanis a sportszerűség megtestesülése volt, akit pályafutása alatt egyetlenegyszer sem állítottak ki, de talán még bírói intőt sem kapott.

Március elején, még mielőtt a járvány a kelet-közép-európai térséget is letarolta volna, jó néhány őt éltető, róla szóló korrelikvia került vissza László fiától a Mészár Sándor aradi magyar üzletember által gardírozott klubhoz. Az UTA-hoz, amely fennállása 75. évfordulóját a román első ligába visszakerüléssel és új stadion felavatásával készül ünnepelni. Ha kissé megkésve is, de annál nagyobb szeretettel, ahogy annak idején a Szabad Európa Rádió legendás üzenetműsorában fogalmaztak.

No meg a Pecsovszkyról szóló életrajzi könyv román változatának megjelentetésével. Egy olyan futballista emlékére, akit a történelem hullámverése egy másik országba sodort, a sors pedig annak sportdicsősége öregbítésére predesztinált. S akit néhány éve Arad megye kiemelkedő személyisége posztumusz címmel tüntetett ki a megyei önkormányzat. A tervezetben ugyan Petschovschinak írták a nevét, az előterjesztő román képviselő szerint azért, mert Aradon így ismerik. Aztán így maradt, jobb a békesség.

Pedig magyar volt, és majdnem olyan jó, mint Puskás. De csak majdnem, tennék hozzá azok, akik minden impériumváltás dacára sem szűntek meg arccal Budapestnek élni. De ez már egy másik történet.