Több mint dedikáció – N. Pál József publicisztikája

Jó olvasói gyomorral áldott meg a sors, (majdnem) mindent képes vagyok indulat nélkül megemészteni. Lehet, nem vet jó fényt reám, de bevallom, az ötvenes években született gyarló – irodalmi, történelmi, zenére írt stb. – szövegek egyenesen a kedvenceim. Nemcsak mert mentalitás- vagy ideológiatörténeti szempontból – jelenségekként! – roppant tanulságosak, hanem azért is, mert derűre fakasztanak, ha az írásokat kilökő korról sokat illik tudnom, akkor is. Sorsok vannak az esendő lapok, filmkockák mögött ugyanis, amiket úgy – röhögve – tudok idézni, mint a Sztálin-kantátát, vagy egyéb csasztuskákat énekelni – némi bor után! Ama kor íróinak, filmeseinek, egyéb szellemi embereinek jó része megalkotta az ilyen – később nemigen emlegetett – „művét”. Csak bicsaklásnak, a pillanatnyi, esetleg történelmi tapasztalatoktól is támogatott felszínen maradási vagy érvényesülési vágy felülkerekedésének tekintem e mozzanatokat többnyire. A bűnös bornírtságokat, a gyilkos szándékokat nyíltan vállaló, kiszolgáló irományokat (van erre is példa bőven) ellenben megvetem.

Feleki László Kilencven perc című könyvecskéje ma is okulva olvasható, s a helsinki olimpiáról írt vaskosabb Tizenhat nappal együtt derűvel forgatom általában. Alig 170 oldalas kötet ez, '54 májusában jelent meg a Szépirodalmi Könyvkiadónál, szerkesztője az általam nagyon szeretett, 2006-ban elhunyt Domokos Mátyás volt. (Sajnálom, hogy nem váltottam az esetről szót vele, de nem ismertem a könyvet az ő életében még.)

A munka a 6:3-as diadalról szól, riportkönyvnek mondanám, kilenc forintot kóstált, s állítom, mint a cukrot, úgy vitték az emberek. Nem csoda, hisz a meccs óriási mámorral járt, s oly eseményről adott hírt a beszámoló, amelyet nem láthattunk akkor. Az amúgy remek stiliszta – kár, hogy a „labda” szót néha három sorban ötször-hatszor ismételgeti! – Feleki jól láttató, lendületes szövegét követve – némi képzelőerővel – szinte újraélhette a mérkőzést az olvasó. Kapott némi kapitalizmuskritikát is persze, rájöhetett, hogy a győzelemmel – amit a szerző „békealkotásnak” nevez! – a szocializmust építő hazánk erejéről adtunk hírt a nagyvilágnak, s a sorokat a korszellem egyéb tünetei is színezik bizony. Megtudhatjuk például, hogy Hidegkuti „sztahanovista” édesanyja – ekkor készült az a mozihíradó, amely a régi világban még gyárat igazgató hölgyet munkásasszonnyá „léptette elő”, hogy a vitéz előnevet is öröklő fiú káderlapja rendben legyen – annyira büszke a „sztahanovista középcsatárra”, hogy az újlaki téglagyár azonmód 12 millió darabbal növelte a termelést. Zakariásról, a gárda „szürke eminenciásáról” meg azt, hogy „öntudatos, kiváló harcos. Jó elvtárs, olvasott, tanult. Kitűnő előadó, jó barát, a csapat lelke” – és így tovább.

E „szocreálos” villanások ellenére a dramaturgiai szerkezet jó, a fejezetek előtti mondatok („amelyben” kezdéssel) amolyan balladás régiséget idéző összefoglalók. Hol az '53 áprilisában Európa legjobbjává lett ifiválogatott dicséretét, hol Puskás hosszas jellemzését adja, hol meg – rendszerszembesítő antitézisként – a '36 decemberében megesett 2:6-os londoni vereség históriáját meséli el a harmadik, így a visszavágás arányát „elrontó” angol gólnál, majd a három és fél éves veretlenség taglalására is sor kerül, még a hármas sípszó előtt.

Valódi írástudó munkája a könyv tehát, ám nem ezért vettem elő. Bevallom, az írás a nemrég nálam vendégeskedő Csillag Péter ötlete volt.

Sorsom minden fölhalmozási hajlamtól megkímélt, egyetlen szenvedélyt testált reám: a könyvhöz való mániákus ragaszkodást. Csak sport témájú kötetből mintegy ezer van a birtokomban, s e kicsi darabot is sikerült beszereznem úgy hat éve már. Mihez jutottam (500-600 forintért), otthon figyeltem föl rá annak idején, s e különös, mondhatnám, egyedi „kincsről” nem is igen beszéltem senkinek. Az NS főmunkatársa – a könyvet kézbe véve – meg azonnal egy „publi” lehetőségét fedezte föl benne.

Példányom – hogy került antikváriumba, nem tudom – első lapján tintaírással ez olvasható: „Sebes Gusztáv elvtársnak régi barátsággal. 1954. május 15. Feleki László”. A dedikáció nyolc nappal a 7:1-es angol-magyar előtt kelt tehát, a mámor emlékezete és az új mámor ígérete idején, ám – vélem – két hónappal később aligha így szólt volna az ajánlás, ha lett volna egyáltalán. Az „elvtárs” szó kötelező fordulat volt akkoriban, a „régi barátsággal” meg konvencionális udvariaskodás alighanem (már a harmincas évektől ismerték egymást a felek, ám a kommunista Sebes nem szívelte a tudottan anglomán úriember Felekit), engem a dátum érdekel, s valami más – fontosabb – dolog is persze.

A szöveget Sebes számos aláhúzása, „megcsillagozása”, lapszéli megjegyzése tarkítja ugyanis. Sőt, a hátoldal belsején – ceruzával – a kapitány több mint harminc, oldalszámmal jelölt megjegyzése is látható. Hogy az ő kézírása, nem kétséges, ezt Kő András Szemétből mentett dicsőségünk című könyvében közzétett Sebes-kéziratokról készült fényképek alapján bárki ellenőrizheti. Ilyen példány egy filológusnak kincsesbánya lehet (Zrínyi Miklós Zágrábban őrzött könyvtára ezért forrás az irodalmároknak régóta már), s noha e be- és megjegyzések nem adnak nagy szenzációt nekünk, tanulságot mégis talán.

Sebes a könyvet május közepe s a június közepén kezdődő világbajnokság közt olvasta, bejegyzései is ekkorról valók. Elégedetten nyugtázza például a 21. oldalon (csillagot is tesz az aláhúzás mellé), hogy Nagy Imre miniszterelnök a „sportnagyhatalom vagyunk” fordulatot a Parlamentben ejtette ki (január 23-án volt, tehát a 6:3 hatása nem elhanyagolható!), s e folyamatban való önnön szerepére büszkén gondolt alighanem. Aztán ami feltűnhet még. A megjegyzések közül négy (külön csokorba szedve) Czibor jobb szélen való állandó felbukkanására reflektál egyetértve (s a szövegben még több aláhúzás), ami ezt üzeni: igen, jól látja ez a Feleki, mekkora stratéga vagyok én! Azt, hogy Czibor játéka eredeti természetéhez tartozott-e ez a modor – szerintem igen –, inkább nem firtatom, de az '54-es döntőre, a csatársor felforgatásának csírájára mégis hadd gondoljak makacsul!

Ám ami leginkább tanulságos: a megjegyzések jó kétharmada Lóránt Gyulát érinti. Nevét a szövegben is aláhúzta többször, akadt, hogy oldalanként kétszer is. Lóránt szerel, Lóránt fejel, becsúszik és így tovább. Mintha különösen figyelt volna reá azon a mérkőzésen, amely a magyar csapat futballhistóriai fordulatot is jelentő támadójátékáról lett nevezetes. Vajon miért?

Ez az a pont, ahol a kapitány önreprezentációs hiúságára vagyok képes gondolni csupán, aminek új könyvében (Az Aranycsapat és ami utána következik), épp a Lóránt-történet kapcsán, teljes fejezetet szentelt Borsi-Kálmán Béla is. Sebes volt az ugyanis, aki a „reakciós” játékost Kádár János belügyminiszter közbenjárásával a kistarcsai internálótáborból '49 áprilisában kimentette. Lóránt a '49 március eleji – jó csapatnyi játékost érintő – szökési kísérlet főkolomposa volt, ám ragaszkodott hozzá, s a kemény középhátvédet – némi kanyarokkal – be is építette a válogatottba aztán. Ő kellett, nem a technikásabb, finomabb MTK-s (!) Börzsei, s hiszem, nagyon fontos volt neki, mit igazol vissza a „szakma”, mit vesz észre Feleki. Lóránt játéka s annak interpretálása igen fontos volt a kapitánynak akkor!

Tudott, hogy Sebes a döntő után a Feleki által jegyzett – ma is egyetértéssel olvasható – cikkért megdühödött a szerzőre, s még a főszerkesztői székből való eltávolításában is része lehetett. Elővette-e még a május közepén kapott könyvet valamikor, nem tudom, de hogy haraggal a szívében élt tovább, állítani merem.

S még valamit. A könyv utolsó fejezete zseniális. Ül a csapat az öltözőben a lefújás után, hitetlenséggel, bódult áhítattal néznek egymásra a játékosok, és senki sem tud megszólalni szinte. A magyar labdarúgás történetének kegyelmi pillanata ez. S hozzá a szerző pengevillanású mondata: „A csend a hősök pihenője.”

Értette-e vajon a kötetet végigsilabizáló, -jegyzetelő Sebes Gusztáv ezt a mondatot?