Osztálytársak? – N. Pál József publicisztikája

Sebes Gusztáv, az Aranycsapat jó hét éven át regnáló szakvezetője olyan eredményeket ért el szövetségi kapitányként, amilyeneket rajta kívül más magyar nem. Az általa vezényelt 69 mérkőzésen a megszerezhető – virtuális – pontok több mint nyolcvan százalékát gyűjtötte be (az egy vagy néhány meccsen százszázalékosokat hagyjuk), '56 nyarán mégis kényszerűen távozott. Mint nehezéket dobták ki a XX. szovjet pártkongresszust és néhány vesztett mérkőzést követően, midőn legfőbb pártfogója, Farkas Mihály is végképp a „föláldozhatóak” közé került. Bár a szovjet szuronyok hegyén trónoló Kádár János a forradalom után nyugaton maradtak hazacsalogatására '56 decemberében – eredménytelenül – reaktiválta őt, a lassan konszolidálódó új rendben kegyvesztetté lett menthetetlenül. Kádár a személyesen is meggyűlölt Farkas emberét nem akarta vezető pozícióban látni többé, így hiszem.

Tanácsadó vagy efféle lett néhány klubnál ezután, ifjabb korom emlékei szerint az úttörők, gyerekek focijáról beszélt általában, ha néha a tévében megjelent. Sértett emberként, keserű szívvel élt, megírta emlékiratait a hatvanas évek végén, ami az olvasóhoz – Barcs Sándor „körültekintő” lektorálása után – '81-ben jutott el csupán, a Puskás hazahozatalában való – nem döntő! – szerepétől, s a csapatáról való nyíltabb beszéd lehetőségének fölszabadulásától aligha függetlenül. Csaknem öt évet élt még, '86 januárjának végén örökre eltávozott.

A könyvet (Örömök és csalódások) Csillag Péter, a Nemzeti Sport főmunkatársa sport- és művelődéstörténeti adalékokban gazdag Budapesti futballmesék című internetes sorozata vetette elő újra velem, aminek – „szakértőként”, ahogy dobálózunk manapság e szóval – részese lehettem legutóbb.

A kötet értelmezésére nincs terem, a szöveg első sorát (okát adom, miért) s egy szűk bekezdést emelnék ki belőle csupán, ahogy az említett sorozat is tette.

A gyermekkor emlékeit idézve e néhány sor olvasható a 12. oldalon. „Apám kis cipészműhelye a Gyep, most Thaly Kálmán utcában volt, a Gát utca sarkán. Ott, mindjárt a közelben lakott József néni a két lányával meg a fiával. Apám foltozta, talpalta az ő vásott cipőiket is. A fiú volt köztük a legfiatalabb, Attila, akivel egy osztályba jártam.” Mit állít a szerző? Apja cipész volt (biztosan igaz), műhelye az említett sarkon állt (ez is valós lehet), hogy „József néni” (t. i. József Áronné) a közelben lakott három gyermekével, s az apa javítgatta az ő cipőiket is (ha így volt, a kisfiú személyesen ismerhette őket, vagy „tudott róluk” legalább!), s hogy Attila, a legkisebb József-gyerek az osztálytársa volt.

Forráskritikai szemmel nézve, „tétje” az utolsó állításnak van természetesen. A megelőzőek ellenőrzése csak a részletes Sebes-monográfiának lehet fontos, ezt végezze el az a kutató, akinek érkezése van (lesz egyszer) reá. Ami – mivel két nevessé lett szereplőről van szó – nekünk lényeges lehet (bár a költői s az edzői pályafutás értelmezése-értékelése szempontjából érdektelen a dolog): József Attila és Sebes Gusztáv valóban osztálytársak voltak-e a Ferencvárosban annak idején?

Rövidre zárva a kérdést: a későbbi költő s az akkor még Scharenpeck nevű majdani tréner nem voltak osztálytársak, nem is lehettek az oktatási törvény szerint. Nem egy évjáratúak voltak ugyanis. József Attila 1905. április 11-én, Sebes meg 1906. január 22-én született, majd' egy év volt köztük tehát. A költő az első osztályt 1911 szeptemberében, hat és fél évesen, Öcsödön – az apa eltűnése után egyedül maradt anya két kisebb gyermekét a Gyermekvédő Liga vitte a tiszántúli faluba, s ott is éltek 1912 nyaráig – kezdte el, majd '12 szeptemberétől az Ipar utcai elemiben – másodikosként! – folytatta tanulmányait. Mivel a siralmas anyagi helyzetben lévő csonka család – olcsóbb bérletet keresve – szűk körben ide-oda költözött, a gyermek '13 elejétől a Mester (akkor Tóth Kálmán) utcai iskolában tanult tovább. A költő életének e szakaszát Szabolcsi Miklós valószerűtlen aprólékossággal tárta fel, még az osztálynévsorokat is látta. Egy osztály úgy 40 tanulót jelentett e városnegyedben (nem volt „összevont” alsó tagozat), Sebes Gusztáv egyik listán sem szerepel (Scharenpeckként sem!), de nem is szerepelhetett.

A gyermeket nem adhatták öt és fél évesen iskolába, márpedig 1911 szeptemberében – József Attila öcsödi kezdése idején – annyi volt. Ő az elsőt '12 szeptemberében kezdhette csupán, hogy az Ipar utcai vagy a Mester utcai (esetleg más?) iskolában-e, ennek kiderítése az említett Sebes-életrajz írójának föladata lesz. Hogy ő is a Ferencvárosban koptatta a padot valahol, bizonyos, ám ennél többet hitellel állítani nem tudok.

Mindez annyit tesz: a költő és a futballtréner járhattak egy időben ugyanazon iskolába is akár, ám az osztálytárslét legendáját nem érdemes terjeszteni tovább. Lehet, ismerték egymást, lehet, játszottak, labdát is rúgtak együtt az utcán, a vásártéri grundon (bár Sebes visszaemlékezésében ezt – a közös focit! – kiemelte volna alighanem), ám hogy sem a jövendő nagy költőt, sem az edzőhírességet nem „ismerték föl” a másikban, erre mérget vehetünk.

S itt árulkodó az Örömök és csalódások első mondata. Így szól: „1911. szeptember havának egyik kora reggelén életemben először indultam el az iskolába.” Mikor lépte át az iskola küszöbét, ne emlékezett volna a szerző pontosan? Téveszthetett persze – bizonyítani nem tudom –, ám gyanúm szerint igazított a tényen inkább, hogy az osztálytárslegenda egyenes legyen, a lektor meg miért pont erre figyelt volna föl, nem ez volt a föladata. Maradjunk annyiban: nem durva hazugságról, hanem a lélek (ösztönös) korrekciójáról van szó, midőn önnön kialakult identitását és múltját igyekszik „harmonikusabbá” csempészni az ember valahogy. (Az önéletírások 99 százaléka – hol így, hol úgy, hol „finoman”, hol gátlástalanabbul – ezt teszi!) Sebes '45 után az lett, aki, előmenetelének nemcsak szakmai okai voltak, ez tudható, miként az is, hogy a „proletárköltő” szerepébe föltolt József Attila egykori ismerősének, barátjának, eszmetársának lenni igen hízelgőnek számított. Lássuk be: Sebesnek e „kapcsolat” igazolásához nem is kellett nagyot füllentenie, de – a biztosnál is van biztosabb alapon – tolla az emlékezéskor „megugrott” talán. Az esetleges iskolatársból osztálytárs lett.

S az említett részlet kapcsán még egy – inkább irodalom- és hatástörténeti – kérdés fölvethető. A költő egyetlen befejezett novellája – Csoszogi, az öreg suszter – hősének mintája lehetett-e az edző édesapja? Ez a régi rend nyomorát példázó elbeszélés 1932-ben – József Attila „kommunista korszakában” – született, az olvasókönyvek állandó része volt évtizedekig, úgy emlékezem, szerettem is a mogorva, de érző szívű suszter történetét. Sebes erre az „összefüggésre” nem utal ugyan, de néhány sort ez a meditáció is megérhet.

Leleplező szándékom nincs, de azt kell mondanom: Csoszogi mintája nem az apa volt, s az irodalmi művek születésének természetét ismerve valamennyire, állítom, konkrét ihlető figura nem is biztos, hogy létezett. A Gát utca sarkán állt műhely lehetett persze támpont valamennyire, miként a gyermekkor sanyarú viszonyainak – akár a cipőjavításhoz kapcsolódó – emléke is, ám hogy az akkor legföljebb 35-40 éves idősebb Scharenpeck lett volna az írói fantázia „eredeti mozgatója”, nem állítható.

A novella Csoszogija öreg, egyedül él, se felesége, se gyermeke nincs, s a neki ragadványnevet adott szavajárása („csak csoszogok, csak csoszogok” – hajtogatta, ha hogylétéről érdeklődtek) sem a '14-es háborúba – a Sebes-emlékezés szerint – azonnal bevonultatott apára utal. Az alak az írói-költői fantázia szülötte, s mint ilyennek, az emlékezetben élő, megragadt támaszkodói lehettek ugyan, de személyében is azonosítható ihlető után nyomozni fölösleges.

Történt, ahogy történt – ami hajdani valójában sosem rekonstruálható pontosan –, de tudható: gyarló az ember, ha emlékezik, akkor is, s önmaga megbocsáthatóan esendő „fényezése” közben hiszi is néha már, hogy úgy kellett (volna) annak történnie, ahogy állítja.