Gólok színezve – N. Pál József publicisztikája

Ha a televízió szót hallom, máig a fekete-fehér készülékre gondolok. Színes adást 1978. június 25-én láttam először Zuglóban élő rokonomnál, Budapesten (másnap volt írásbeli felvételim az ELTE bölcsészkarán), a labdarúgó-világbajnokság Argentína–Hollandia döntőjét, futballt tehát, s hiszem, így kellett történnie. Szó, mi szó – a '74-es Cruyff-csapat emléke, az ellenünk játszott 2–1-es, Törőcsik és Nyilasi kiállításával tarkított „csúnya” meccs, meg a Perun vett, pofátlanul bundaízű 6–0-s hazai győzelem miatt is –, a hollandokért szorítottam inkább, megint veszítettem, ám hogy színesben néztem a százhúsz percet (noha az élményre – ilyen tévé látására – nagyon vártam!), nem vigasztalt akkor. Jobb lett volna fekete-fehérben az egész, holland diadallal – erre gondoltam bizonyosan.

Mikor hallottam a 6:3-ról, nem tudom, de hogy a gólokat 1970-ben, a Hajrá, magyarok! című – „felszabadulásunk” 25. évfordulójára készülő – mozifilmben láttam először, abban biztos vagyok. Meg abban is, hogy e néhány perces részlet a Kádár-kori tévé „Önök kérték” műsorainak gyakori darabja lett két évtizedig, s én mindig áhítattal figyeltem a jeleneteket, miközben Szepesi összetéveszthetetlenül egyedi hangja harsogott. (Később tudtam meg, hogy a kommentár nem az eredeti közvetítés része volt.) A futball históriájával ismerkedve e mérkőzés legendáriummá lett nekem egyértelműen, identitásképző elemmé szinte, épp attól, hogy – akár a honfoglalást, Rákóczi csatáit, az 1848­–1849-es hősök tetteit – nem láthattuk az egészet mozgóképen. Ma is hiszem: a 6:3 mitológiáját az idő lélektani, tudati és médialehetőségeihez kényszerűen igazodva Szepesi hangja „csinálta meg”, s így volt rendjén ez.

Állítom, 1953. november 25-én a rádió forrasztott össze minket ama térben, amit a futball jelentett nekünk. A hit, hogy a letiport, újmódi fogságba lökött nemzet fiai tőlünk messze (ki juthatott el akkor Angliába?), a nagyvilág színpadán mutatják meg, mire képesek a magyarok. Egy kötelező memoriterként (szinte szakrális imaként) hangzó névsor, ami azért örök érvényű, mert konkrét látványként nem volt (nem lehetett) akkor átélhető. Amit hallottunk, futballszerelmes s mámorra vágyó fantáziánk „kiegészíthette” bármikor. Mondom, a 6:3 – akár gyermekkorunk meséi – attól lett meghaladhatatlanul gyönyörű és egyedi az emlékezetünkben, mert annak lélekmélyi valóságát a mi belső látásunk „egészítette ki”. Az, hogy nem láthattuk, se fekete-fehérben, se sehogy, de érezni éreztük, mi történt, minden porcikánkkal alighanem.

Hány – a Trianonban meghagyott országban élő – magyar látta a meccset, nem tudom, néhány tucatnyi legföljebb, gondolom. Hírlik, a mérkőzésről készülő fölvétel eljutott Magyarországra is, általam bizonytalannak gondolt „füles” szerint Sebes Gusztávnak megvolt a film, s ha akarta, megmutatta másnak. Nekem is van egy történetem. A legszebb férfikor című mozit Simó Sándor forgatta 1971-ben, amelynek első perceiben e meccs góljait csodálják a történet szereplői, Latinovits Zoltán és a többiek. Nos, az egyik epizodista, Léka Géza velem egykorú fia állítja, hogy a stábnak az egész találkozó fölvételét levetítették, s édesapja csak erről beszélt 13 éves fiának odahaza, álló estén át.

Hogy történt, nem tudom, de 1996-ban, a honfoglalás 1100. évfordulóján a Magyar Televízió levetítette a másfél órás filmet. A BBC felvételét a brit kormány ajándékaként kaptuk a hír szerint, Szepesi eredeti rádióközvetítése kísérte a képeket (ekkor bizonyosodtam meg: valóban egyedi módon láttató kommentátor volt ő). Grosics Gyula és Buzánszky Jenő néha-néha közbeszólt, emlékeket idézett, „szakmázott” is, de nem sokat, én felvettem VHS-kazettára, aztán vissza-visszanéztem az egészet, többször is.

Örvendtem, hogy láttam a legendát, aminek – a szó eredeti jelentése szerint – az a lényege, hogy „olvasni”, átörökíteni kell, de „látni” a saját szemünkkel nem vagy nemigen szabad! Nem szabad, mert a látvány a lelkünkben rögzült képzetet, lélekmélyi tartalmat fakíthatja meg, ami úgy lehet csalódássá, romlasztó pillanattá, ahogy a kamaszkori „hőstetteinkkel” való konkrét szembesülés – legalábbis általában.

Bevallom: szorongva ültem – '96-ban – a képernyő elé, s felvillanyozódva álltam fel másfél óra múlva. A 6:3 csodája az ugyanis, hogy az említett törvényt – nem biztos, hogy a legendát emberarcú módra racionalizálni érdemes – fölülírhatja bennünk. Rájöhettünk: ama meccsnek számos részlete több évtized múltán is ámulva és tanulsággal nézhető, ha a játék intenzitása, a testek küzdelme, a játékosok fizikai ereje radikálisan megnőtt azóta, akkor is. Az a látvány, ahogy a magyar támadók a labdát „tették” gyors helycserék közepette – mondjuk – az első, a harmadik, a hatodik (meg amit nem adott meg a holland bíró!) gól előtt, ma is páratlanul gyönyörködtető, s akkor a találkozó futballtörténeti fordulat jellegét – amit senki mértékadó historikus nem vitat – nem is említettem még.

Mert az a csapat, amelyet – néha szó szerint – szájtátva néztek az angolok, egy jó két évtizedes, a WM-rendszerhez való viszonyt övező vitát haladott meg akkor, a nagyvilág színe előtt (!), s a modern labdarúgáshoz nyitott új utat, az '58-as, a '70-es brazilok, a totális futballt hozó hollandok felé, és így tovább. Higgyük el, az Aranycsapat – s ama meccs – nélkül az új évezred játékának java nem olyan lenne, amilyen manapság! Tudom, persze, sokkal gyorsabb, agresszívabb, atletikusabb, de ugyanakkor a kivételes képességűeknek kevesebb időt, teret adó (!), emiatt aztán ritkábban látványos a világszínvonalú foci ma – teszem hozzá rezignáltan.

Ám aki a jelennek él, azt a hosszabb folyamat törvénye nem hatja meg, s az elviselhetetlen, értelmezhetetlen – a múltra hivatkozás esetén ráadásul dühítő – „különbséget” látja csupán. Hogy Puskásék egy semmit sem érő „barátságos meccsen” győztek akkor, hogy nem nyerték meg a nagy „trófeát” (e szó állandó gajdolása is az újabb szemlélet terméke), meg hogy az a játék nézhetetlenül lassúnak, küzdelem nélkül valónak, erőtlennek tetszik ma már.

Ezen összehasonlító hevületnek nincs értelme persze, ám a reá való készenlétet gátolni nem tudom. Mondanám: az ötvenes esztendők csúcsfutballja úgy aránylik a maihoz, mint az akkori idő atlétikai vagy úszórekordjai a mai legjobb eredményekhez, ám mégsem teljesen úgy. A két kor sporttudományos, edzéselméleti, szervezeti, média-, üzleti viszonyai összevetésének semmi teteje ugyanis, s teljesen más az említett sportágak hatásmechanizmusának természete. „Mi lenne ha...?” – ilyesmin nyugodtan fantáziálhatunk, hiszen a virtuális Bozsik, Puskás (stb.) versus Messi, CR7 (stb.) meccs nem összehozható, így nem kell, de nem is lehet semmit „bizonyítani” hát, ám egyvalami – talán – könnyen belátható.

Bár merőben mások a viszonyok (sokkal nagyobb a felhajtás, az „anyagi tét”, sokkal többen látják a meccseket), mint annak idején, a hatvan év előtti legjobbak úgy jártak a többiek előtt, ahogy a ma „gigasztárjai”. S még valami! Puskásékat nézni, csodálni legalább akkora örömet, áhítatot adott a kor szurkolójának, mint CR7, Messi (stb.) játéka ad a ma drukkerének, vagy ha mégsem akkorát (hisz nem termelt, nem termelhetett annyi „világpolgár rajongót” az a foci), annak nem föltétlenül és nem minden eresztékében tudok örülni én. Mert a futball lehet, hogy „fejlődik” (ahogy az atlétikai s egyéb eredmények is), de „fejlődhet-e” az öröm, a játék csodálata, s fejlődhet-e vele együtt a szurkoló? S „fejlődik-e” a játék adta élmény mindehhez igazodva?

Annak, hogy e futballtörténeti mérkőzés egyes részeit színesben nézhettem meg, örvendeni tudok csupán. Illesse köszönet az ötletadókat, a kivitelezőket tehát, ám hajlottabb korom kérdése csak-csak nem hagy nyugodni engem. Jó volt látni az ismert jeleneteket így, de hogy a lelkünkben élő mitológiát szabad-e a fekete-fehér képek egyértelműségéből kiemelve, kiszínezve megfakítani, bizony nem tudom. Gyermekeink, unokáink – hozzájuk akarták közelebb hozni az élményt, gondolom – felelnek talán.