Győzelem vagy halál? – Thury Gábor publicisztikája

A Nemzeti Sport mellett számos fórum foglalkozott, foglalkozik a Magyarország–Izland labdarúgó Európa-bajnoki pótselejtező kapcsán a honi futball úgynevezett sorsdöntő mérkőzéseivel, amelyek évekre meghatározták a hazai labdarúgás helyzetét és nem mellékesen itthoni megítélését. A mai szóhasználatban elterjedt kifejezéssel élve „do or die” találkozók voltak ezek, szabad fordításban ez annyit tesz, megcsinálod vagy meghalsz.

Nos, a saját listám speciális, nagyjából azok a találkozók teszik ki, amelyeket megéltem, s hellyel-közzel arra is emlékszem, a közvélemény hogyan fogadta az adott eredményeket. Az 1938-as vb-re selejtező, a Hungária úton játszott magyar–görög mérkőzést ebből a szempontból nem tartom relevánsnak, a tudásbeli különbség – amelyet a 11:1-es győzelem is alátámaszt – miatt elképzelhetetlen volt, hogy a mieink ne vegyenek részt a világbajnokságon, amelyen aztán másodikok lettek. Perdöntő volt viszont 1952-ben Turkuban a magyar–román találkozó, amely arról döntött, hogy a győztes indulhat az olimpia 16 csapatos tornáján, a vesztes pedig csomagolhat. Vért izzadva győztünk 2:1-re az öt magyar játékost – Zavoda László, Kovács János, Farmati Zoltán, Serfőző Gábor, Perényi-Pecsovszky József – felvonultató románok ellen egy szikrázóan kemény mérkőzésen, amelyen Kocsis Sándort kiállította Nyikolaj Latisev. (Igen, az a Latisev, aki az 1962-es vb negyeddöntőjében a csehszlovákok ellen nem adta meg Tichy Lajos gólját.) Korántsem volt sétagalopp, a túloldalon futballozó magyarok nemhogy „lefeküdtek” volna, hanem bizonyítani akartak. A jugoszlávok ellen 2:0-ra megnyert helsinki finálét leszámítva talán ez volt Puskásék legnehezebb meccse. Képzeljük el, mi van, ha kiesünk! Szélnek eresztik az alakuló Aranycsapatot? Elküldik Sebes Gusztáv szövetségi kapitányt? Azért sincsenek válaszok, mert ezek a kérdések nem vetődtek fel. Pedig... Mennyire viselte volna el a magyar labdarúgás, ha a korábbi ötkarikás tornákhoz hasonlóan nem alkot maradandót?

Sokként éltük meg, hogy Magyarország 1970-ben nem jutott ki a vb-re. A marseille-i kudarc, az 1969. december 3-án a csehszlovákoktól elszenvedett 4:1-es vereség után a szakma és a közvélemény egyaránt keresztre feszítette a honi labdarúgás szereplőit. Hogy futballunk lelassult, játékosaink erőnléte csapnivaló, s egyáltalán, szakembereink korszerűtlenül készítik fel őket. Göröcs János kimondta, amit aztán Mészöly Kálmánnak tulajdonítottak: „A mi időnk lejárt.” Nos, érdemes elidőzni néhány gondolat erejéig, vajon tényleg lejárt-e. Vélhetően a hanyatlás a mexikói tornára kijutás esetén is bekövetkezik, csak valamivel később. Nyilvánvaló, hogy futballunk megindult a lejtőn, de egyvalamit ne felejtsünk: amíg Dietz Károly szövetségi kapitány hibájául róják fel, hogy az 1938-as vb-döntőben nem a legjobb összeállításban küldte a pályára az olaszok ellen együttesünket, Marseille esetében több mint ötven év távlatából is elsikkad, hogy egy elsősorban politikai döntés – az NDK válogatottjával sikereket elérő Sós Károly kinevezése Illovszky Rudolf helyére a válogatott élére az volt – mennyi kárt okozott. A szövetségi kapitány összekeverte futballistáit – pedig a szovjetek elleni 1968-as Eb-selejtezőre a Feneketlen-tó melletti Sport Szállóban tábort verő válogatott keret tagjait tinédzserként lőtávolból megismertem –, nyilván ez a pályán betöltött szerepkörökre is érvényes. Ezért aztán a Marseille-ig vezető úton álljunk meg 1969 szeptemberében Prágában, amikor is 3:1-re vezettünk a csehszlovákok ellen a 3:3-ra végződő mérkőzésen. Sós már a félidőben, amikor még csak 2:1 volt az állás, le akarta cserélni Mészölyt, akit – meggyőzve Sóst – Göröcs rimánkodott vissza már a zuhanyozóból a pályára. Aztán Fazekas László korai gólját követően nem sokkal a szakvezető szinte azonnal mégis lecserélte hátvédünket, majd idővel a gólszerző Kapát is... Ordító hibák sorozatban, persze lehet erre azt mondani, hogy végső soron a futballista viszi a vásárra a bőrét, mint ahogyan Marseille-ben is történt, csakhogy nem kellett volna a harmadik mérkőzésig eljutnunk. A korszakos vereséget követően pedig a válogatottnál jött Hoffer József, aki lassacskán visszacsempészte a „levitézlett” öregeket, csakhogy minden jó szándéka ellenére belebukott, és beismerve felelősségét, tehetetlenségét, 1971-ben lemondott, s ismét Illovszky következett. Tény, a kiesés meggyorsította a lejtmenetet, de nem biztos, hogy a második törés bekövetkezik. Illovszky ugyanis elvezette az 1972-es Eb négyes döntőjébe válogatottunkat, az olimpiai együttes pedig második lett Münchenben (1972).

Az osztrákok elleni 1974-es vb-selejtező 2–0-s magyar vezetésről lett 2–2 Bécsben, „elmulattuk” a meccset. Együttesünk végül veretlenül lett ugyan csoportharmadik, de mivel nem sikerült Ralf Edströméket legyőznie (3–3), kiesett. Amikor Vidáts Csaba megszerezte a második gólunkat, majd Zámbó Sándor a harmadikat, nem volt ember a Népstadionban, aki azt mondta volna, hogy a találkozó döntetlen lesz. Aztán éppen Vidáts nem tapadt a svédek nyúlánk csatárára, aki alig negyedórával a vége előtt egy beadásból a kapuba fejelte a labdát. Az ikszet követően mindenki Vidátsot és Bicskei Bertalan kapust – ez volt az első és az utolsó szereplése a legjobbak között – hibáztatta. Az utóbbi úgy került a kezdőcsapatba, hogy Rothermel Ádám és Géczi István is sérült volt, és Illovszky a Bp. Honvéd labdarúgója mellett tette le a voksát. Arról már senki sem beszél, hogy a szövetségi kapitány egy edzőtáborbeli összezördülést követően kihagyta Juhász Pétert, a balhátvéd helyére szükségmegoldásként Szűcs Lajost állította. Az is kérdés, hogy Kocsis Lajost miért csupán a második félidőre állította be, de az első a nagyobb „bűn”, a pálya jobb oldala a svédek játszótere volt. Tény viszont, hogy az 1972-es Eb-re kijutás előtt harmadik mérkőzésen, Belgrádban vertük meg 2–1-re Romániát egy itthoni és egy bukaresti döntetlen után (1–1, 2–2). A valóban sorsdöntő találkozónak plusztöltetet adott, hogy a futballisták tudták, sikerükkel nemcsak az anyaországnak szereznek örömet, hanem az erdélyi magyaroknak is. Nyilván egy játékos nem azzal fut ki a pályára, hogy ha győz vagy veszít, az erősen befolyásolja az idegen országban élő kisebbség közérzetét, de a zsigerekben ott lehet a csak azért is daca.

Az 1977-es, Bolívia elleni vb-pótselejtező fontossága sem hanyagolható el – ha nem ütjük ki Bolíviát, sorozatban harmadik alkalommal maradunk távol a vb-től. Csakhogy azt a meccset Törőcsikék gyakorlatilag fél óra alatt megnyerték (6–0), a visszavágó formaság volt. Húsz évvel később Jugoszláviával szemben elbuktuk az ugyancsak pótselejtezőt; Csank János válogatottja már azzal is bravúrosan szerepelt, hogy Helsinkiben az utolsó pillanatban szerzett furcsa öngóllal (1–1) megkapta a jogot a jugoszlávok elleni pótselejtezőre, amelynek első mérkőzésén nem kellett negyedóra ahhoz, hogy ráébredjünk, ez bizony nem kiélezett párharc – amelynek végeredménye összesítésben 1–12 lett. A norvégok elleni 2015-ös Eb-pótselejtező viszont tényleg sorsdöntő volt, a magyar labdarúgás harmincéves szünetet követően jutott el nagy tornára. Meggyőződésem, hogy az első mérkőzésen nemcsak Kleinheisler László gólja volt döntő momentuma az 1–0-s győzelemnek, hanem Király Gábor nagy védése is, amikor a 3. percben kiszedte Per Skjelbred lövését.

A sorsdöntő találkozók sorában holnap Izland következik az üres Puskás Arénában. Do or die. Megcsinálod vagy meghalsz. Én azért óvatosabb lennék. Számos, a magyar futball szempontjából nem nekünk kedvező eredmény után elzavarták a szövetségi kapitányt, új válogatott építésébe kezdtek, amit a sikertelenség nem feltétlenül indokolt volna. Egy ilyen mérkőzés természetéből fakadóan végződhet jól vagy rosszul, az utóbbiról egy balszerencsés gól is dönthet, s a közfelháborodás mindent és mindenkit elsöpörhet.

Óva intenék ettől. Nem gondolom, hogy ez a válogatott a jövő Aranycsapata, de Marco Rossi a 2016-os kontinensbajnokság utáni tipródásból új együttest alakított ki, amelynek szellemiségét a négy évvel ezelőtti Eb-résztvevők plántálják a válogatottba beépített fiatalokba.

Megcsinálod – vagy csináld tovább!