Több mint bravúr – Bobory Balázs publicisztikája

Apám sokat morgott. Imádta az életet, folyamatosan jött-ment, intézkedett, de nem mondhatni, hogy túlságosan optimista szemléletű lett volna. Valamiért mindig a legrosszabb eshetőségből indult ki, biztosan egyfajta védekezési mechanizmus volt ez nála, hiszen nagy csalódás így nem érhette. Emlékszem, az 1997-es, jugoszlávok elleni világbajnoki pótselejtező előtt sem adott sok esélyt a magyar labdarúgó-válogatottnak, sőt, lemondóan csak azt hajtogatta, hogy nagy pofonba fogunk beleszaladni. Igaza lett.

Pedig akkor még nagyon élénken élt bennünk a néhány héttel korábbi finnországi csoportmeccs, amelyen a hajrában úgy harcoltunk ki döntetlent és ezzel pótselejtezős helyet, hogy a gólunk előtti utolsó négy labdához érő finn volt, de persze itthon ugyanúgy ugráltunk örömünkben, mint most Szoboszlai Dominik Izland elleni, húszméteres pontos lövésénél, és már nem is láttuk, hogy Horváth Ferenc – a fehérváriaknak mindörökké Ferike – a fenekén csúszik ki örömében a helsinki stadion rekortánjára, a többiek meg utána. Szóval minden rózsaszínűnek tetszett abban a pillanatban és úgy éreztük, jogosan bizakodunk, reménykedünk: a jugoszlávok testén keresztül is kiharcoljuk valahogy a vb-részvételt, és ott lehetünk az 1998-as franciaországi tornán, tizenkét évvel az irapuatói katasztrófa után.

Az olyan emberek, mint apám, nem vesztették el a realitásérzéküket. Egyrészt a jugóknál olyan világklasszisok szerepeltek akkoriban, mint Szinisa Mihajlovics, Dragan „Pikszi” Sztojkovics, Vladimir Jugovics, Dejan Szavicsevics vagy a több mint fél évvel későbbi, Juventus elleni Bajnokok Ligája-döntőben győztes gólt szerző Real Madrid-támadó, Predrag Mijatovics. Másrészt akkoriban kezdődött el a magyar futball legsötétebb korszaka, pedig két évvel voltunk a Ferencváros BL-főtáblás szereplése, illetve eggyel olimpiai válogatottunk atlantai fellépése után, de a sportág hajóján itthon már akkora lékek keletkeztek, hogy már csak az árbóc teteje látszott ki a vízből, aztán a jugoszláv torpedó végleg elsüllyesztette, a hazai 1–7-et a kinti 5–0-s zakó követte, és egy tisztes vereség utáni „majdnem megcsináltuk” felkiáltás helyett jöhetett a teljes apátia, a honi futball képletes temetése.

Ezt most csak azért idézem fel, mert azóta 23 év telt el, a jelen magyar válogatottja két tétmérkőzésen négy pontot szerzett a jogutód és ma is minőségi labdarúgókat pályára küldő szerbek ellen, de nem árt néha emlékezni, hogy akkor milyen állapotok uralkodtak labdarúgásunkban.

A hazai focistákat már a hatvanas évektől gyakran megbélyegezték – főleg az 1969-es marseille-i „tragédia” után –, hogy lusták, nem dolgoznak, mellette még sokat is keresnek. Rendszeresen váltak humoristák, sztereotípián alapuló viccek célpontjává, s nyilván akadtak, akik sokat is tettek a renomé lerombolásáért, de a többség folyamatosan támadó, tőlük elforduló közegben sportolt. Ráadásul a sportág szinte mindenütt iparággá, üzletté vált, a világ szakmai újítások, edzésmódszerek, infrastuktúra terén úgy rohant el mellettünk, hogy észre sem vettük. A hetvenes-nyolcvanas esztendők részsikerei, a magyar klubcsapatok két európai kupadöntője, világbajnoki szereplések még kölcsönöztek némi hitet és reményt, aztán a rendszerváltással elfogyott a pénz, a paripa és a fegyver is, futballpályák százait privatizálták, adták el, helyükön üzletközpontok, benzinkutak, lakóparkok épültek. Az addig állami hátterű klubok, illetve vezetőinek többsége nem volt képes megfelelni az új kor kihívásainak, az ország rettenetes gazdasági állapota akadályozta az egészséges mecenatúra, tulajdonosi viszonyok kialakulását, a ’90-es évekre az egyesületi székházak felső emeleteit ellepték a zöld, pink és türkiz színű öltönyben grasszáló szerencselovagok, akik nem ismertek se embert, se istent, ha a futballon keresztül üzlethez, pénzhez juthattak.

Az előző évezred utolsó éveiben már alig volt olyan klub Magyarországon, amelynek nem lettek volna likviditási gondjai, előfordult, hogy komplett egyesületek – illetve a jogai – egyik városból a másikba költöztek, a stadionok omladoztak, a székek széttörtek, a vécék bűzlöttek… A nézők lézengtek a lelátókon, a futballisták közül pedig csak a kiváltságosoknak érkezett meg pontosan a fizetésük. Sokan hiába vártak hónapokig, a történet sokszor úgy zárult, hogy a klubelnök nagylelkűen felajánlotta a szerződésbontást mindenféle adósságrendezés nélkül, és máris lehetett eligazolni, cseberből vederbe esni. A gyerekek vörös salakon meg fekete földesen edzettek többnyire másodállásban dolgozó szakemberek keze alatt, nem csoda, hogy nem volt vonzó a sportág, és lassan kiürültek a megmaradt pályák is. Ha mindezt figyelembe vesszük, akkor leírható: Csank János akkori szövetségi kapitány óriási bravúrt hajtott végre azzal, hogy a magyar válogatottat 1997-ben vb-pótselejtezőig kormányozta, de ugye a nagy többség a végeredményre emlékszik, a mögöttes tartalomra nem.

A rémálom végének kezdete egyértelműen a 2010-es évek elejére tehető, amikor az állam közvetve és közvetlenül ismét elkezdett tenni a magyar futballért, és egészében a magyar sportért. Látjuk, érezzük, hogy az akadémiai, illetve a taorendszer messze nem tökéletes, főleg utóbbi esetében bosszankodunk néha azon, hogy a sportág hátországában még mindig akadnak olyan klubvezetők, akik nem a megfelelő cél érdekében használják fel a támogatásokat. Azonban ez is hosszú távon elsajátítható kultúra, remélhetőleg a közeg és a megfelelő ellenőrzésre jogosult szervezetek kiirtják a maradék vadhajtásokat, hogy minden forint oda jusson, ahova való. Azonban az állami szerepvállalásnak, a megteremtett infrastrukturális lehetőségeknek, az utánpótlás tömegesítésének van eredménye, jelenleg az, hogy a magyar válogatott már az Európa-bajnoki selejtezőn is az utolsó pillanatig közel állt a kvalifikációhoz, most meg olyan csodálatos ősszel büszkélkedhet, amire a Mezey György-féle válogatott óta nem volt példa. Persze nem szabad megfeledkezni a négy évvel ezelőtti Eb-kijutásról sem.

Korábban is leírtam: nem szabad azt várni mostantól, hogy a magyar csapat minden hozzá hasonló, esetleg nála papíron valamivel erősebb együttest legyőz, mert bár a korábban elsüllyedt hajó jelenleg megjavítva, kecsesen ringatózik a vízen, de korántsem sérthetetlen. Sőt, a jelenlegi klubvezetőknek, utánpótlásban dolgozó szakembereknek meg kell lovagolniuk a hullámokat, mert van egy Bajnokok Ligájában a Juventusszal és a Barcelonával csatázó csapatunk, nyilván nem világszínvonalú, de nézhető és élvezhető bajnokságunk, és egy olyan válogatottunk, amely aktuális összetételétől függetlenül küzd, hajt, szervezetten és egyre gyakrabban szépen is futballozik. És persze van Szoboszlai Dominikunk, Kalmár Zsoltunk, Willi Orbánunk és Gulácsi Péterünk, akikre jogosan néznek fel a kicsik, és álmodozhatnak arról, hogy egyszer majd olyanok lesznek, mint ők.

Most az a helyzet, ha a különböző okok miatt több játékosát nélkülöző magyar válogatott ma este a sajnos ismét nézők nélküli Puskás Arénában nyer Törökország ellen, akkor a szerb–orosz meccs eredményétől függően első lehet a Nemzetek Ligája B-divízójának 3. csoportjában, és így feljuthat az elitbe, a legjobbak közé. Magyar mértékkel csoda ez, kérem szépen, ahhoz képest, hogy milyen állapotban volt ez a sportág két évtizede ebben az országban, nagyon meg kell becsülni az eredményeket és persze a válogatott labdarúgókat, akiknek többsége rendre játszik külföldi csapatában vagy éppen hazai klubjában Bajnokok Ligája- vagy Európa-liga-tapasztalatokat szerez.

S bár apám száját élete során kevés dicsérő, elismerő szó hagyta el szemtől szemben, ha élne, most elismerően bólogatna Marco Rossi és csapata munkája, eredményei láttán, és meginna az egészségükre egy vagy két kisfröccsöt. Még akkor is, ha a törökök elleni meccs ezúttal nem úgy sikerülne, ahogy reméljük…