A mámor ideje? – N. Pál József publicisztikája

„A tavaszon esedékes pótselejtezőkre meg – racionális remény híján – Isten kegyelméért esedezem. Szeretném még egyszer tömve látni a Puskás Arénát magyar csapattal a pályán ugyanis, hogy a kárörvendőknek mégse legyen igazuk!” Jó éve írtam (Hisztéria?, 2019. november 23.) így e hasábokon, hónapokkal a vírusvilág előtt, ami – majdnem – mindent átrendezett, a mérkőzések idejét, a tele lelátók esélyét mindenképpen. Nem voltam bizakodó tehát, s hogy az Eb-pótselejtezők kimenetelét illetően (is) tévedtem, örömmel ismerem el.

Írásomnak a mámor-hisztéria – nemcsak futballunkra, de önszemléletünkre is jellemző – dimenzióanalízise lett volna a lényege, akkor a hisztéria esélye felől szemlélve a történetet. Emlékezzünk: a 2019. tavaszi „félmámor” (Horvátország és Wales legyőzése) hogy lett oda a Szlovákiától való hazai vereség meg a Wales elleni kudarc nyomán, igen rövid idő alatt. A selejtező felénél remélt (legalább) második pozíció helyett a negyedik lett a miénk, ott végeztünk, ahonnét – a negyedik kalapból sorsoltak bennünket – indultunk, ám a szurkolót, ha a mámor közelsége meglegyintette, a papírforma effajta törvénye nem érdekelheti. A fölsejlő hisztériától óvtam volna magunk, tudván, hiába, hisz reá való hajlamunk labdarúgásunk históriájával egyidős, legföljebb – újabb évtizedeinkben – gyakrabban találkozunk vele.

Úgy rémlik, vége-hossza nem volt a dühödt javallatoknak, kiből-kikből van elege mindenkinek, a szövetségi kapitányt is elzavarták volna, az új esztendő első hónapjaiban már egyértelműen. Mit csinál (illetve nem csinál) ennyi pénzért ez az ember, hallottam, olvastam általában. Mit kéne Marco Rossinak tennie („összetartásokat” vezényelni?, hetente nyilatkozni?), már január-februárban sem tudtam volna megmondani, a vírus eljöttével meg pláne nem, noha arról, hogy 2020 októberére – az átütemezett, de futballsorsunkat most különösen befolyásoló pótselejtezőkre például – reményt ígérő válogatott lesz itt, fogalmam sem lehetett természetesen. Aztán a labdarúgás örök kiszámíthatatlanságnak csodája magyar földre szállt.

Nyolc tétmeccsből ötször győzött a gárda – háromszor idegenben! –, emlékezetes módon általában, egyszer kapott ki csupán, s az utolsó szalmaszálat megragadva jutott a részben hazai rendezésű Európa-bajnokságra. Ez volt a legfontosabb, a nagy mámort az Izland elleni „mesés” fordítás adta tehát, s közben a Nemzetek Ligája B-divíziójának egyik csoportját is megnyertük ama három csapat előtt, amelyekkel szemben semmi eséllyel nem számolhattunk józanul. S most itt vagyunk, örvendezve, hitetlenkedve, titkon a remények fölé is tervezgetve tán, míg mások fanyalognak, legyintenek (mázlink volt, ennyi pénzből ez alig valami stb.), mint rendesen, s folyik a történet értelmezésének látószöge feletti párbaj is rendületlenül.

Mi történt, kinek mennyi a része a sikerben, kinek volt (lett) igaza, s ez az „igazság” izmosítható-e tovább? Egy évtizedes szándék látszik-e beérni végre, avagy épp ezen akaratnak nincs semmi köze az egészhez? E (politikai) hasznot is leső vitát tévútnak – szakmailag, futball-lélektanilag meg értelmetlennek – vélem én, sőt a pályán, s az örvendő (ismét reménykedő) szurkolók szívében történtekre nézvést roppant méltatlannak is – minden „oldalon” persze.

A labdarúgás – s a róla való befejezhetetlen beszéd – velejárója, hogy semmi sem „újrajátszható”. Sem (más edzővel, más taktikával, más összeállításban) a meccs, sem a finanszírozás módja, sem a stadionok építése (vagy nem építése) nem megismételhető, ekként minden erről való vita – „mi lett volna ha...”– sosem bizonyítható fantáziálás lehet csupán. Az, hogy e jó kéthavi „csoda” a kormány tettének terméke lenne, nem állítható megdönthetetlenül, de nem állítható ennek ellenkezője sem. A Puskás Arénát föl kellett építeni (anélkül nincs Eb nálunk), a sikerben az infrastruktúra megújításának meg a „pénznek” is része lehetett (volt) tehát, de hogy mekkora, nem eldönthető, így – futballszakmai, -lélektani szempontból – nem is érdekel. Maradok a beláthatóbb érveknél, tudván, a végső titok sosem megfejthető egyértelműen.

Régóta hajtogatom: játékosaink többségének gyorsasága, koncentrációs képessége még a nemzetközi élvonal alsó felétől (mondjuk: egy orosz, szerb, török „élfutballistáétól”) is elmarad általában, ám nem úgy „bénák” ők, ahogy az elkeseredettebb szurkolók állítják néhanap. Minden azon múlik: amire tudásuk elég, képesek-e egymást segítve, a csapat tagjaként – folyamatosan is – kijátszani! A lélektani, a fegyelmezettségi (s nem az akarati!) készenlét mozgósításának, meccsről meccsre való átörökítésének esélyéről van szó tehát, aminek a tanulás, a szakmai gyarapodás képességét is emelnie kell(ene), hosszabb távon persze. Mert mi adta a 2016-os kontinenstorna – és előzménye – mámorát, s mi (minek a hiánya) hozta a hisztériát? Hiszem: a „titok” Dárdai Pál személyének, hozzáállásának föltűnése volt, a „ne féljetek” hitének e világi változata, amiből a bukaresti meccs részsikere következett, hogy szerencsével vagy sem – Dzsudzsák szabadrúgását a kapus jól „védte be” –, mindegy ma már. A feröeri („sz...rul nézett ki” – mondta Dárdai) és a finnek elleni győzelmet már ez a lélektani állapot izzadta ki, s a hit, a bizalom menten „talpra ugrott”, játékosban, szurkolóban egyaránt.

Storcknak volt hát mire támaszkodnia, s noha az Európa-bajnoksághoz a megemelt létszám is hozzájárult vastagon, ott, akkor, a felkészülés során „valami” – évtizedek után először – nagyon összeállt. Hittük, elindulhatunk végre fölfelé, ám az említett „valami” odalett már az őszön, s csaknem négy évig nem is támadt fel újra egyértelműen. A feröeri 0–0-t, meg a Svájc elleni utolsó perces hazai vereséget (2–3) kellett volna elkerülni, mondanám, de a lényegesebb okot az Eb előtt és alatt lobogott – csapatot és szurkolót egyként éltető – hit és kölcsönös bizalom széjjelmaszatolódásában látom inkább. A hőn áhított – a franciaországi feltűnéstől remélt – szerződések csak nem jöttek el, s a vébére jutás esélye is hamar elveszett. S el a Hősök terén átélt szeretet is közben (rögvest elvész az, ha a mámorutánpótlás szünetel), jött Andorra, Luxemburg, Kazahsztán szégyene, a kapkodás, majd a fel-felpislákoló remény a kikövetelt Rossival, hogy a hisztéria fuvallata érjen el bennünket megint, ki tudja, hányadszorra már.

Aztán jött a törökországi meccs majd' esztendős böjtölés után, egy enervált, nekünk nagy területeket adó gárdával az ellenfél térfelén, Szoboszlai szabadrúgása, a győzelem, s újra minden megváltozott. Nem féltünk megint! A szófiai és a belgrádi diadalra szinte számítani is mertünk(!) októberben már, az Izland elleni pótselejtező-döntőn, Szoboszlai gólja pillanatában meg – sosem történt meccsen ilyen velem jó ötven év alatt – elsírtam magam. Mert „annyi balszerencse közt...”? Hiteltelen lenne így fölfogni ezt, jól tudom, de hogy e gólt épp e srác, épp a játék legvégén, épp ily bravúros alakítás után lőtte be, egy rég átélt (tán elfeledett) áhítatot villantott föl bennem alighanem. „Megváltónk” lesz-e ő, e szamárságot ne kérdezze senki (egyedül nem lehet az!), vélem, egy Nedved, egy Modric szintjét bármely „topcsapatban” (de utálom e szót!) elérheti majd, ha nem lesz Aranylabdája, akkor is. Azt, hogy futballzseni lenne, nem hiszem, sokat kell tanulnia (például rúgni, bal lábbal!), ám igen jelentős tehetség biztosan, aki a remény példája lehet e játékot – talán – újra megszerető tízezrek számára is.

Féltem e gárdát, mi tagadás. Féltem, mert csapattá lett szakmai és morális értelemben is. Észrevehető, értik, segítik és szeretik egymást a tagjai, amit a csapatemberként is világklasszis, döbbenetes örökséget reánk hagyva a nyáron elment Benedek Tibor a legnagyobb siker legfőbb föltételének látott egykoron. És látszik, tudja, mit akar játszani – négy-öt kényszerű „cserét” is elvisel! –, s azt is talán, hogy nemcsak önnön arcáért, de így vagy úgy, a magyar futball tradíciójáért és sokak öröméért lesz felelős ezután. Ám – megtanulhattuk ebben az évben – törékeny is bizonyára, akár az életünk. Most a túlfeszített mámortól óvnám magunkat tehát!