Emlékek alkotói – Bobory Balázs publicisztikája

Egy nyolcéves gyerek általában csak nézi a futballt, de nem látja. Még ritkább az az eset, amikor egy ennyi idősen átélt pillanatot kristálytisztán fel tud idézni évtizedekkel később is, zsigereiben átélve ismét a csodát, amely belé ivódott és megragadt a tudatában.
Egy nyolcéves gyerek általában csak nézi a futballt, de nem látja. Még ritkább az az eset, amikor egy ennyi idősen átélt pillanatot kristálytisztán fel tud idézni évtizedekkel később is, zsigereiben átélve ismét a csodát, amely belé ivódott és megragadt a tudatában.

Détári Lajos 1987-ben Lengyelország ellen szerzett szabadrúgásgólja így maradt meg az emlékezetemben. Bevallom, nem rémlett, hogy az 5–3-ra megnyert mérkőzés utolsó magyar gólját Preszeller Tamás szerezte, és annak is utána kellett néznem, hogy miként végzett a magyar válogatott akkor az aktuális Európa-bajnoki selejtezősorozatban, persze az azért megvan, hogy a németországi kontinensviadalra nem jutottunk ki.

Az ominózus lengyelek elleni budapesti összecsapás előtt tizenegy hónappal a magyar válogatott letudta eddigi utolsó világbajnoki szereplését, csoportjában kapott egy hatost a szovjetektől, hármat a franciáktól, a játékosok törpejárásban kullogtak haza, Mezey György szövetségi kapitány nem maradhatott, ahogy az akkori együttest is szinte teljesen szétzavarták.

Így futott neki nemzeti csapatunk az Eb-selejtezőnek, immár új kapitánnyal, Komora Imrével, aki vereséggel kezdett a későbbi 1988-as Európa-bajnok, Marco van Basten, Ruud Gullit, Frank Rijkaard fémjelezte hollandok ellen itthon, majd kikapott kiválasztottjaival Görögországban is, így aztán szinte a rajtnál elszállt az esély a kvalifikációra, a padra pedig jöhetett Verebes József, aki előtte Győrben és éppen akkor az MTK-val is csodát tett az NB I-ben. A lengyelek elleni győzelem alkalmával a fővárosi kék-fehérekre épült a csapata, és mindössze négyen – Garaba Imre, Péter Zoltán, Détári Lajos, Kiprich József – jutottak szóhoz azok közül, akik az előző esztendőben megjárták Mexikót. Verebesnek első kapitányi időszakában egyébként az volt az utolsó tétmérkőzése, előzőleg nyert Cipruson és kikapott Hollandiában, majd az NDK elleni, döntetlenre végződő felkészülési találkozó után az ellenséges közhangulatra hivatkozva lemondott, a selejtezősorozatot Garami József irányításával fejezte be a válogatott, amely harmadik lett az ötcsapatos csoportban Hollandia és Görögország mögött, de a lengyelek és a ciprusiak előtt.

Mindezt azért írom le, mert hozzám hasonlóan biztosan sokan vannak, akik az egész kvalifikációból csak Détári csodagóljára emlékeznek, meg talán nem ártott azt sem felidézni, mennyire zűrzavaros időket élt akkor a magyar futball, és micsoda vesszőfutás kezdődött Mexikó után, pontosan három évtizedet kellett várni, hogy nemzeti csapatunk újra kijusson egy világversenyre.

Azóta itthon egyébként csak a 2004-es Eb selejtezőjében játszottunk tétmérkőzést örök barátainkkal, akikkel a mondás szerint együtt harcolunk és isszuk borunkat. Lengyelország valamivel korábban kezdte visszazárkózását az európai középmezőny elejéhez (vagy az élvonal aljához), mint mi, és most is jobban áll, mert jelenlegi keretének nagy része európai topbajnokságokban futballozik, és a világ jelenlegi legjobb labdarúgójának megválasztott Robert Lewandowskival a soraiban rohamozza az ellenfelek kapuját. A 2002-es világbajnokság óta kevés nagy tornáról hiányoztak a lengyelek, illetve 2012-ben Ukrajnával karöltve Európa-bajnokságot rendezhettek, ami ismét csak óriási lökést adott a sportágnak náluk. Azok az infrastrukturális fejlesztések, amelyek hazánkban az elmúlt években történtek, Lengyelországban körülbelül egy évtizeddel korábban megvalósultak, vagyis a lemaradásunk hozzájuk képest egyáltalán nem meglepő.
Ma pedig a világbajnoki selejtezősorozatot ellenük kezdjük, de amikor az esélyekről beszélgetünk, nem árt folyamatosan szem előtt tartani a fent leírt tényeket. A magyar labdarúgó-válogatott az ősszel óriási terhet pakolt saját vállára, aminek mi azért nagyon örülünk, és bízunk benne, hogy ezen súly alatt sem roskad össze, és folyamatosan – akár csak centiméterről centiméterre – halad előre. A terhet a közvélemény által támasztott várakozás jelenti, amelynek eredője a Európa-bajnoki pótselejtező sikeres megvívása és a kijutás volt, valamint a Nemzetek Ligája-csoportgyőzelem és fellépés az A-ligába, azaz a legjobbak közé. A magyar csapat olyan együtteseken kerekedett felül, mint Bulgária, Törökország, Izland vagy Szerbia, és megmutatta, hogy a papíron esélyesebb ellenfelekkel szemben sem reszket és képes nyerni, azonban azt is megkockáztatom, olyan jó alakulattal, mint a jelenlegi lengyel, tavaly nem találkozott.

Alapvetően optimista emberként mindig hiszem, hogy a válogatott képes felvenni a versenyt a legkiválóbbakkal is, és az elmúlt években elég sokszor nem is kellett csalódnom, de reálisan kell látni: egyelőre nem lehet elvárni a mieinktől, hogy betonbiztosan verjük meg a lengyeleket, még ha itthon is játszunk. Szinte nincs olyan számokkal kifejezhető, alátámasztható adat, amelyben jobbak lennénk a riválisnál, kezdve a világranglista-helyezéstől (40. és 19.), a keretek összértékétől a topbajnokságokban szereplő játékosok számáig. Nincs olyan klasszisunk, mint Lewandowski, és bizony nem megnyugtató, hogy a lengyel csapat olyan légiósokat hoz Magyarországra, akik a Juventusban, a Napoliban vagy éppen az Olympique Marseille-ben meghatározó láncszemei a gépezetnek.

Ellenben Lengyelország mégsem legyőzhetetlen, és miért is kellene kishitűnek lenni a 2020-as esztendő magyar futballsikerei után. Azok az erények, amelyeket tavaly csillogtatott Marco Rossi csapata, elegendők lehetnek egy újabb bravúrra, vagy legalábbis értékes pontszerzésre. Az olasz szakember olyan egységes válogatottá „gyúrta” a korábban többnyire középszerűnek gondolt, vagy alulértékelt futballistáit, amely a legnehezebb pillanatokban és helyzetekben is működőképes és eredményes. Titokról nem kell beszélni, van egy taktikailag felkészült, emberként, pedagógusként a labdarúgók által tisztelt, elismert, elfogadott szövetségi kapitányunk, aki kristálytiszta rendszerét, hadrendjét, elképzelt stílusát meg is tudta valósítani. Aztán vannak immár olyan játékosaink, akik ismert és erősnek tartott klubokban, bajnokságokban nemcsak a kispadot koptatják, hanem rendszeresen a stoplijukat a gyepen, vagyis megszokták már a kiélezett helyzeteket, a kritikus pillanatokat, amelyekből azért egy világbajnoki selejtezőn is bőven van. Továbbá akadnak olyanok is, akik közel állnak a szintlépéshez, és mi más lendíthetne nagyot további karrierjükön, mint a sikeres válogatottbeli szereplés. Nem mellesleg számíthatunk azokra is, akik hazai csapatukban tapasztalták meg a nemzetközi porond kihívásait, és folyamatosan arra vágynak, hogy erre minden esztendőben legyen lehetőségük.

Egy most nyolcéves kisfiú lehet, hogy a tavalyi sikeres őszi hadjáratból harminc év múlva nem emlékszik majd másra, mint Szoboszlai Dominik Izland ellen a hosszabbításban lőtt, Európa-bajnoki részvételt érő bombagóljára, bár jelenleg talán több a retinába égő pillanat, és már az idők sem olyan zűrzavarosak, mint a mexikói leégés után. A magyar futball odáig jutott, hogy stabilan elvárható a válogatottjától a körömszakadtáig való harc, és nincsenek arcpirító, megalázó vereségei sem. Sőt, egyre többször elkap nála jóval magasabban jegyzett ellenfelet, de még mindig nem jutott arra szintre, hogy ezt állandóan megtegye. Ezzel együtt végtelenül sikeres rajtnak számítana a világbajnoki sorozat első három fordulójában, Lengyelország, San Marino és Andorra ellen, azaz a következő egy hétben hét vagy akár kilenc ponttal startolni. Ez olyan lökést adna a nyári Európa-bajnokságra és a kvalifikáció őszi folytatására, amelynek köszönhetően tovább lehetne zárkózni olyan nemzetekhez, mint például az előttünk járó lengyel.

És bár Szoboszlai most nem lesz ott a magyar csapatban sérülése miatt, de Kalmár Zsolt azért még betekerheti a szabadrúgást a szöglet-zászló közeléből Wojciech Szczesny felett a bal felső sarokba, néhány nyolcéves meg örökre elraktározhatja azt a pillanatot, és talán az egész selejtezősorozatra is emlékezhet – még szépkorúként is.