Felejtésre ítélve – Ballai Attila publicisztikája

Ha feltesszük a kérdést, miért nevezetes nap 1981. június 6. labdarúgásunk történetében, két jó válasz is adódik. Önmagában az is érdekes és tanulságos, kinek melyik villan be először.

Az egyik: magyar–angol vb-selejtezőt rendeztek a Népstadionban. Három mérkőzés után öt ponttal – a kétpontos rendszerben két győzelemmel és egy döntetlennel – vártuk a tanítómestereket, akik sajnos ismét oktattak, 3–1-re győztek. A magyar, angol, román, norvég, svájci ötösből – ma azonnal és joggal akasztanánk rá a halálcsoport minősítést – a mieink így is, az utolsó, londoni mérkőzés előtt már biztosan kijutottak a vb-re.

A második helyes felelet: huszonöt év után először tért haza Puskás Öcsi! Azon a kereken negyven évvel ezelőtti nyári estén már ezt éreztem a nap csúcseseményének. Kora délután azonban, amikor a gimnáziumból – szombaton még volt tanítás – elindultam a Népstadion felé, még a magyar–angol vonzott ellenállhatatlanul. Hiszen nem tudtam, nem is tudhattam, mert a külvilágtól elzárt magyar fiatalként addig sikeresen hallgatták el előlem is, hazudták el nekem is, hogy Puskás maga a csoda. Ennek megtapasztalásához viszont elegendő volt egy-két óra.

Pedig csalódással indult, mert miután elfoglaltam szokásos helyemet a „kakasülőn”, a hangosbemondó közölte, hogy a Ferencváros–Pécs ifibajnoki döntőt a tervekkel ellentétben mégis másutt rendezik meg, hogy óvják a gyepet. Még két óra sem volt – addigra írták ki e meccset –, a vb-selejtező pedig nyolckor kezdődött. Mégsem unatkoztam, mert hallgattam az idősebbeket, akik felfoghatatlan lelkesedéssel és még mindig hitetlenkedve tárgyalták, hogy még másfél óra, egy óra, fél óra, és valóban kifut a pályára, itthon, Budapesten – az Öcsi. Amikor megtörtént – sőt, még csak felsejlett az alakja a játékoskijáróban –, olyan hangrobbanás rázta meg a lelátót, amilyet addig én sohasem tapasztaltam. Mint ahogyan ennyire átszellemült, átlényegült arcokat sem. Nem győztem álmélkodni, részben azért is, mert én akkor Puskásban még egy öreg, elképesztően nagy hasú bácsit láttam. Csakhogy kezdetét vette a varázslat. Bekocogott a gyepre, ballal, teli rüszttel dekázott, közben beszélgetett, pózolt a fotósoknak, a labdára rá se bagózott. Légmentesen zárta körbe a fényképészek hada, ő még mindig dekázott, aztán egyszer csak magasabbra emelte a lasztit, rádőlt, és jó húsz méterről, az őt a kaputól elválasztó embergyűrű – ha úgy tetszik, három-négy sorfal – felett, bal külső rüszttel hatalmas gólt suvasztott be a bal pipába. Ott, akkor, abban a pillanatban rádöbbentem, hogy amit nagyapám, apám mesélt róla, és én valóban mesének, legalábbis megszépítő messzeségnek, túlzásnak hittem, az mind szent igaz lehet. A 3–3-ra végződő Budapest–Vidék öregfiúk-gálameccs mindhárom „pesti” gólját ő szerezte, az egyiket csukafejesből. Az eggyel későbbi generáció bálványa, Albert Flórián minden passzával őt kereste. Milyen uralkodója lehetett a labdarúgásnak, akit maga a Császár szolgál ki? – latolgattam magamban már hazafelé, és onnantól beleástam magam a témába.

Illetve a „beleástam” túlzás, mert Puskásról alig akadt itthon bármiféle forrás. Huszonöt éven át szinte teljes sikerrel titkolták, zárták el előlünk minden idők legnagyobb magyar labdarúgóját, világszerte legismertebb, legnépszerűbb honfitársunkat. Fel sem mérhető, mitől fosztottak meg bennünket, milyen vonzerőtől, idoltól labdarúgásunk utánpótlását, az eszményekben egyre inkább szűkölködő kollektív futballtudatunkat és -lelkünket.

Ráadásul Puskás, bár a legnagyobb, de emellett csupán egyik „kisatírozott” hőse volt sportági históriánknak. Lóránt Gyula ugyancsak hazajött volna a nagy találkozásra, de néhány nappal korábban, 1981. május 31-én, ötvennyolc évesen elvitte a szívinfaktus. Meccs közben fordult le aktuális csapata, a PAOK Szaloniki kispadjáról, korábban dirigálta a Bayern München, a Köln, a Schalke, az Eintracht Frankfurt együttesét. Micsoda edző lehetett! És micsoda futballista volt, az Aranycsapat középhátvédje. Egészségesebb korokban nemzeti gyász övezte volna az elvesztését. Negyven éve a Népsport második oldalának közepén egy eldugott hírecske szikáran tudatta: „Meghalt Lóránt Gyula. Az aranycsapat egykori 37-szeres válogatott középhátvédje. Lóránt Gyula vasárnap délután Szalonikiben, csapatának, a PAOK Szalonikinek az Olümpiakosz elleni mérkőzésén nem sokkal azután, hogy csapata megszerezte a találkozó sorsát eldöntő egyetlen gólt, tragikus hirtelenséggel, szívroham következtében elhunyt. 58 éves volt. A szomorú hírt Salamon József, a PAOK Szaloniki játékosa közölte szerkesztőségünkkel.” Ennyi. A címlapon egy árva szó sem – a vezető anyag címe: Befejeződött a KISZ X. kongresszusa –, a hírfolyamban eggyel feljebb az olvasható, hogy a magyar csapat javában készül a siket asztaliteniszezők kölni világjátékára, eggyel lejjebb pedig az, hogy újjáalakult a MÚSZ műugró-szakbizottság, és az elnöki tisztet Rozgonyi Györgyné tölti be. Lóránt Gyula halála és Rozgonyi Györgyné új megbízatása azonos fajsúllyal.

Bár tizenévesként benne éltem, ma is rácsodálkozom: milyen világ volt az? Olyan, hogy az 1978-as Liverpool–FC Bruges BEK-döntőben játszó Kű Lajosról a finálé előtt nagyjából annyit „tudtunk”, hogy lecsukták. Ehhez képest másfél évvel korábban valóban bevitték tévedésből két napra, de amint tisztázta a személyazonosságát, azonnal szabadon engedték. A hazai sajtó erről már nem méltóztatott tudósítani, maradt annál a verziónál, hogy Kű dollárhamisításért, csempészésért, útlevél-hamisításért és illegális műkincskereskedésért ül, a „tényanyag” utáni kommentár azzal zárult: „biztosra vehető volt, odakint még lejjebb csúszik. (...) börtönbe került. Az őt megillető helyre.” E „borzalmas lejtő” alján aztán ott volt a BEK-döntő; nagyapámmal hitetlenkedve néztük a fekete-fehér képernyőn a belgák összeállítását, amelyben feltűnt „Ku” neve is, az öreg azt rebegte, tényleg a Lajos az, és a mérkőzést közvetítő magyar riporter sem igyekezett egyetlen tisztázó vagy rehabilitáló mondattal sem menteni a helyzetet.

Gyanítom, az elvtársak erősen szurkoltak itthon, és meg is könnyebbültek: a Bruges kikapott, Kűt lecserélték, nem alkotott maradandót. Ellentétben Puskással, az 1979-ben a hazai sporttársadalom számára gyakorlatilag észrevétlenül elhalálozó Kocsis Sándorral, Czibor Zoltánnal, Kubala Lászlóval. Vagy az 1938-as vb-döntő magyar héroszaival, az 1990-es éveket megélő Sárosi Györggyel, Zsengellér Gyulával. Az utóbbiak „bűne” elsősorban az volt, hogy azokban a szörnyű harmincas években merészeltek futballozni és dicsőséget szerezni a nemzetnek; de mit tehettek volna, ha akkor voltak fiatalok? Mint Toldi Géza, Takács II József, Lázár Gyula, Titkos Pál, Bíró Sándor – mindannyian a háború előtti időszak világklasszisai, legendái, akik köztünk éltek, majd az 1980-as években Budapesten haltak meg, egy szűk körtől eltekintve, elfeledve.

Micsoda tartást, hitet, erőt adhattak volna az utódoknak!

Hogy a huszadik század történelmét miért kellett meghamisítani, a „dicsőséges 133 naptól” kezdve a „felszabaduláson” át az „ellenforradalomig”, azt a hamisítók logikája alapján érteni vélem. Hogy a tizedik századét miért kellett, azt már kevésbé. Mégis megtették: mintegy ötven csatát vívtak a Kárpát-medencében addigra letelepedő és onnan nyugatra kirajzó magyarok; ezek közül mindössze kettő volt vesztes, a merseburgi és az augsburgi, mi csak e kettőről tanultunk, az Európa jövőjét is meghatározó 907-es pozsonyi diadalról említés sem esett tankönyveinkben.

De hogy az 1950-es, 1960-as, 1970-es években nyugaton „kalandozó” magyar futballhősök dicsőségét miért vették el tőlük és tőlünk, még az „enyhülés” időszakában is, azt már ne is akarjuk megfejteni. Beteg lélek és tudat kellene hozzá.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!