Mindenen túl – Csinta Samu publicisztikája

Ígéretes helyzetből, telt ház által támogatva folytathatja menetelését a magyar labdarúgó-válogatott a világbajnoki selejtezőben. Nagyjából ezt írhattuk volna a március 31-i tavaszi záróra pillanatában is, az Andorra elleni idegenbeli 4–1-es győztes meccs lefújásakor, bár időközben változott azért néhány „környezeti” elem. Anglia például nem pusztán a kontinens egyik legjobbjának számító válogatottja, immár „papírja” is van róla, miután a nyári Európa-bajnokságon a döntőbe jutott. De mi, magyarok is bátran kapaszkodhatunk az Eb emlékeibe, Marco Rossi csapata ugyanis három óriás ellen bizonyította a világnak – de elsősorban saját magának –, hogy bárkivel szemben legalábbis a pontszerzés esélyével veheti fel a harcot.

Szóval rajtpozíciónak nem rossz, főleg, hogy várhatóan hatvanezer ember hangorkánjának támaszthatják majd neki a hátukat Szalaiék. Hatalmas előnyt jelenthet ez a mai nézőínséges, korlátozásdömpinges világban. Hasonlókat megélt futballisták szerint olyan, mint egy hatalmas hátszél, amely akkor sem hagyja elesni az embert, ha a lábai amúgy már alig tartják. Ezért aztán piszokul tud hiányozni annak, aki hozzászokott. A vb-selejtező idején – de legalábbis csütörtökön az angolok ellen – a magyar válogatottnak még biztosan nem kell nélkülöznie ezt a hátországot. A közösségi oldalak tanúsága szerint képviselve lesz a Kárpát-medence teljes szurkolói spektruma, az általa szolgáltatott pluszok magyarázatába most nem is kezdenék bele.

És természetesen az ördög falra festésébe sem, elég, ha amúgy is mindig a környéken ólálkodik, és időnként előrevetíti az árnyékát. Bizonyára akad, aki nem érti, hogy most miként is van: ha a magyar–portugál és magyar–francia Eb-meccsen eltiltásra „érdemes” kihágásokat tapasztalt az illetékes bizottság, hogyan lehetséges a soron következő válogatott meccsek korlátlan látogatása? Mondanám, hogy két különböző szövetség által szervezett eseményről van szó, az UEFA-nál sárosak vagyunk, a FIFA-nál (még?) nem. Ez semmiféle prejudikálást nem akar jelenteni, bár kicsit olyan, mintha azt vetítenénk előre, ha valaki fütyül az egyik templomban, akkor a másikban is fog. Ezért aztán – biztos, ami biztos... – tessék az illetőt kitiltani valamennyiből.

A párhuzam talán kissé erőltetett, de semmiképpen sem túlzott mértékben. Egyrészt mert nagyjából ugyanazok az emberek töltik majd meg a Puskás Aréna lelátóit, mint a kontinensbajnokságon, aligha gyökeresen megváltozott viszonyulással az ellenfélhez, a szimbólumrendszeréhez. Sőt, neveltetését – benne jót és rosszat egyaránt – sem vetkőzte le. Szóval nagyjából ama „szabványok” szerint fog megnyilvánulni, amilyeneket az európai fórum nem tolerált. De az sincs kizárva, sőt, hogy a másik versenysorozatra „tartogatott” büntetések ismeretében a FIFA brigádjai még kihegyezettebb füllel köröznek majd a szektorok között, elemzik a térkamerák által rögzítetteket. Mert az ember már csak ilyen, a legritkább esetekben képes elvonatkoztatni a közvélemény által felrajzolt előképtől.

Somogyi Zsolt kolléga mintegy két hónappal ezelőtt felsorakoztatott érvrendszerén azóta sem találok különösebb csiszolnivalót. Ő tényekkel ellenpontozta az eltiltás mellé csatolt UEFA-indoklást. Például amikor 2014-ben Bukarestben elképesztő gyűlölethullám fogadta a magyarokat, ám a vendégszurkolók folyamatos inzultálása, kővel, székkel, bármivel való megdobálása csak elhanyagolható léptékű pénzbüntetés kiszabására késztette a kontinentális fórumot. Ugyanakkor az Eb-n hiába nem hallott rasszista kórust a Puskásban a francia játékos, Lucas Digne, betiltás lett a vége. Miközben a müncheni német–magyaron a Himnusz közben berohanó provokátor ügyében vizsgálatot sem indított az európai szövetség, és a német himnusz kifütyülése nyomán fel sem vetődött a Wembley időleges bezárása.

Ezzel együtt vallom, hogy a bezzegpolitika sehová sem vezet, a magyar szurkolóknak (is) meg kell tanulniuk viselkedni. A baj a kettős mércével van, azt igazán nehéz elviselni.

A futballszurkolók fanatizmusát, szélsőséges viselkedését a csoportban való névtelen feloldódás lehetősége magyarázza, tartják a szakemberek. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy a nyájszellem rendszerint kihozza az egyedben létező baromságot. Csakhogy mindannyiunk szeretünk abban a hitben élni, hogy különleges, felsőbbrendű csoporthoz tartozunk, szükségünk van úgynevezett pozitív azonosulásra. Vonzódunk olyan helyekhez, amelyeken megélhetjük nemzeti hovatartozásunkat, és a válogatott futballmeccs kétségtelenül az a hely, főleg, ha a csapat teljesítménye is táplálja azt a magasabbrendűséget, amelyet egy nemzethez, klubhoz való tartozástól várunk el.

Többes szám első személyben fogalmaztam, holott egyetlen teljes meccset sem töltöttem a fanatikusok, az ultrák – klasszikus szóhasználatban: B-közép – között. Egyszer-kétszer belekíváncsiskodtam a hangulatba, valóban annyira magával sodró-e, ahogy mesélik. Mi tagadás, megéreztem belőle valamit, de vissza is léptem, talán önvédelemből, talán gyávaságból. Én mindenesetre úgy neveztem: annál kritikusabb alkat vagyok...

A jelenség ettől függetlenül mindig érdekelt: mitől radikalizálódik egy szurkolói csoport? Hogyan lesz a mérkőzéseket látogató, csapatát mindenhová elkísérő, a stadionból színházat csináló, arcát kifestő, a klub mezét vagy egyéb ahhoz köthető ruhadarabot viselő rajongóból futballhuligán? Hiszen a rajongók többnyire nem kezdeményeznek verekedést, legfeljebb belekeverednek valamilyen rendbontásba, olyankor is leginkább áldozatként. A szociálpszichológus szakemberek szerint a huligánok valószínűleg korábban már átélték a rajongói fázist. Jellemzően a társadalom alsóbb osztályaiból kerülnek ki, akik csapatuk erejét a pályán kívül is fontosnak tartják megmutatni. Alapvető agresszivitásukat csak fokozza a stadion hangulata, a verekedéseket általában ők kezdeményezik.

Mégis az ultrákat övezi a legtöbb félreértés. Holott a felmérések szerint ők többnyire magasabb iskolai végzettségűek, látványosan szurkolnak, pénzt és energiát nem kímélve törekednek csapatuk minél színesebb és kifejezőbb támogatására. Hiszen a koreográfiák kitalálása, megvalósítása is kreativitást, bizonyos szintű kultúrát és önfegyelmet feltételez. Ma mégis ők jelentik a szurkolói szélsőséget, talán azért, mert a huligánok egyre hátrább szorulnak, egyrészt a rendfenntartói szigor fokozódása, másrészt társadalmi elítéltségük miatt.

Mi tagadás, élmény velük vonulni a stadion felé, még ha az utolsó utcasarkon sokan el is kanyarodnak a fősodortól. Talán mert a utóbbiak önazonosság-tudata számára elegendő, hogy pusztán büszkék a magyarságukra, magyarságtudatuk erősítéséhez nem kell feltétlenül mások lenézésének, egyfajta felsőbbrendűség-érzésnek társulnia. Azt hiszem, valahol ezen a ponton hasad a tudat, válik vállalhatatlanná a további közösködés.

Az ultra eredeti latin jelentése „ami túl van”, a mai értelmezések tömkelegében a „túlzó” a domináns, sokak szerint azt jelenti, hogy „hágd át a törvényt!” – azaz lázadás az átlagos társadalmi normák ellen. Horatius másra is „használta”: est quadam prodire tenus, si non datur ultra, azaz egy fokig eljuthatsz, ha a célt tán el nem is éred.

Anglia ellen ez követendő cél is lehet, de legalábbis elfogadható objektív. A pályán és azon kívül is. Mert mi tagadás, egy ideje nemcsak az ellenfél csatáraitól kell tartanunk, hanem a lelátón el- és felhangzó rigmusoktól is – illetve nemzetközi megítélésüktől. Az egyik ellenőrizhetetlenebb, illetve értelmezhetetlenebb, mint a másik.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!