A Császár – Malonyai Péter publicisztikája

Pontos forrás nincs arról, miért éppen Császár lett a ma nyolcvan esztendeje született Albert Flórián, elvégre lehetett volna Király is, ha már uralkodója lett a játéknak. Talán azért, mert a császári cím több mint a királyi, a meghatározása szerint fölötte már csak az Isten áll, míg a királyok lehettek hűbéresei más uralkodóknak. Meg aztán a császárok nem országokat, birodalmakat irányítottak, mint Albert a futballét. És persze az is ok lehet, hogy a Ferencvárosban volt hagyománya a Császár titulusnak (Turay „Suttyó”).

Hétéves voltam, amikor a kedvencem lett, az életkorom miatt megmagyarázhatatlanul. Nagyapám a sógorával vitatkozott azon, hogy jó futballista-e, nagyapám védte, a sógor jött a megszokott csípőre tett kézzel, én biztos valami kisautót tologattam a padlón. Aztán fölnéztem, és megkérdeztem: „Ki az az Albert?” Nagyapám sóhajtott egyet, majd mondta: „Holnap megmutatom.”

És kivitt a Fradi edzésére. Miközben MTK-drukker volt.

Az Üllői úton a pálya körül szurkolók, köszöntek az Öregnek, ismerték a meccsekről. Mondták is neki, hogy „Az ősszel megint elkapunk benneteket, Maxi bácsi!” Az Öreg mosolygott, talán tudta, hogy az MTK nyer majd, de már rámutatott a pályán futkározó fiatalemberre: Albert Flóriánra.

Nem hiszem, hogy különleges dolgokkal szolgált volna az edzésgyakorlatok során, tette, amit a többiek, de valahogy levegője volt annak, amit csinált, figyelni kellett rá, vonzották a szemet a mozdulatai. Ezt persze most fogalmazom meg aránylag pontosan, akkor csak valahogy belém ivódtak a mozzanatok. Olyan volt, mint amikor az ember nyomogatja a távkapcsolót, és hirtelen megáll egy filmnél, mert valahogy átjön a képernyőn, hogy különleges moziról van szó.

A csípőre tett kéz mellett rásütötték, hogy csak álldogál a pályán, de ő volt az, aki a 89. percben is képes volt eldönteni meccseket – megindult, és... Volt, hogy rendre nem sikerültek a passzai, ilyenkor a lelátó háborgott, de azt hiszem, nem volt igaza. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy az ösztönei előbbre jártak, mint amennyire a többiek reagálni tudtak volna rá. Megérzett egy lehetőséget, cselekedett, ám a társak – hiába voltak régiek, kipróbáltak, szintén nagyszerű futballisták – nem értették, miről van szó. Mifelénk legutóbb ilyesmit Détári Lajostól láttam, amikor a kapu mögül figyeltem a játékot, és felém támadott – indított, ívelt, passzolt, szemből nézve látszott, hogy zseniális a megoldás, de a tribünről csak annyi, hogy nem ér célt a labda. És ha már Détári, ide tartozik, hogy vele zárult az a sor, amire sokkal büszkébbnek kellene lennünk. Orth György, Schlosser Imre, Sárosi György dr., Puskás Ferenc, Albert Flórián, Nyilasi Tibor volt előtte, aki fémjelezte a maga generációját. Flóri talán a legjobbkor, hiszen 16 esztendős korában már beszéltek róla, 17 évesen bemutatkozott az NB I-ben, még nem volt 18, amikor válogatott lett – történt mindez a forradalom után, amikor a legnagyobb vérveszteség érte a magyar futballt.

Nem volt persze egyedül ő sem, fantasztikus társai voltak neki is, olyanok, akik szintén ott vannak az emlékezetemben, például Göröcs „Titi”, Sándor „Csikar” – hogy csak azokat említsem, akik később megtiszteltek a barátságukkal (vagyok kicsit nagyképű). Egyébként jellemző a korra meg persze Albertre és Baróti Lajosra is, hogy a szövetségi kapitány azzal a feltétellel tette be a svédek ellen győztes (3:2) csapatba, hogy előtte sikeresen leérettségizik. Mindketten teljesítették a vállalásukat.

Az NSZK-nak (4:3) lőtt, azóta is sokat emlegetett fantasztikus gólját ötödik válogatottságakor jegyezte, a mozdulatsor nem volt egyszeri. A Nép­stadionban Helmut Benthaus, Herbert Erhardt és Georg Stollenwerk hevert a földön kicselezve, míg előtte Belgrádban (4:2) a harmadik gólja előtt Tomislav Crnkovic, Sztevan Bena és Vladimir Durkovics volt az áldozat.

És ha már gólok, még egyet felidéznék, lévén különleges, hiszen 18 méterről lőtte, kapásból. Az Újpesti Dózsa volt az ellenfél 1967 áprilisában a Népstadionban (70 ezer néző!), és egy partdobás után rúgta meg egyből a labdát. Kérdeztem később tőle, hogyhogy távolról, de csak megvonta a vállát, jelezve, nem tud mit kezdeni a kérdéssel, az volt benne a játékban, azt kívánta a szituáció.

„Albert szép gólt lőtt” – mindössze ennyi volt a tudósító, Borbély Pál kommentárja, másnap aztán kiderült, hogy azért Flóri ennél többet tett. Visszavontan játszatta őt Lakat Károly, így Solymosi Ernő nem tudott részt venni a Dózsa támadásindításaiban, mert Flóri rendre kivitte őt a vonal mellé. Ezt csak ahhoz, hogy egy zseniális futballista képes hozzátenni a pályán a legjobb taktikához is.

Borbély Pál került szóba, akinek főszerepet tulajdonítanak abban, hogy 1969 nyarán kettétört Albert karrierje. A dánoktól elszenvedett vereség (2:3) egyértelműen Flóri Knud Engedal kapussal való végzetes összecsapása (porcleválás, szalagszakadás) miatt híresült el. Borbély nem sokkal a koppenhágai meccs előtt keményen nekiment Albertnek, csak a szokásos: kényelmes, primadonna és így tovább. A legenda szerint emiatt ment bele a kétes szituációba Flóri, lássák, nem puha legény. Később Flóri és a szerző egyaránt tagadta, hogy így lett volna, az eset azonban jellemző.

Sőt. Kortünet.

Mert annyi elismerést megérdemel egy 27 esztendős, 68-szoros válogatott, s nem utolsósorban Aranylabdával kitüntetett játékos, hogy kellő tisztelettel közelítsenek hozzá. „Egyébként is úgy érzem, hogy az a különleges helyzet, amit ő a magyar labdarúgásban élvez – már-már veszélyes számára” – szólt a bírálat, természetes a hirtelen fellángolt „megtisztulási” szándék jegyében, amelynek még évtizedekig nem volt látszata. Vagy legfeljebb – csak látszata.

A koppenhágai volt Albert első olyan sérülése, amelyik hosszú hónapokra megfosztotta a játéktól. Érezte is, hogy valami véget ért. „Újból kell kezdenem mindent” – áll Hoffer Józseffel közösen írt könyvében (Rúgd a labdát, 1970), amiből az is kiderül, hogy az önkritika nem állt távol tőle, így a Borbély-cikk indulata felesleges volt. Megemlíti ugyanis, hogy talán többre vihette volna, ha keményebben edz, bátrabb, vállalja a közelharcokat. Mentsége, hogy nem akarta feladni a játékosságot, ami éltető eleme. Ha már itt tartunk, elismeri még, hogy nem szimpatikus, amikor reklamál a játékvezetőknél, vitatkozik a társaival – itt azzal érvel, hogy az igazságtalanság ellen tiltakozni kell, a többieket pedig ösztönözni a jobb teljesítményre.

Nem hitte tehát, hogy neki mindent szabad, noha tényleg mindig elment addig, amíg elmehetett, használta, hogy vezére a Fradinak. A kritikákat a helyére tette, ha nem hiszik, figyeljék, mit mondott Bocsák Miklósnak, amikor A Császár és utána a sötétség című könyvét írta: „Bármit megírhatsz rólam. Azt is, hogy benne voltam én is a balhékban, legfeljebb a többieknél előbb éreztem meg, hol a határ. Azt is megírhatod, amit mások mondanak rólam.”

Volt idő, amikor szinte naponta együtt utaztunk a metrón. Ő a Fradi-pályára ment, én a szerkesztőségbe. Beszélgettünk sok mindenről, de hiába mesélt a családról, a gyerekekről, az életéről, hiába éreztem, hogy elfogad, éppen olyan elfogódottság volt bennem, mint amikor egy kisgyerek találkozik az ideáljával. Rajta kívül még Göröcs „Titinél” és Baróti Lajosnál éreztem ugyanezt, pedig ők is megtiszteltek azzal, hogy sokat beszélgettek velem.

Őszinte volt, legalábbis egy határig. Mert amikor a nyolcvanas években rámutattam a Fradi csatársorára, benne enyhén szólva sem hozzá mérhető futballistákkal, és megkérdeztem, Császárként mit szól hozzá, a rá jellemző visszafogott mosollyal mondta: „Azt, hogy hajrá, Fradi!”

Hát, igen. A hűség.

Bennünket is jellemeznie kell(ene) a régi nagyokhoz.

Flórihoz mindenképpen – teszem hozzá elfogultan.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!