Két Rossi, egy eset – Ballai Attila publicisztikája

Marco Rossi hivatalos sajtótájékoztatóján tette közhírré a minap, hogy kedélyállapotát helyreállította az angliai döntetlen. Bizonyára remek hír ez a mester hangulatáért aggódóknak, de bevallom, engem speciel mérsékelten érdekel. Ha ugyanis választhatnék egy kirobbanóan vidám, csapatát a vb-selejtezősorozat negyedik helyére navigáló és egy borongós, tüskés, de világbajnoki kvalifikációt szerző szövetségi kapitány között, gondolkodás nélkül utóbbira voksolnék.

A jövő évi vb-ről azonban, mint 1986 óta mindegyikről, lemaradunk. Sajnos nincs már ebben az égvilágon semmi meglepő. Nemzeti együttesünk nyári, bravúros Európa-bajnoki produkciója kecsegtetett csak újabb, csalfa reménnyel, ám az albánoktól oda-vissza elszenvedett két vereség megint őszbe borított mindent. A futballt övező hazai közhangulat az eredmények hullámcsapásait pontosan követi, a hajdani csalódásokat kísérő szélsőségek, kilengések nélkül. Hiszen a Puskás Arénában a „B-közép” az angoloktól beszedett 0–4 és az andorraiak ellen kiizzadt 2–1 után is elénekelte a Himnuszt, a médiában sem kívánt senki vért vagy fejeket. A kommentelők némelyike igen, de e tetemrehívásokat szövetségi kapitányunk úgysem tudta elolvasni, mert ígéretével ellentétben sem az Eb-re, sem mostanra nem tanult meg magyarul. Ez engem kicsit zavar, azt viszont sohasem ígérte, hogy kijutunk a katari világbajnokságra, és mivel mi is ezen a bolygón élünk, ezt nem is kérjük számon rajta. Marco Rossi általános megítélése szakemberként, „fazonként”, minket kedvelő, sokszor méltató külföldiként egyaránt pozitív. Ezért sem értem, miért kellett helyreállítani a kedélyállapotát, az korábban mitől háborgott, miért fakadt ki a múlt hónapban úgy, hogy „Nemzeti hősökből idióták lettünk alig néhány hét leforgása alatt”.

Mit várt? Engem az lep meg, hogy ő ezen meglepődött. Hiszen ez az edzősors. Ha ma legyőzöd a világválogatottat, a mennybe emelnek, ha holnap kikapsz a „lakatlan szigetektől”, a pokolba kívánnak, és e kettő jól megfér egymás mellett. Ezzel együtt kell élni, de ennyi azért elviselhető. A szőlősgazda egész évi munkáját, termését elverheti, tönkreteheti tízpercnyi jégeső, a BKV-ellenőrből a tisztelt utazóközönség nagyjából fele igyekszik napi nyolc órában hülyét csinálni, az edző, a focista pedig egyszer hős, másszor idióta. Ez már csak így megy, amióta világ a világ. Ha ezt Rossi mester eddig nem tudta, nem tapasztalta, akkor alább némi lélekbúvárkodás következik, vigaszképpen. Már csak azért is, mert napjainkban két magyar kollégája – Danyi Gábor, kézilabda, Turi György, úszás – is olyan magasságból szédült le, amilyennek ő a közelében sem fog járni soha, mégis méltósággal, békében viselik, amit rájuk mér a sors, illetve azok, akik a sorsukat alakítják.

Róluk azonban később, kezdjük valaki mással, aki sokkal közelebb áll Rossihoz. Ő is olasz, ő is Rossi. Csak éppen Paolo. A kiváló csatár, akinek az 1978-as éve tündökletesre sikerült. Az argentínai vb-n három góllal és négy gólpasszal járult hozzá csapata negyedik helyéhez, a Serie A-ban gólkirály lett. Hát van ennél feljebb? Van bizony, de előbb még dantei mélységbe, a kilencedik bugyorba vezetett az útja. 1980-ban bundabotrányba keveredett, és bár megingathatatlanul nem bizonyosodott be a bűnössége, hároméves eltiltást kapott, lemaradt az 1980-as, hazai rendezésű Európa-bajnokságról. Úgy tetszett, oda az 1982-es vb is, de mérsékelték a penitenciát, utazhatott. A csoportból Olaszország három sovány döntetlennel evickélt tovább, Kamerunt csupán eggyel több lőtt góljával előzte meg, Rossi mindhárom meccsen észrevétlenül téblábolt. Milánótól Nápolyig mindenütt a földbe döngölték a komplett keretet, különösen azt a „csaló gazfickót”, akinek hiba volt megkegyelmezni, mert lélektelenül, formán kívül futballozik. A középdöntőben az argentinok feletti 2–1-gyel megfordult a szél, aztán beköszöntött 1982. július 5. A végső győzelemre esélyes brazilok ellen Rossi megszerezte végre első vb-gólját. Majd a másodikat és a harmadikat is, az ő mesterhármasa hozta meg a 3–2-es diadalt és a négy közé jutást. Ahol a lengyeleknek mindkét gólt ő lőtte, és az NSZK elleni 3–1-es döntőben is elsőként talált be. Olaszország világbajnok lett, Paolo Rossi pedig a vb gólkirálya, legjobb játékosa, az esztendő aranylabdása. A nemzet hőse, akinek Garibaldi a nyomába sem léphetett volna.

A másik Rossi, Marco ennek a történetnek a részleteit nyilván jobban ismeri nálam, és bármikor előhívhatja a memóriájából, ha szédülni kezd a hullámvasúton, és úgy érzi, legszívesebben kiszállna. Bizonyára azt is tudja, hogy a magyar válogatott kétszer veszített világbajnoki döntőt, de azt talán nem, hogy a „bukott” szövetségi kapitány nem csupán lelki, hanem testi épségét is mindkét alkalommal súlyos veszély fenyegette. De említhetem Mezey Györgyöt is, aki 1986. június 2-ig olyan össznemzeti népszerűségnek és tekintélynek örvendett, amilyenről utódai már nem is álmodhattak, ám elegendő volt egyetlen mérkőzés, sőt annak az első négy perce, amíg 2–0-s hátrányba kerültünk a szovjetekkel szemben, hogy egy csapásra közellenséggé váljon, és a vb után csak félig önkéntes száműzetésbe vonuljon a Közel-Keletre. Dalnoki Jenőről aligha hallott maestro Rossi; ha lefordítja valaki ezt az írást, neki üzenem, hogy Jenő bácsi volt a fradizmus megtestesítője, az 1950-es évek legendásan kemény és zöld-fehér szívű hátvédje, a klub túlélésének hérosza, a Nyilasi-, Ebedli-féle bajnokcsapat rajongott mestere. Akit 1987. október 18-án, az Üllői úton a Zalaegerszegtől elszenvedett 3–1-es vereség miatt kirobbant népharag lesodort a kispadról; sihederek üvöltözték habzó szájjal neki, hogy takarodjon, ő pedig saját bevallása szerint infarktusközeli állapotban botorkált be az öltözőbe, ahol azonnal bejelentette a lemondását.

Ilyen ez az edzői szakma, és áldásait, átkait egyáltalán nem csak a labdarúgásban élők élvezik, sínylik meg. A fentebb már említett Danyi Gábor átlagos pécsi kézilabdatrénerből és utánpótlás-válogatott asszisztensből egyszer csak a Győri ETO mestere lett, 2019-ben Bajnokok Ligáját nyert a földkerekség legjobb klubcsapatával, 2020-ban a válogatott társ szövetségi kapitányává nevezték ki. Az idén aztán néhány hónap leforgása alatt mindkét pozícióját elveszítette, hirtelen megingott körülötte minden, örült, hogy megkapaszkodhat valamiben, balszerencséjére éppen a siófoki darázsfészek volt az. Új csapata az elmúlt hétvégén 48 gólt kapott Mosonmagyaróváron, de tegnap a Ferencváros ellen legalább magához tért tetszhalott állapotából, amit a 33–31-es, tisztes vereség is jelez. Egyesek két éve a világ legjobb edzőjeként dicsőítették, ez nyilvánvaló túlzás volt. Manapság mások az alkalmasságát is kétségbe vonják, amint kilép az öltözőből, ez még sokkal durvább túlzás. Nem voltam Danyi játékosa, e tekintetben nem ítélhetem meg, de ha elfogadjuk, hogy az edzőt az eredményei minősítik, elévülhetetlenül BL-győztes. Embernek pedig kiváló, ezt bátran és bizton állítom. Ezért a sikerek csúcsán sem szállt el magától, és most a megpróbáltatásokat is át fogja vészelni.

Miként Turi György is. Az úszó mesteredzőről a laikus közvélemény szemében legkedvesebb korábbi tanítványa, versenyzője, Cseh László, az általa általában csak Lacikának hívott, a minap visszavonult klasszis fogalmaz meg súlyosan dehonesztáló állításokat. Nem tudom, nem is tisztem eldönteni, ezekben mennyi az igazság, mindenesetre az időzítésben a motivációt nem látom. Turi tűri. A Magyar Nemzetben ugyan jelezte, hogy neki is lennének fegyverei, de egyiket sem sütötte el. Róla is, kollégáiról is mondtak, írtak már cifrábbakat is; nem így volna, ha a Szparinál nem mesteredzőként, hanem bérszámfejtőként dolgozik, de minden szakmának, hivatásnak vannak előnyei, hátrányai.

Azt hiszem, Marco Rossinak nálunk az előnyökből sokkal inkább kijutott. Okkal, hiszen szép, felejthetetlen perceket, napokat, heteket köszönhetünk neki. Kedélyállapotának helyreállása ezért remélhetőleg tartós. Ha mégsem, az sem baj. Nem arra szerződött, hogy folyamatosan virágosjókedve legyen. Hanem például arra, hogy pénteken Andorránál azért simábban verjük meg San Marinót.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!


Marco Rossi hivatalos sajtótájékoztatóján tette közhírré a minap, hogy kedélyállapotát helyreállította az angliai döntetlen. Bizonyára remek hír ez a mester hangulatáért aggódóknak, de bevallom, engem speciel mérsékelten érdekel. Ha ugyanis választhatnék egy kirobbanóan vidám, csapatát a vb-selejtezősorozat negyedik helyére navigáló és egy borongós, tüskés, de világbajnoki kvalifikációt szerző szövetségi kapitány között, gondolkodás nélkül utóbbira voksolnék.

A jövő évi vb-ről azonban, mint 1986 óta mindegyikről, lemaradunk. Sajnos nincs már ebben az égvilágon semmi meglepő. Nemzeti együttesünk nyári, bravúros Európa-bajnoki produkciója kecsegtetett csak újabb, csalfa reménnyel, ám az albánoktól oda-vissza elszenvedett két vereség megint őszbe borított mindent. A futballt övező hazai közhangulat az eredmények hullámcsapásait pontosan követi, a hajdani csalódásokat kísérő szélsőségek, kilengések nélkül. Hiszen a Puskás Arénában a „B-közép” az angoloktól beszedett 0–4 és az andorraiak ellen kiizzadt 2–1 után is elénekelte a Himnuszt, a médiában sem kívánt senki vért vagy fejeket. A kommentelők némelyike igen, de e tetemrehívásokat szövetségi kapitányunk úgysem tudta elolvasni, mert ígéretével ellentétben sem az Eb-re, sem mostanra nem tanult meg magyarul. Ez engem kicsit zavar, azt viszont sohasem ígérte, hogy kijutunk a katari világbajnokságra, és mivel mi is ezen a bolygón élünk, ezt nem is kérjük számon rajta. Marco Rossi általános megítélése szakemberként, „fazonként”, minket kedvelő, sokszor méltató külföldiként egyaránt pozitív. Ezért sem értem, miért kellett helyreállítani a kedélyállapotát, az korábban mitől háborgott, miért fakadt ki a múlt hónapban úgy, hogy „Nemzeti hősökből idióták lettünk alig néhány hét leforgása alatt”.

Mit várt? Engem az lep meg, hogy ő ezen meglepődött. Hiszen ez az edzősors. Ha ma legyőzöd a világválogatottat, a mennybe emelnek, ha holnap kikapsz a „lakatlan szigetektől”, a pokolba kívánnak, és e kettő jól megfér egymás mellett. Ezzel együtt kell élni, de ennyi azért elviselhető. A szőlősgazda egész évi munkáját, termését elverheti, tönkreteheti tízpercnyi jégeső, a BKV-ellenőrből a tisztelt utazóközönség nagyjából fele igyekszik napi nyolc órában hülyét csinálni, az edző, a focista pedig egyszer hős, másszor idióta. Ez már csak így megy, amióta világ a világ. Ha ezt Rossi mester eddig nem tudta, nem tapasztalta, akkor alább némi lélekbúvárkodás következik, vigaszképpen. Már csak azért is, mert napjainkban két magyar kollégája – Danyi Gábor, kézilabda, Turi György, úszás – is olyan magasságból szédült le, amilyennek ő a közelében sem fog járni soha, mégis méltósággal, békében viselik, amit rájuk mér a sors, illetve azok, akik a sorsukat alakítják.

Róluk azonban később, kezdjük valaki mással, aki sokkal közelebb áll Rossihoz. Ő is olasz, ő is Rossi. Csak éppen Paolo. A kiváló csatár, akinek az 1978-as éve tündökletesre sikerült. Az argentínai vb-n három góllal és négy gólpasszal járult hozzá csapata negyedik helyéhez, a Serie A-ban gólkirály lett. Hát van ennél feljebb? Van bizony, de előbb még dantei mélységbe, a kilencedik bugyorba vezetett az útja. 1980-ban bundabotrányba keveredett, és bár megingathatatlanul nem bizonyosodott be a bűnössége, hároméves eltiltást kapott, lemaradt az 1980-as, hazai rendezésű Európa-bajnokságról. Úgy tetszett, oda az 1982-es vb is, de mérsékelték a penitenciát, utazhatott. A csoportból Olaszország három sovány döntetlennel evickélt tovább, Kamerunt csupán eggyel több lőtt góljával előzte meg, Rossi mindhárom meccsen észrevétlenül téblábolt. Milánótól Nápolyig mindenütt a földbe döngölték a komplett keretet, különösen azt a „csaló gazfickót”, akinek hiba volt megkegyelmezni, mert lélektelenül, formán kívül futballozik. A középdöntőben az argentinok feletti 2–1-gyel megfordult a szél, aztán beköszöntött 1982. július 5. A végső győzelemre esélyes brazilok ellen Rossi megszerezte végre első vb-gólját. Majd a másodikat és a harmadikat is, az ő mesterhármasa hozta meg a 3–2-es diadalt és a négy közé jutást. Ahol a lengyeleknek mindkét gólt ő lőtte, és az NSZK elleni 3–1-es döntőben is elsőként talált be. Olaszország világbajnok lett, Paolo Rossi pedig a vb gólkirálya, legjobb játékosa, az esztendő aranylabdása. A nemzet hőse, akinek Garibaldi a nyomába sem léphetett volna.

A másik Rossi, Marco ennek a történetnek a részleteit nyilván jobban ismeri nálam, és bármikor előhívhatja a memóriájából, ha szédülni kezd a hullámvasúton, és úgy érzi, legszívesebben kiszállna. Bizonyára azt is tudja, hogy a magyar válogatott kétszer veszített világbajnoki döntőt, de azt talán nem, hogy a „bukott” szövetségi kapitány nem csupán lelki, hanem testi épségét is mindkét alkalommal súlyos veszély fenyegette. De említhetem Mezey Györgyöt is, aki 1986. június 2-ig olyan össznemzeti népszerűségnek és tekintélynek örvendett, amilyenről utódai már nem is álmodhattak, ám elegendő volt egyetlen mérkőzés, sőt annak az első négy perce, amíg 2–0-s hátrányba kerültünk a szovjetekkel szemben, hogy egy csapásra közellenséggé váljon, és a vb után csak félig önkéntes száműzetésbe vonuljon a Közel-Keletre. Dalnoki Jenőről aligha hallott maestro Rossi; ha lefordítja valaki ezt az írást, neki üzenem, hogy Jenő bácsi volt a fradizmus megtestesítője, az 1950-es évek legendásan kemény és zöld-fehér szívű hátvédje, a klub túlélésének hérosza, a Nyilasi-, Ebedli-féle bajnokcsapat rajongott mestere. Akit 1987. október 18-án, az Üllői úton a Zalaegerszegtől elszenvedett 3–1-es vereség miatt kirobbant népharag lesodort a kispadról; sihederek üvöltözték habzó szájjal neki, hogy takarodjon, ő pedig saját bevallása szerint infarktusközeli állapotban botorkált be az öltözőbe, ahol azonnal bejelentette a lemondását.

Ilyen ez az edzői szakma, és áldásait, átkait egyáltalán nem csak a labdarúgásban élők élvezik, sínylik meg. A fentebb már említett Danyi Gábor átlagos pécsi kézilabdatrénerből és utánpótlás-válogatott asszisztensből egyszer csak a Győri ETO mestere lett, 2019-ben Bajnokok Ligáját nyert a földkerekség legjobb klubcsapatával, 2020-ban a válogatott társ szövetségi kapitányává nevezték ki. Az idén aztán néhány hónap leforgása alatt mindkét pozícióját elveszítette, hirtelen megingott körülötte minden, örült, hogy megkapaszkodhat valamiben, balszerencséjére éppen a siófoki darázsfészek volt az. Új csapata az elmúlt hétvégén 48 gólt kapott Mosonmagyaróváron, de tegnap a Ferencváros ellen legalább magához tért tetszhalott állapotából, amit a 33–31-es, tisztes vereség is jelez. Egyesek két éve a világ legjobb edzőjeként dicsőítették, ez nyilvánvaló túlzás volt. Manapság mások az alkalmasságát is kétségbe vonják, amint kilép az öltözőből, ez még sokkal durvább túlzás. Nem voltam Danyi játékosa, e tekintetben nem ítélhetem meg, de ha elfogadjuk, hogy az edzőt az eredményei minősítik, elévülhetetlenül BL-győztes. Embernek pedig kiváló, ezt bátran és bizton állítom. Ezért a sikerek csúcsán sem szállt el magától, és most a megpróbáltatásokat is át fogja vészelni.

Miként Turi György is. Az úszó mesteredzőről a laikus közvélemény szemében legkedvesebb korábbi tanítványa, versenyzője, Cseh László, az általa általában csak Lacikának hívott, a minap visszavonult klasszis fogalmaz meg súlyosan dehonesztáló állításokat. Nem tudom, nem is tisztem eldönteni, ezekben mennyi az igazság, mindenesetre az időzítésben a motivációt nem látom. Turi tűri. A Magyar Nemzetben ugyan jelezte, hogy neki is lennének fegyverei, de egyiket sem sütötte el. Róla is, kollégáiról is mondtak, írtak már cifrábbakat is; nem így volna, ha a Szparinál nem mesteredzőként, hanem bérszámfejtőként dolgozik, de minden szakmának, hivatásnak vannak előnyei, hátrányai.

Azt hiszem, Marco Rossinak nálunk az előnyökből sokkal inkább kijutott. Okkal, hiszen szép, felejthetetlen perceket, napokat, heteket köszönhetünk neki. Kedélyállapotának helyreállása ezért remélhetőleg tartós. Ha mégsem, az sem baj. Nem arra szerződött, hogy folyamatosan virágosjókedve legyen. Hanem például arra, hogy pénteken Andorránál azért simábban verjük meg San Marinót.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!