Rosszkedvünk tele – Szöllősi György publicisztikája

Kezdjük ott, hogy sokáig az sem volt biztos, hogy Puskás Ferenc hamvai magyar földben nyugszanak majd. Ha nem csak a magyar futballszurkolók fejével gondolkodunk, hanem a családtagokéval is, lássuk be, nem illett volna vitatni azt a jogukat, hogy a közelükben nyugodjon a világhírű családfő. Öt évvel később elhunyt lánya, Anikó esetében is nehéz volt a döntés, hamvai, saját kérésére, három helyre kerültek: a Földközi-tengerbe a déli spanyol üdülőváros, Benidorm (itt élte férjével utolsó éveit a régi családi nyaralóban) Rincon de Loix-i partjainál és fiatal-, majd felnőttkorának színhelye, a baszkföldi San Sebastián El peine de los vientos (Szelek fésűje) szoborcsoportjánál az Atlanti-óceánba, illetve szeretett édesapja mellé, a budapesti Szent István-bazilikába. Elkeseredettebb pillanataiban bizony arra készült Puskás Ferencné is, hogy férje hamvait Spanyolországba viszi. Például amikor – Puskás halála előtt egy évvel – élete egyetlen interjúját adta a Nemzeti Sportnak, s az őket ért folyamatos méltánytalanságok miatt kifakadt: a végén még megint elüldözik őket az országból… Pedig még nem is sejtette, hogy hamarosan hányan hasonlítják majd keserűen 1956-hoz 2006-ot, hiszen – ahogyan ötven évvel korábban, a forradalom idején – 2006. október 23-án a karhatalom ismét békés tüntetőkre támadt Budapesten. Több mint három héttel Puskás Ferenc halála előtt, felidézve feleségében mindazt a rettegést és keserűséget, amelyet fél évszázaddal korábban át kellett élnie. A sors 1956-ban is elszakította a családjától Puskás Ferencet, hosszú hetekig bizonytalanságra, félelemre és szorongásra kárhoztatva a decemberi hideg éjszakában menekülő szeretteit, az akkor 24 éves Erzsébetet és négyesztendős kislányát, Anikót. S amikor a végső búcsúra készültek 2006-ban, különösen érzékenyen érintette őket mindaz, ami Magyarországon történik. A legnehezebb nap megint december elejére esett: 1956-ban a hazától, 2006-ban a férjtől és édesapától vettek fájdalmas búcsút.

Nem sokkal Puskás halála előtt döntötték el, hogy Öcsi bácsi végső nyughelye Magyarországon legyen, s a döntő érv alighanem az lehetett, hogy a lelkük mélyén mindketten tudták, maga a családfő így szeretné. S amikor Erzsébet asszony megváltotta a két urnahelyet a Szent István-bazilika altemplomában a férje és saját maga számára, úgy érezte, tisztességesen elrendezte ezt a nehéz kérdést: hol nyugodjon a férje, minden idők legismertebb magyar embere? Már akkor sokan kérdezték tőle, miért nem a kispesti temetőt választotta, hiszen Puskás neve összeforrt Kispesttel (még ha a közhiedelemmel ellentétben nem is ott született), és a szülei sírja is ott található. Ilyenkor azt felelte, hogy bár ezen is sokat gondolkozott, végül arra jutott, egy hagyományos sírt a kispesti temetőben nem tudnának ápolni a távolban élő unokák, dédunokák, ami a család szégyene lenne, míg a Bazilika akkor is méltó és örök nyughelyet jelent, ha nem lesz, aki a család részéről odafigyeljen rá. Persze, mondhatják, kicsit naiv elképzelés volt ez, hiszen Puskás sírjára úgyis odafigyel a nemzet, s a rajongók valódi zarándokhelyévé válik. Ami csak részben lett így, hiszen az egyszerű turistákat nem engedik le ma sem a Bazilika altemplomába, így az a szándék, hogy bárki könnyen meglátogathassa a világhírű játékos sírját, sajnos nem teljesült. Márpedig egyértelműen ez volt a terv, amikor a temetést szervező Kegyeleti Bizottság a két urnahely helyett a kevés kialakított díszsírhely egyikét „kérte el” az egyháztól Puskás végső nyughelyének.

Már hat éve folyamatos kórházi kezelést igényelt az Alzheimer-kór által sújtott Puskás Ferenc, amikor 2006. november 17-én, napra pontosan 15 éve bekövetkezett az elodázhatatlan, és örökre itt hagyott bennünket. Miután bő egy évvel korábban jelent meg életrajzi könyvem Öcsi bácsiról, amelyen hónapokig dolgoztunk együtt a feleségével, és már készítettük elő az ünnepséget, amelyen a felcsúti futballakadémia felveszi majd a legnagyobb magyar játékos nevét, ekkoriban is napi kapcsolatban voltunk, és Erzsébet asszonynak szüksége is volt a segítségre, amikor a hosszú évek magányos kórházlátogatásai, a barátok folyamatos elmaradozása után egyszer csak ráomlott az egész világ részvéte és napokig szakadatlanul csörgött mindkét telefonja. Lánya, unokái távol éltek, jószerével csak néhány budapesti rokonával, az orvosával, Bányai Nándor özvegyével és talán mondhatom, hogy velem tartott fenn napi kapcsolatot, s ebben, a világtól elvonult élethelyzetben sokáig úgy tervezte, szűk körben, „diszkréten eltemeti” a férjét a jó előre megváltott urnahelyre. Ám a világszerte népszerű Puskás Öcsi esetében ez a visszafogott diszkréció egyszerűen elképzelhetetlen volt. Már csak a Magyarország részéről korábban őt ért igazságtalanságok miatt is fontos volt, hogy hozzá méltó, nagyszabású temetése legyen. Igen ám, csakhogy az ország éppen azért forrongott, mert újra azok irányították, akik „hazudtak reggel, éjjel meg este”, s akik ismét erőszakkal próbáltak meg tekintélyt szerezni, ahogyan elődeik, akik hajdan elüldözték az országból Puskás Ferencet és családját.

Járt tehát a nagyszabású temetés Puskásnak, de Erzsébet asszony semmitől sem irtózott annyira, mint éppen attól, hogy a regnáló kormány „temesse el” a férjét. Ezért kérte fel Puskás halálhírének hivatalos közlésével egy időben Schmitt Pált, a régi családi barátot, volt madridi nagykövetet, a Magyar Olimpiai Bizottság elnökét, hogy legyen a temetés főszervezője. Így alakult meg a Kegyeleti Bizottság, amelynek szóvivője lehettem, s ha a gyász ellenére szabad ilyet mondani, lelkesítő, lélekemelő munka vette kezdetét: a temetésig hátralévő három hétben, jórészt a MOB, valamint a rendezésre felkért Koltay Gábor csapatával azon dolgoztunk, hogy méltó búcsúceremóniát szervezzünk a legismertebb magyar embernek. A kormány által nemzeti gyásznappá nyilvánított december 9-ének Schmitt Pál adta „A nemzet búcsúja” címet, s a felelősség is az ő vállára szakadt: miközben a sajtó egy része szinte csak azzal volt elfoglalva, hogy „mennyibe kerül Puskás temetése”, neki úgy kellett méltó tiszteletadást szervezni, hogy a kormány minél kevésbé sajátíthassa ki az eseményt. Emlékszem egy megbeszélésre a MOB-ban, amikor Schmitt Pál kijelentette: „Ha el kell adnunk a gellérthegyi székházat, akkor is tisztességgel eltemetjük Puskás Öcsit.” Miközben az özvegy meg azt tette világossá, hogy ha a miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc beteszi a lábát a gyászmisére, a Bazilikába, akkor ő feláll és hazamegy. Nos, a kormányfő nem vállalta a kockázatot, nem vett részt a több mint ötórás búcsúceremónia egyetlen eseményén sem, tudtommal a nagyközönségnek felállított ravatalnál helyezett el koszorút korábban. Eljött és beszédet mondott viszont Ramón Calderón, a Real Madrid elnöke több veterán játékossal, pedig aznap este bajnoki meccse volt a spanyol klubnak. Megható szavakkal búcsúzott a Puskás-stadionban Szepesi György és Buzánszky Jenő, Ángel María Villar, az UEFA alelnöke, egyben a spanyol futballszövetség elnöke, Schmitt Pál szavait pedig (akit előző nap infarktusgyanúval szállítottak kórházba, és nem tudott személyesen jelen lenni az általa előkészített eseményen) Novotny Zoltán tolmácsolta. Felvételről szavalt Latinovits Zoltán és élőben Csurka László, énekelt többek között Demjén Ferenc. A decemberi hideg és a nemrég még az utcákon tomboló rendőrterror rossz emléke ellenére, ha messze nem is telt ház, de tízezres tömeg búcsúzott a volt Népstadionban, ahol az összes első és másodosztályú futballista személyesen állta körül a ravatalt. A katonai tiszteletadásra – minthogy a halála után dandártábornokká előléptetett Puskás katonatiszt volt – a Hősök terén került sor, miután az egyre gyarapodó számú gyászoló, tisztelgő polgár átkísérte oda az ágyútalpon, fekete lovak által vontatott koporsót. Itt Kiss B. Attila énekelte Bánk áriáját. Innen vonult tovább a tömeg a Bazilikához, ahol Sólyom László köztársasági elnök, Juan Antonio Samaranch volt spanyol sportminiszter és NOB-elnök, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tiszteletbeli elnöke, Sepp Blatter, a FIFA és Kisteleki István, az MLSZ-elnöke mondott gyászbeszédet. A gyászmisét Kiss-Rigó László püspök és a lengyel Juliusz Janusz érsek, apostoli nuncius koncelebrálta, a reformátusok és a külhoni magyarok nevében Tőkés László búcsúzott, a kormány képviseletében pedig Lamperth Mónika belügyminiszter mondott – nagyon szép – beszédet. Életre szóló élmény, hogy a katolikus liturgia keretében elhangzó hívek könyörgései közül kaphattam egyet, és olvasott könyörgést Détári Lajos, Gellei Imre, Grosics Gyula, Bozsik Péter, sőt Frangiszkosz Szurpisz, a Panathinaikosz korábbi játékosa, de még Franz Beckenbauer is.

(A nemzet búcsúja teljes felvételét levetíti szerdán a közszolgálati sportcsatorna honlapja, az m4sport.hu.)

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!