Lang Ádám: Visszajuttatnánk a válogatottat oda, ahol rég járt

– Az ötvenedik vagy az ötvenegyedik válogatott mérkőzése volt emlékezetesebb?
– Az ötvenegyedik!

– Tényleg?
– Esküszöm! Amit Angliában véghez vittünk, fantasztikus volt. Tudtuk, hogy nyertünk négy nullára, de sokáig nem fogtuk fel. Napokba telt, mire feldolgoztuk – mára azért sikerült.

– Belegondolt már abba, hogy történelmi diadal részese volt?
– Persze! Az ilyen meccsekért él az ember! Olyan válogatottat győztünk le, amelynek tagjait hétről hétre a Bajnokok Ligája-találkozókon látjuk játszani. Anglia sokaknak etalon, ehhez képest a mérkőzésnek voltak periódusai, amelyekben egyértelműen fölényben futballoztunk. Óriási tettnek tartom, hogy négy góllal vertük az angolokat.

– Lehet ezt még fokozni: tizenegy napon belül kétszer győzték le az Európa-bajnoki ezüstérmest!
– Hihetetlen! Jóllehet, ideje volt véget vetni az évtizedeken át tartó sikertelenségnek. Ami azt illeti, megadtuk a módját, hiszen duplán elégtételt vettünk...

– Akadt egyáltalán hibapont az angliai meccsben?
– Nehéz pillanatok adódtak, de azokban szerencsénk volt. Rettentően sűrű volt a program, az volt a negyedik mérkőzésünk tizenegy nap alatt, a fáradtság jelei is jelentkeztek, ám olyan felfokozott érzelmi állapotba kerültünk, hogy nem éreztük a kimerültséget. A szívünk vitt minket előre, próbáltunk minél eredményesebben és bátrabban játszani. Ha van önbizalmad, ha látod, hogy amit csinálsz, működik, azt is elhiszed, hogy a nálad erősebbnek vélt riválisod ellen is van keresnivalód.

– Utólag nem bánja, hogy a sorozatból hátralevő két meccset csak szeptemberben játsszák le?
– Lendületben voltunk, remélem, maradunk is. Amit az elmúlt hetekben átéltünk, elraktároztuk magunkban, hogy a későbbiekben erőt meríthessünk belőle. Nem árt leszögezni, hogy amit mostanra elértünk, hosszú folyamat eredménye. Az elmúlt években fokozatosan lépegettünk előre, ugyanakkor bízom – sőt biztos vagyok – benne, hogy a folyamat még nem csúcsosodott ki. Úgyhogy alig várjuk a következő megméretést!

– Kicsit tekintsünk vissza a kettővel ezelőttire, mégiscsak a Németország elleni mérkőzésen öltötte magára ötvenedszer a címeres mezt.
– Amikor először válogatott lettem – és ennek már nyolc éve –, nem gondoltam volna, hogy eljutok félszázig. Aztán teltek az évek, volt, amikor több lehetőséget kaptam, volt, amikor kevesebbet, mígnem 2022. június tizenegyedikén ott álltam a pályán – ötvenszeres válogatottként. Keveseknek adatik meg. Maga a németek elleni egy egyre végződő meccs is életre szóló emlék. A telt házas Puskás Arénában játszhattam egy elitkategóriás rivális ellen, lenyűgöző hangulatban. És még az eredmény sem volt rossz...

– Ha nem tévedek, az aznap viselt dresszét nem cserélte el.
– Naná, hogy nem! Külön hálával tartozom csapatmenedzserünknek, Tömő Attilának. Elképesztő az a szervezőmunka, amit végez, neki is köszönhető, hogy a lehető legjobb körülmények között készülhetünk a meccsekre. Ebben óriási része van az MLSZ-nek is. Szóval, Attila nem feledkezett meg arról sem, hogy ötvenedszer leszek válogatott, ha jók az információm, előre jelezte a szerelésekért felelős Hegyesi Laci bácsinak, aki egy ötvenes számot nyomatott a mezem nyakába, alatta pedig a válogatott mottója, a Csak együtt! virított. Ez nem üres szólam ám, a mellettünk dolgozó stábtagok nélkül nem lehetnénk sikeresek! Elképesztő, mennyi időt és energiát fektetnek abba, hogy semmire se legyen gondunk, óriási figyelmet és szeretetet kapunk tőlük. Róluk alig esik szó, holott részei a sikereknek – ha lehet, ezúton megköszönném az ő munkájukat is. Hozzáteszem, a nagy szeretetet és támogatást a szurkolóinktól is megkapjuk, a Csak együtt! mottónkba ők is beletartoznak.

– Az első perctől fogva az utolsóig pályán volt mind a négy Nemzetek Ligája-meccsen. Ha valaki a sorozat rajtja előtt ezzel áll ön elé, hogyan reagált volna?
– Ha udvariasan is, de megkérdeztem volna, miért beszél hülyeségeket. Igyekszem a földön járni, tudom, hol a helyem. Azzal is tisztában vagyok, hogy ha minden védő egészséges, ha nem sújtják eltiltások a csapatot, nem vagyok mindig kezdő. Mindamellett vallom, amikor megkapod a lehetőséget, meg kell ragadnod! Az utóbbi mérkőzéseken élveztem Marco Rossi bizalmát, és úgy fest, éltem vele.

– A négy meccsen három gólt kapott a magyar válogatott, s nem Gibraltár, San Marino és Liechtenstein, hanem Anglia, Olaszország és Németország ellen. Ez a védelemnek köszönhető?
– A csapatvédekezésnek! Mára eljutottunk odáig, hogy mindenki pontosan tudja, mi a feladata. Bármi történik, arra tudunk reagálni. Ehhez jóval több meló, jóval több futás kell, de a vetélytársak a korábbinál kevesebbszer kerülnek a kapunk közelébe. Rengeteg energiát öltünk minden mérkőzésbe, jobb is, hogy sokan nem látták, milyen ólomlábakon jártunk másnap.

– Akad a hátsó alakzatnak vezére? Mondjuk Willi Orbán szava szent?
– Mindenkinek a szava szent, mert mindnyájunkat az vezérel, hogy a csapatnak a legjobb legyen. Van, amikor Willi szól, hogy mit tegyünk, máskor Szalai Attila, megint máskor én. Ha látod a másikon, hogy két sprint után éppen kapkodja a levegőt, nyilván te beszélsz. Más kérdés, hogy amikor hatvanhétezren tombolnak a lelátón, olykor még a saját hangod sem hallod... Ezért kell annyit gyakorolni, hogy szavak nélkül is értsük egymást. Ráadásul minket, mezőnyjátékosokat megnyugtat az a tudat, hogy kiváló, bravúrokra képes kapusok állnak mögöttünk. Így kell működnie egy jó válogatottnak.

– Ha már ennyire belemerültünk, árulja el, mi a magyar válogatott titka?
– A csapategység. Nem győzöm hangsúlyozni, ez egy folyamat eredménye. Kellett valaki, aki ráébreszt bennünket arra, hogy többre vagyunk képesek. Nem akarok visszafelé mutogatni, de voltak időszakok, amikor elhihették velünk, hogy rosszak vagyunk. Ez azzal párosult, hogy gyenge eredményeket is értünk el. Mára változott a helyzet, amihez kellett Marco Rossi és stábja, továbbá egy egyszerű, de nagyszerű taktika. Aminek kellett, rögzült, automatizmussá érett, jóllehet, még nem száz, csak kilencven százalékban. Mindehhez hozzájön, hogy remek karakterek alkotják a keretet. Mindenki ki akarja venni a részét a sikerből, mindenki beletesz mindent. A csapat összes tagja arra koncentrál, ami a dolga, senki sem szeretne több lenni a másiknál. No és vannak a hangulatfelelősök, akik a mókázás terén viszik a prímet, de erről bővebben a Gazdag Dániel, Sallai Roland duó tudna mesélni. A lényeg, hogy van kőkemény munka és van jókedv – így van jól.

– Úgy fogalmazott, a fejlődési folyamat még nem csúcsosodott ki. Ezek szerint még van feljebb?
– Ha még többet birtokolnánk a labdát, még többet irányítanánk a játékot, még jobbak lehetnénk. Ehhez az kell, hogy folyamatosan olyan színvonalú mérkőzéseken lépjünk pályára, mint most a Nemzetek Ligájában. Szeretnénk visszajuttatni a válogatottat oda, ahol rég járt. Azt szeretnénk, hogy a magyar válogatott ne gúny tárgya legyen, hanem elismerően beszéljenek róla a határainkon túl is. Szeretnénk, hogy ha egy neves klub ebből a régióból igazol, ne egy horvát vagy szerb, hanem egy magyar labdarúgó mellett tegye le a garast. A helyzet már csak azért is biztató, mert a csapatunkban sok fiatal szerepel, húsz-huszonkét évesen már meghatározó játékosnak számítanak nemzetközi szinten is. Nekem már nincs egy évtizedem a válogatottban, de nekik még van! Mostantól az a minimum, amit júniusban mutattunk. Félreértés ne essék, nem az eredményekre gondolok, hanem az elszántságra, a hozzáállásra és a fegyelmezettségre. Senki se várja el, hogy a következő Európa-bajnoki selejtezősorozatot pontveszteség nélkül zárva kvalifikáljuk magunkat a tornára, ahogyan azt se, hogy innentől kezdve minden meccsen öt nullára nyerünk. Reális célokat kell kitűznünk magunk elé – az, hogy akár pótselejtezőn is, de sorozatban harmadszor is kijutunk az Eb-re, éppenséggel az lehet. De ennek érdekében rá kell tennünk még egy lapáttal.

– Ha visszatekint az elmúlt idényre, mit mond, jó éve volt?
– Összességében igen. Főleg a vége alakult szépen. A bajnokságban ugyan nem jutottunk be a felsőházba, a Ciprusi Kupát megnyertük, amivel kivívtuk a nemzetközi kupaszereplés jogát is, a válogatottal pedig jó esélyünk van arra, hogy szeptemberben kiharcoljuk az A-ligában maradást. A kupagyőzelemmel teljessé vált a gyűjteményem: van már bajnoki, kupa- és Szuperkupa-aranyam is. Ez persze nem jelenti azt, hogy a jövőben nem szeretném gyarapítani az érmeim számát.

– A kupadöntő aligha alakulhatott volna izgalmasabban...
– Csak a szokásos. Az ötödik percben egy véleményes szabálytalanság után a játékvezető kiállította az egyik játékosunkat, attól kezdte óriási erőt mozgósítottunk azért, hogy ne kapjunk ki. Nem sokkal a rendes játékidő letelte előtt még ziccerünk is volt, de kihagytuk, így következett még harminc perc. A hosszabbításban is volt egy nagy helyzetünk, ha berúgjuk, nincsenek tizenegyesek. Az meg igazi hullámvasút volt, hol mi hibáztunk, hol az Ethnikosz, hála az égnek, a hetedik sorozatban a javunkra dőlt el a csata.

– Szerényen hallgatott arról, hogy a harmadik sorozatban magabiztosan lőtt a kapu közepébe.
– Miután az edzőnk kijelölte az első két rúgót, megkérdezte, ki szeretne harmadiknak odaállni. Rávágtam, hogy megyek én! Nagyon örültem, amikor a labda a kapuban kötött ki. A lelátón tizenhétezren voltak, abból tizenötezren Omonia-drukkerek, akik tíz évet vártak arra, hogy újra kupagyőztes legyen a klub. Talán hozzá sem kellene tennem, hogy frenetikus hangulatot teremtettek.

– Jöhet még három közös év?
– Annyi biztos, de azt sem zárom ki, hogy több lesz belőle. Nem vitás, három éve minden szempontból nagyon jó választás volt az Omonia.

– Netán eddigi karrierje legjobb választása?
– Szerencsére volt több jó is. Az igazság az, hogy későn érő típus vagyok. Korábban nem voltam annyira stabil lelkileg, hogy meg tudjak birkózni bizonyos körülményekkel. Ma már tudom, legyen szó futballról vagy bármi másról, senkinek sem szabad kételkednie önmagában. Az élet egy utazás, az okos ember pedig tanul a hibáiból. Én tanultam.

– Ezeket a napokat Magyarországon tölti. Jó itthon?
– Nagyon! Imádunk itt lenni, egyebek mellett azért, mert itt van a családunk, itt vannak a barátaink. Ezer szállal kötődöm a szülővárosomhoz, Veszprémhez.

– S ha már Veszprémben jár, nevelőegyesületéhez is leugrik...
– Ha tehetem, jövök. Jó érzés körbenézni, feltörnek az emlékek. Sokat voltam itt, sokat köszönhetek a klubnak. Az öltözőfolyosót a 2016-os Európa-bajnokságon viselt mezem is díszíti, ha vetek rá egy pillantást, eszembe jut, honnan indultam és hova értem el. Remélem, ha az itt játszó gyerekek is ránéznek, arra gondolnak, kellő kitartással és alázattal innen is el lehet jutni elég messzire...

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. június 25-i lapszámában jelent meg.)