Ádám és a rengeteg – Moncz Attila publicisztikája

Ültem Jürgen barátom születésnapi buliján egy óriási udvaron, úgy századmagammal, de az asztalomnál egyedül, és egy böhöm kivetítőn feszülten néztem a magyar–osztrákot. 2016. június 14-ét írtunk. Harminc év után újra világversenyen láthattam a válogatottat. Már a Norvégia elleni kvalifikációt is megkönnyeztem a Groupama Arénában, de amikor Szalai Ádám berúgta a vezető gólunkat, eltörött a mécses. Hajdú Pisti örökbecsűit („Ötszázötven nap után be lehet azt piszkálni, pöckölni, tuszkolni”, „Gurulj be lassítva is!”, „A kijutás után azt mondta, mindenkit meghív egy pálinkára, szerintem most, akik megölelték, mind meghívják Szalait egyre, cserébe, hát, három hétig részeg lenne akkor, ha el is fogadná”) is csak jóval később, az újranézés után voltam képes meghallani és felfogni. Akkor, ott, azokban a másodpercekben csak folytak a könnyeim, és nagyon máshol jártam. „Te sírsz?” – kérdezte Jürgen. Körülbelül ennyit tudtam kisajtolni magamból: „Ja... Sohasem hittem volna, hogy ezt valaha is megélem.”

Ha Szalai Ádámról kérdeznek, mindig ez a történet ugrik be róla először. Nem egy vele készített interjúm, egy meccséről írt tudósításom, hanem a szurkolóként átélt talán legnagyobb katarzisom. Ott és akkor nyertem vissza végképp a magyar labdarúgó-válogatottba vetett hitemet. A mi, általam a nemzetközi futball szempontjából sokáig elátkozottnak hitt generációnknak harminc éven keresztül nem világversenyek jutottak (ennyi idő korábban sohasem telt el magyar részvétel nélkül két torna között), hanem keserű felismerések. Előbb megtanultuk, Izlandtól nem sorscsapás kikapni, hanem szinte természetes, hogy Málta vagy éppen Ciprus ellen adott esetben az ikszre is hiába várunk.

Bevallom, én már megbarátkoztam azzal, hogy 1986. június 9-én Franciaország ellen láttam utoljára (és nem legutóbb!) a magyar válogatottat világversenyen, illetve győzelemből meg a három nappal korábbi, Kanada elleni siker volt az utolsó.

De szerencsére 2016-ban Bordeaux-ban mindent felülírt az élet és az a tizenegy. Azt sem tagadom, abból a csapatból Király Gábor állt hozzám a legközelebb, talán nem haragszik meg, ha azt írom, vele baráti a viszonyom, mégis, talán emiatt sem veszi a fejemet, a 2014–2015 óta tartó magyar válogatott korszak jelképe nálam egyértelműen Szalai Ádám. Az ő franciaországi gólját tudom szimbólumként megjelölni, hogy visszakaptam a hitemet, és az ő vezetésével jutott el odáig a válogatott, hogy újra magasabb polcra helyezte a közvélemény, illetve kezdek hinni abban, hogy előbb-utóbb nem Mexikóig kell visszalapozni a legutóbbi (és nem az utolsó!) magyar világbajnoki szereplésig. Volt (bal)szerencsém szurkolóként a helyszínen megélni néhány ezer néző előtti válogatott mérkőzéseket, amelyek előtt nem a jegyért, hanem a kollégiumi nevelőtanár engedélyéért kellett közelharcot hívni („Ne hülyéskedjetek, ez meg kit érdekel?! Nem mentek ti sehova!”), ma pedig ott tartok, hogy a keresztlányaim szüleivel legfeljebb arról kell egyeztetni, hogy pulóver vagy kabát kell-e rájuk, nem pedig arról, jöhetnek-e a 20.45-ös meccsekre. Amikor pedig az egyébként a zenében Harry Stylest imádó legidősebb csak annyit ír az olaszok elleni vesztes találkozó után, hogy „...nagyon jó volt, csak egy bibi van, most már van még egy Styles, akiért rajongok”, akkor tudom, hogy megnyertem őket egy ügynek.

Körülbelül örökre.

Illetve megnyerték maguknak a játékosok, akiknek az elmúlt években Szalai Ádám volt a megkérdőjelezhetetlen vezérük. Itt és most nem az a célom, hogy az ő játéktudását méltassam, megtették, illetve remélem, megteszik majd mások. Ezzel kapcsolatban csak Csabi barátom nagyon bölcs mondását tudom „ellopni”, amely szerint „nálam Szalai Ádám válogatottbeli játéka fontosságának belátása a futballintelligencia alapvetése”. De még ennél is lényegesebb volt, hogy nem csupán ki tudott állni a társak elé magyarázni, ők el is hitték, amit mondott, és ha kellett, vakon is követték. Elképesztően szeretem az olyan futballistát, aki képes a németek megfogalmazásában Mentalitätsmonsterként emlegetett módon viselkedni (tükörfordításban ez mentális szörnyetegként hangzik, ami nálam pejoratív, így talán a mentális óriás a legjobb megfelelő), és Stefan Effenbergtől kezdve Zlatan Ibrahimovicon át Joshua Kimmichig néhány ilyen játszott is az általam nagyon kedvelt vagy nagyon tisztelt csapatokban. Az évek alatt Ádám is belenőtt ebbe a szerepbe. Nem is feltétlenül a közösségi médiának köszönhetően bármikor előkereshető öltözői beszédei miatt, hanem a meccsek alatti hozzáállásával. Aminek nálam természetes velejárója a szavak helyett tettekkel bizonyított „sohasem adom fel” attitűd, az iszonyatos meló – és a mások szeméből visszaköszönő tekintély. Nem tudom például, mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy legyen újabb olyan mezőnyjátékosunk, akire úgy, egyenrangú félként tekintenek majd a bírók, ahogyan rá.

Persze azt is nagyon becsültem benne, hogy sohasem akarta eldugott helyen, ne adj' Isten sivatagi show-ban nagy pénzre váltani a tehetségét. Nem tudom, lett volna-e rá lehetősége (elég erős tipp az igen), de azért a VfB Stuttgart II, Real Madrid Castilla, Mainz, Schalke, Hoffenheim, Hannover, Mainz, FC Basel sor nekem sokkal szimpatikusabb, mintha a végén hemzsegnének benne az al-ok vagy az el-ek, esetleg azon kellene totózni, hogyan is írjuk át magyarra utolsó klubjai nevét. Fiatal huszonévesként, a Bruchweg-Boys (így keresztelték el az olykor látványos zenekari gólörömmel ünneplő triót) tagjaként még abban is reménykedni lehetett, valami sokkal magasabb polcra kerül, de a Thomas Tuchel irányította Mainzban látott, André Schürrlével (2014-es világbajnok!) és Lewis Holtbyval előadott varázslatait később nem tudta folyamatosan bemutatni. Becsületére legyen mondva, a tutista hozzáállás helyett megpróbálta, a Schalkét még a Bajnokok Ligája főtáblájára is lőtte, de a tartós szintlépés nem sikerült. Igaz, hála Istennek, lefelé sem, Bundesliga-szinten újjáépítette magát, annyira, hogy Mainzban, majd pedig jelenleg Bázelben is nem csupán játékosként, de mentorként is számítanak a munkájára. Azért arrafelé ilyen szerepre bőven találhatnának világ- vagy Európa-bajnokokat, de ha nekik egy „semmit sem nyerő” magyar kell, az sok mindent elárul a kvalitásairól, elsősorban az emberiekről.

Ami nekem mint több sportkarrier utáni lecsúszott/elhibázott élet szemtanújának külön örömteli, hogy nem akart és nem akar belesüppedni a kényelembe, illetve eszében sincs könnyedén a fenekére verni a pénznek. 2016 óta fémipari cég tulajdonosa, amely hat év alatt megduplázta az árbevételét, tudatos társadalmi felelősségvállalását jelzi a Játék­idő Alapítvány, amely hátrányos helyzetű fiatalokon igyekszik segíteni (vagy ahogyan ők fogalmaznak: „szervezett keretek között, profi módon tudjon segíteni ott, ahol a legnagyobb szükség van rá”), emellett a hírek szerint az edzői papíroktól sincs messze. Ahogyan ilyen pályaívvel talán attól sem, hogy előadások, tanácsadói irodák ankétjainak rendszeres fellépője legyen, miképp is lehet (és kell!) biztosítani az átmenetet egy vélt vagy valós burokba zárt világból a civil valóságba.

Az angolszász és a német sajtó sokszor előszeretettel töpreng el egy-egy visszavonuló klasszis esetében az általa hátra hagyott legacyről, örökségről. Néha nekünk sem árt követni a gyakorlatot, hogy átgondoljuk, kitől mit is kaptunk, mi marad ránk évek múltán. Főleg ha évtizedekig nem látott értékek vannak benne, illetve ha igazán akkor tudjuk majd őt megbecsülni, amikor már nem lesz ott a nagyszínpadon. A nyolcvanas évektől voltak Szalai Ádámnál jobb játékosaink, ahogyan az is biztos, vannak és lesznek is ilyenek. Összhatásukat tekintve azonban már sokkal kevesebben. Már csak ezért is jár tőlem, de talán mindannyiunktól is egy hatalmas köszönet neki.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!