Az áhítat ideje – N. Pál József publicisztikája

Budakeszin néztem a magyar–olaszt, a Nemzetek Ligája A-ligájának (egyik) záró mérkőzését, drága barátom családja minden hétfő esti vendégeként, a csoportelsőség kivívásának reményével persze. Ám akadt még egy vendég, számomra váratlanul. Nos, az egykor élvonalbeli edző nem tudta (!), hogy aznap van a meccs, nem is érdekelte, ellenben az egész magyar futballról ellentmondást nem tűrően azonnal leszedte a keresztvizet. „Pürroszi győzelem”, ami most van, mondta szenvedéllyel. A jó félszázada önzően elhagyott „magyar stílus” visszahozásának parancsáról – mint egyetlen esélyről – szónokolt, ami „benn van a magyar génben” a szava szerint. Jött a mérkőzés, nem nézte tüntetően, s úgy a huszadik perc táján elköszönt. Szerencsére még az első olasz gól előtt, teszem hozzá, mert el sem akarom képzelni, mi van, ha végignézi, s az „én megmondtam” kezdetű tirádának milyen özönét kellett volna hallgatnom csendesen szorongó szurkolásom közben.

Az illető – alaphangon – amúgy derűt sugárzó ember, s lényegében minden pillanatban szerelméről, élete értelméről, a futballról beszél, ám mindenki (edző, vezető, újságíró, tévés „szakértő”, riporter, szerkesztő stb.) hozzáértését megkérdőjelezi. Állítja, tud ő olyanokat, akik „értenek a fodballhoz”, s becsületesek is, de megnevezni – úgy húsz éve ismerem – senkit sem volt hajlandó soha. (Kivéve – Barótit, Lakatot – a rég eltávozottakat.)

Jól ismert e modell előttem is, ám élőben hallani elborzasztó és csüggesztő nekem. Isten bizony, a reménykedésemet, aztán a szomorúságomat, egészében pedig az áhítatomat lett képes elrontani most, még a távollétével is. Mert nem tudom fölfogni, hogy abból az örömből, amit csak a Nemzetek Ligája-sorozat – hétfő estig öt – mérkőzése adott rengeteg szurkolónak, hogy nem bírt reá is esni, mákszemnyi legalább. Veleszületett rosszindulat ez (nem az!), saját – nem szégyellni való – pályája, eredményei fölötti elégedetlenség, keserűség? Esetleg a betokosodott emlékektől szabadulni képtelen lélek hűsége ahhoz, amit a világ rég elhagyott? Vagy a sajgás, hogy ami nem az ő álmai szerint – nem az ő részvételével? – történik, az jó semmiképpen sem lehet? Hisz, ha már Anglia kétszeri és Németország legyőzését sem tekinti eredménynek valaki, legalább az örömből, vagy – hétfőn – a nemesebb szomorúságból, a lefújás utáni őszinte csalódottságból átérezhetne egy csipetnyit talán!

Mert szomorú lettem én is, nem tagadom, de a csalódottságukat hitelesen átélt játékosaink szemét látni, szavát hallani a nyilatkozatok közben mégis vigasztaló és fölemelő volt nekem! Állítom, nemcsak magukat, az elúszott csoportgyőzelmet, hanem az értük szorító, őket most szerető sokaság beteljesületlen álmát sajnálták, siratták elsősorban ők, ami a játék misztériumának a lényege. Az egyek vagyunk ősvalósága.

Mi történt? Az, hogy egy nálunk erősebb (általában jobb egyéni képességeket fölmutatni tudó futballistákból álló) csapat most éppen nyert ellenünk. Nem megalázó módon, nem fölényesen, itt-ott a szerencsébe és nagy napot kifogott kapusába kapaszkodva is, de győzött, s az álom – amit mi teremtettünk magunknak öt, a reméltnél fényévekkel eredményesebb fordulón át –, szertefoszlott. Mérgelődhetünk szurkolóként (miért nem Styles játszott Nagy Ádám helyett az elejétől, miért nem fújt Ádám Martin megtaszajtásánál a bíró, miért nem váltottuk gólra egyik helyzetünket legalább), de lehet ennél fontosabb, reánk nézve dicsérőbb fölismerésünk is. Az, hogy a világbajnokságról egymás után másodszor lemaradó, az önbecsüléséért is küzdeni kényszerülő itáliai gárda nagyon-nagyon készült reánk. Mert igen komolyan kell venni a magyar csapatot, tudják ezt már a legnagyobbak is. S akkora, amekkora eredmények (nem kicsik!) ide vagy oda, nagy rang ez a válogatottunknak, bizony.

Szorongva láttam az első huszonöt percben, hogy támadnak le a labda kihozásánál bennünket, hogy sok a kikényszerített hiba hátul, hogy ha csak fél-egytized másodperccel is, rendre késik játékosaink reakciója, hogy az egyik bakinak gól lehet a vége, s istentelenül nehéz lesz azután. Igen, azok a – meglehet – most már csak kicsi gyorsaságbeli különbségek, amelyekről épp Nagy Ádám (higgyük el, nagyon érzi a „vétke” terhét, megértést érdemel!) beszélt a győztes lipcsei meccs után: hogy igen gyorsan kell cselekedni, hogy nyomasztóan nem volt ideje a labdát megjátszani. Mit ad a sors, tényleg jött a hiba az olasz góllal együtt.

Mi tagadás: hiába fogadkozott mindenki, hogy győzelemre játszunk, alighanem igen-igen ott volt a kisagyakban, hogy a döntetlen is jó nekünk. De hát, lehetett volna-e másképp – lejátszottuk a meccset –, ez sosem lesz eldönthető. Ám – hiszem – nem is érdemes ezen sokáig meditálni már, hisz az ellenfél vezetése utáni időben nem volt a játékunkban kishitűség, szégyellnivaló. Többet lőttünk kapura, mint az ellen, még a labdát is többet birtokoltuk valamivel, legalább egy gólocskát érdemeltünk volna (úgy persze, hogy nem kapunk közben egy másodikat is), de nem így akarták a futball istenei, kikaptunk, az olaszok győzelme nem volt érdemtelen, ám ettől még keserű lehet a vég.

Amikor csoportunk párosítása kialakult, úgy véltem, kiesünk, egy-két bravúrdöntetlenben merészeltem reménykedni tán. A szemet kápráztató angliai 4–0 után azért imádkoztam: Istenem, most már ki ne essünk, igen rosszul érintene. Legalább egy pontocskát még a két utolsó meccsen, s örvendezni fogok! Következett a németek feletti idegenbeli győzelem, s az óhajom ekként módosult: most már az esne rosszul, ha nem lennénk csoportelsők. Nem lettünk, de – vallom – hosszabb távon ez a jobb talán. Sűrűbb, okulásra alkalmasabb a történet így. Jobban tudhatjuk, hol a helyünk, de azt is, hogy nem kell alábbvalónak látni magunkat senkinél.

Keserű lett a vég? Hiába, az is a futball titkai közé tartozik, hogy az utolsó benyomás, élmény mindig nagyon meghatározó. Képzeljük el, ha e két meccset fordított sorrendben játsszuk le, ugyanezzel az eredménnyel. Akkor az eget veri most a mámorunk, és Szalai Ádám győzelmet hozó csodagólja még inkább Isten akaratának tetszene, noha szerintem így is az.

Hogy volt képes e nem a bravúros technikai megoldásairól ismert játékos épp akkor, épp ott ilyen gólt szerezni, nem firtatom, hiszem, ennek így kellett lennie, a korábbi bántások miatt is talán. Két jelenet villan elém. Az a méltóságot sugárzó visszafogott öröm, ahogy a gólt követő másodperceket átéli, s ahogy az olasz meccs előtt a Himnuszt énekelve szeméből ömlik a könny. Ecce homo! És „íme, a kapitány”, akinek így rendeltetett búcsúznia.

Mert nem istenáldotta tehetséggel született játékos ő, mégis e csapatnak a legfontosabb tagja lett, a 2016-os Eb-től, vagy 2019 őszétől biztosan. Pontosan úgy, mint a Pál utcai fiúk Boka Jánosa, akiről Nemecsek Ernő tudta-hitte: amíg Boka van, baj nem lehet. Biztos vagyok benne, hogy az utódja felnövése, akit az alkat s a körülmények szerencsés együttállása hord ki, ám kinevezni nem lehet – mert nem a játékbéli képességről, a gólerősségről van szó ugyanis – még az eljövő, mindig bizonytalan számszerű eredményeknél is fontosabb.

Törékeny jószág a mi labdarúgásunk, hisz amit a válogatott most elért, nem a honi színvonalból, értékteremtési alkalmakból következett törvényszerűen. (Így volt ez 1985–86-os vb-selejtezős meneteléskor is.) Mindazt, amit a magyar válogatott eredményben, örömben adott nekünk, a hazai folyamatokkal is össze kellene madzagolni valahogy, mert e két műfajt illető színvonal, hozzáállás és figyelem (a meccsek látogatottsága stb.) igen messze van egymástól egyelőre még. Amit június elejétől mostanáig láttunk, tiszteletet érdemel, ám a hisztéria – egy rosszabbul sikerült sorozat nyomán megint jöhet menthetetlenül – újabb feltörését, ami e szétszakítottság tapasztalatából is következik, jó lenne elkerülni végre.

Hisz az áhítat van most velünk, köszönet a válogatottnak, a stábnak és a megrendülten búcsúzó csapatkapitánynak ezért. S csak ez a bizalom és szeretet ne fogyna el, ami még a nagyon vágyott világbajnoki részvételnél is fontosabb talán.

Vagy legalább ugyanannyira fontos!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!